Merényi Krisztián – Beszédes nevek
Munkám során találkoztam már egy-két érdekes emberrel. Most a neveseket egyvelegizálom. Természetesen nem ily szaporán következtek egymásután, de tizenhárom év nagy idő.
A tizenhetedik kerületben él Túrósházi István. Amikor épp leolvasok nála, állandóan eszik, gyakran tejfölös a szája körül. Közelében lakik Darafőző úr, aki mindig a konyhában serénykedik. Ilona bácsi, a kacér mosolyú emberke pedig csípőjét jobban kilengeti a kelleténél.
Az Időjós nyugdíjas pár általában a kertben kávézgat. Olykor gyanakodva mutogatnak az égre.
A legegyszerűbb arcberendezés tulajdonosa Káposzta János. Retteg az ellenőrzéstől, leolvasástól. Kertjében dúsan nőnek a zöldségek. Mindig így üdvözöl, ha esőben megyek:
– Fiatalember, jó időt választott!
Úgy tíz év után – egy esős napon – elég bosszantó előre tudni, hogy mi következik.
A huszadik kerületben Vámné állandóan a ruházatomat nézegeti, közben alig észrevehetően a fejét csóválja. Alig hallhatóan mondogatja:
– Példátlan, hallatlan, borzasztó…
Nyáron mi a francnak vennék fel mást, mint izompólót.
Egymás közelében lakik Mutyiné, a puszta küllemére is igénytelen némber, és a kertjét precízen ápolgató Gondosné. Tegez Béla, a laza vállalkozó, mindig kapásból letegez.
Pálinkás bácsi ritkán józan. Legutóbb monoklit viselő élettársa így fogadott:
– Képzelje, meghalt Pálinkás bácsi…
– Hogyhogy? Mi történt?
– Nem fogja elhinni… szegény feje. Májrákos lett.
Parasztéknál nincs csengő. Jól bent van a házuk. Bekiabálok:
– Paraszték!
Ki is jön a kigyúrt, durva fejű lurkó vagy a meggyötört arcú édesanyja. Múltkor adott egy százast, majd visszakért belőle ötvenet, mondván cigire kell. Arrafelé él még Bádogos, a szorgos munkásember, és Szódagyártó úr, a tízdioptriás szemüvegű biztonsági őr. Az újmagyar szakaszon, Soroksáron Meztélábéknak az összes purdéja mezítláb szaladgál az udvaron. Mellettük az idős Bárány házaspár csendben panaszkodik Meztélábékra, hogy túl hangosan élnek.
A Rózsadombi Garasos úr szánakozva nézi, ahogy lemászom mély aknájába. Két Mercedese között kérdezi:
– Érdemes ezt csinálni? Megfizetik?
– Átlagos pénz.
– Na, adok én magának valamit!
Eltűnik villájában. Képzeletben megveszem a lakásomat, nyaralómat, autómat abból a – feltehetően komoly – vagyonból, amit kihoz nekem. Sokat sejtően közeledik, előre mentegetőzik:
– Fiatalember, most ennyim van, kérem, tegye el, ne visszakozzon!
Kezembe nyom huszonhárom forintot. A pesti oldalon már kétszáz forint az átlagos borravaló…
A Címerökrös család összes tagja büszke teremtés, alig állnak szóba az emberrel.
A Gellért-hegyi Bidéné kastélyháza kívülről is extra benyomást kelt. Egy ilyen palota nem létezhet bidé nélkül.
A zuglói Adakozó úrral ráfaragok. Leolvasás után nyújtja felém a tízezrest.
– Te jó ég! – mondom –, ez aztán a borravaló!
Vagy meghibbant, vagy lottóötös… Na és egy újabb névárulkodó egyed a tervezett írásomhoz. Adok neki egy tiszteletpéldányt a nemrég megjelent verseskötetemből, amit flegmán eltesz. Búcsúztomban rám förmed:
– No, adja már a visszajárót?
– Nem nálam kell fizetni… Nem én vagyok a számlás.
Visszaadom a pénzt, de úgy, mintha önnön vesémből tépnék ki egy darabot.