Tőzsér Árpád versei

Életfák

  A méhek kicsobognak a gallyak csövéből,
  tócsákként nyalják a tönkök lábát,
  az irtványoldalról óriás málnabokrok,
  napsütésbálák görögnek elénk.

  A hőség, mint a hársméz, fehér és sűrű,
  nem tudni, hol végződik benne az elme,
  s hol kezdődik a nyírtönk plasztronja:
  mészfalban lenyakazott idegen hallgat.

  Mi változott a gyermekkor óta? A gyermek
  fölnőtt, s már nem az ujjain számolgatja
  az életfa tizenegy ágát, tudja:
  a titok nem számítható ki soha.

  S tudja, a mai erdők más rendűek, azokban
  nincs fa, csak darázs-albérlet, s a vadméh
  a sonkolyból réved vissza az archeo-sejtre,
  az életfák méz-odujára. 

Csontvár

  Mit akartál hát? Valld be, hogy semmit,
  tán csak felnőni látszataidhoz,
  s most, hogy a képzet mennyeket nem nyit,
  és számos kórság, láz, érlob kínoz,
  levonul rólad, mint ár, a látszat,
  s nyílnak a test aknái sötéten,
  s elképzeled ott, lent is a lázat,
  jelentését az alvilág-mélyben:
  várpincékben jársz (miket a fent fed),
  e vágatok nem ismernek napfényt,
  testüregek, hol vak belső szervek
  bókolnak fáradt bányalovakként.

  Ó, mily édes volt a látszatokban
  hinni, hogy lám a fény a valóság!,
  s milyen csalódás látni: ellobban,
  minden, mi él, az öröknek hitt láng,
                                    nézed, lent, valód dúcait, vázát
  (ki rótta össze?, miféle kontár?),
  teretlen szelek rengetik, rázzák –
  sejted te már rég: az ember csontvár,
  lent moh, fent fényes város – szeretted! –,
  déli verőben tündöklő Baalbek –
  égi küldött élt, festett helyetted,
  s néhány elgyötört bányaló hal meg.

Odi et amo                                               MMX

Egy különösen fontos irodalmi díjnak az átadási
ünnepségén (melyik irodalmi díj nem különösen fon
tos?, minden díj maga a tömény fontosság és fon
toskodás: fontoskodik a díjalapító, fontoskod nak a
díjazottak, s a kurátorok arca a legfontoskodóbb,
hány fontnyi lehet a súlya fejükben egyetlen jam
busnak!, bár mérlegeléseikben kimondatlanul is csak
azt fontolgatják, melyik értékelt mű hány fontot,
forintot nyom a piac mérlegén), szóval egy ünnepi
irodalmi bilanzon nem tudtam szabadulni a gondolat
tól: tulajdonképpen temetünk. Antonius óta a dicséret
és a temetés a legmasszívabb kongruencia: halottról
jót vagy semmit. A díjazott mű a halott, amelyről csak
jót szabad mondani. De micsoda mű az, amelyről csak
jót szabad és lehet mondani!? A rossz, mit ember tesz,
túléli őt! Antonius cseles filippikája inkább azt jelenti:
A gaztett éli túl az embert, s a jó tett gyakorta sírba
száll vele. Kérdés: jótett-e egy jó vers, egy jó novella?
Ki tudja! Unalmas nem lehet semmiképpen, s a jó
tett bizony gyakorta dögunalmas. A polkorrekt iroda
lom és az erkölcs az irodalomban pedig egy és ugyan
az a kegyes hazugság, kegyes bűntett: micsoda ala
koskodás a tettet kiváltó ok vizsgálata helyett mondjuk
a gyűlölet spirituszát betiltani, tömlöcbe Catulusszal!
Vissza a díjak hazugságához: úgy tűnik, érzelmek
s személyes emlékek nélkül nincs mű. A közösségfel
állva tapsol a sír tábláiba kötött papíremlékezetnek.