Merényi Krisztián – Be­szé­des ne­vek

Mun­kám so­rán ta­lál­koz­tam már egy-két ér­de­kes em­ber­rel. Most a ne­ve­se­ket egyvelegizálom. Ter­mé­sze­te­sen nem ily sza­po­rán kö­vet­kez­tek egy­más­után, de ti­zen­há­rom év nagy idő.

A ti­zen­he­te­dik ke­rü­let­ben él Tú­rós­há­zi Ist­ván. Ami­kor épp le­ol­va­sok ná­la, ál­lan­dó­an eszik, gyak­ran tej­fö­lös a szá­ja kö­rül. Kö­ze­lé­ben la­kik Da­ra­fő­ző úr, aki min­dig a kony­há­ban se­rény­ke­dik. Ilo­na bá­csi, a ka­cér­ mo­so­lyú em­ber­ke pe­dig csí­pő­jét job­ban ki­len­ge­ti a kel­le­té­nél.
Az Idő­jós nyug­dí­jas pár ál­ta­lá­ban a kert­ben ká­véz­gat. Oly­kor gya­na­kod­va mu­to­gat­nak az ég­re.
A leg­egy­sze­rűbb arc­be­ren­de­zés tu­laj­do­no­sa Ká­posz­ta Já­nos. Ret­teg az el­len­őr­zés­től, le­ol­va­sás­tól. Kert­jé­ben dú­san nő­nek a zöld­sé­gek. Min­dig így üd­vö­zöl, ha eső­ben me­gyek:
– Fi­a­tal­em­ber, jó időt vá­lasz­tott!
Úgy tíz év után – egy esős na­pon – elég bos­­szan­tó elő­re tud­ni, hogy mi kö­vet­ke­zik.
A hu­sza­dik ke­rü­let­ben Vámné ál­lan­dó­an a ru­há­za­to­mat né­ze­ge­ti, köz­ben alig ész­re­ve­he­tő­en a fe­jét csó­vál­ja. Alig hall­ha­tó­an mon­do­gat­ja:
– Pél­dát­lan, hal­lat­lan, borzasztó…
Nyá­ron mi a franc­nak ven­nék fel mást, mint izom­pó­lót.
Egy­más kö­ze­lé­ben la­kik Mutyiné, a pusz­ta kül­le­mé­re is igény­te­len ném­ber, és a kert­jét pre­cí­zen ápol­ga­tó Gondosné. Te­gez Bé­la, a la­za vál­lal­ko­zó, min­dig ka­pás­ból le­te­gez.
Pá­lin­kás bá­csi rit­kán jó­zan. Leg­utóbb mo­nok­lit vi­se­lő élet­tár­sa így fo­ga­dott:
– Kép­zel­je, meg­halt Pá­lin­kás bácsi…
– Hogy­hogy? Mi tör­tént?
– Nem fog­ja elhinni… sze­gény fe­je. Máj­rá­kos lett.
Parasztéknál nincs csen­gő. Jól bent van a há­zuk. Be­ki­a­bá­lok:
– Pa­raszt­ék!
Ki is jön a ki­gyúrt, dur­va­ fe­jű lur­kó vagy a meg­gyö­tört ar­cú édes­any­ja. Múlt­kor adott egy szá­zast, majd vis­­sza­kért be­lő­le öt­ve­net, mond­ván ci­gi­re kell. Ar­ra­fe­lé él még Bádogos, a szor­gos mun­kás­em­ber, és Szó­da­gyár­tó úr, a tíz­di­opt­ri­ás szem­üve­gű biz­ton­sá­gi őr. Az új­ma­gyar sza­ka­szon, So­rok­sá­ron Meztélábéknak az ös­­szes pur­dé­ja me­zít­láb sza­lad­gál az ud­va­ron. Mel­let­tük az idős Bá­rány ­há­zas­pár csend­ben pa­nasz­ko­dik Meztélábékra, hogy túl han­go­san él­nek.
A Ró­zsa­dom­bi Ga­ra­sos úr szá­na­koz­va né­zi, ahogy le­má­szom mély ak­ná­já­ba. Két Mercedese kö­zött kér­de­zi:
– Ér­de­mes ezt csi­nál­ni? Meg­fi­ze­tik?
– Át­la­gos pénz.
– Na, adok én ma­gá­nak va­la­mit!
El­tű­nik vil­lá­já­ban. Kép­ze­let­ben meg­ve­szem a la­ká­so­mat, nya­ra­ló­mat, au­tó­mat ab­ból a – fel­te­he­tő­en ko­moly – va­gyon­ból, amit ki­hoz ne­kem. So­kat sej­tő­en kö­ze­le­dik, elő­re men­te­ge­tő­zik:
– Fi­a­tal­em­ber, most ennyim van, ké­rem, te­gye el, ne vis­­sza­koz­zon!
Ke­zem­be nyom hu­szon­há­rom fo­rin­tot. A pes­ti ol­da­lon már két­száz fo­rint az át­la­gos borravaló…
A Cí­mer­ök­rös csa­lád ös­­szes tag­ja büsz­ke te­rem­tés, alig áll­nak szó­ba az em­ber­rel.
A Gel­lért-he­gyi Bidéné kas­tély­há­za kí­vül­ről is ext­ra be­nyo­mást kelt. Egy ilyen pa­lo­ta nem lé­tez­het bi­dé nél­kül.
A zug­lói Ada­ko­zó úr­ral rá­fa­ra­gok. Le­ol­va­sás után nyújt­ja fe­lém a tí­zez­rest.
– Te jó ég!  – mon­dom –, ez az­tán a bor­ra­va­ló!
Vagy meg­hib­bant, vagy lot­tó­ötös… Na és egy újabb név­árul­ko­dó egyed a ter­ve­zett írá­som­hoz. Adok ne­ki egy tisz­te­let­pél­dányt a nem­rég meg­je­lent ver­ses­kö­te­tem­ből, amit fleg­mán el­tesz. Bú­csúz­tom­ban rám för­med:
– No, ad­ja már a vis­­sza­já­rót?
– Nem ná­lam kell fizetni… Nem én va­gyok a szám­lás.
Vis­­sza­adom a pénzt, de úgy, mint­ha ön­nön ve­sém­ből tép­nék ki egy da­ra­bot.