Tőzsér Árpád – A szem (Kertész Imrét olvasva)
Mennyi mindent nem mondtál még el,
s már nem is mondasz el soha,
nincs szavad, a szégyen nem érvel,
meglapul: ráncban májmoha.
Korom-éj, özönvíz, vénkori stílus,
nem lehet tudni, mi kié,
sötétség s árnyék – közbül a Nílus.
S a két part tán a K-dosszié.
Vak képek sora borong benned,
takarja értelmezett jelen.
Egyik sem te vagy, s egyik sem enged
túllépni szótlan éjeden.
Minden szóképed halál-egű,
tájaid özönvíz-eső veri.
S a szem? Ha nem volna éj lényegű,
hogy érnék el az éj színei!
Óda a viharhoz
Ablakomban mint páholyban álltam,
az üvegen túl egy jegenye volt a szcéna,
s akár a Lear királyban,
köpte az ég az esőt, mint
vért a felszakadt véna.
S a zuhé még javában tartott,
mikor fölcsengtek a kvartok:
a jegenye sudarán egy fenyőpinty
zengett, tán ódát,
s tán a viharhoz! Megadta módját,
volt dithüramboszában
nyitány, téma és melléktéma.
De, a madarat hallva,
képzetem vajh mért épp ódára kapcsolt,
s miért nem más lírafajra,
szatírára vagy dalra?
Azért talán, mert a pinty oly magasan volt,
hol már a transzcendens rebben? –
Viharban s madártorokban
még mindig fenség s titok van,
s mit tudhat erről a közhelyekben
lakozó ember!