Visszafelé és előre / Cselényi László A képzelet aritmiái, avagy Aki e verseket mind ellenírta

Megjelent Cselényi László életmű-sorozatának nyolcadik darabja. Némiképp meglepetést keltve, jobbára újra szinte csak verseket tartalmaz. A meglepetés abból fakad, hogy a szerző korábban több ízben is határozottan kijelentette, hogy az Aleatória után ő bizony örökre felhagy a költészettel, mert költészetét immáron folytathatatlannak ítéli. Saját bevallása szerint van körülbelül hatezer verssornyi mondandója; verseskötetei eddig is ennek a hatezer sornak a különféle variációi voltak.

A variációk száma ezt követően is a végtelenségig bővíthető volna, de az ilyesfajta bővítés egy idő után leginkább a maga számára válna érdektelenné és fölöslegessé. 1989 után ezért fel is hagy a versírással, miután sajátos avantgárd, neo- vagy posztavantgárd költészetének eredményeit végül még egyszer és utoljára a nagy szintézisműben, az Aleatóriában összegezte. Pályáján körülbelül ettől az időtől kezd-ve került előtérbe a prózaformában történő számvetés igénye; egy újabb nagyszabású, ezúttal prózai szintézismű megírásának a terve. Ennek az új törekvésnek vagy iránynak volt termékeny és elgondolkodtató kísérlete az életmű-sorozat előző darabja, Az Értől a Csendes-óceánig, avagy Kő-országból is látni a tengert, mely az 1964 és 2010 között született rövidprózai írásokat – napló- és memoárfeljegyzéseket, útirajzokat és különböző időszakokban adott interjúkat – foglalta magában. „Én 1989 óta új verset nem írtam – mondja Lacza Évának a szerző 2009-ben –. De ami »mást« 1989 óta papírra vetettem, az egész eddigi életművemnek a folytatása, egy hipertext. Variációs költészet az Aleatória, amelyet a végtelenségig lehetne írni. Pontosan erről van szó…” Majd összegezésül még hozzáteszi: „Két út van előttem. Hogy melyik lesz a helyes? Vagy melyiken indulok tovább? Ez majd elválik.” Az egyik út nyilvánvalóan az említett nagy prózai mű létrehozásának megkísérlése és megkísértése. Az Aleatória mintájára egy négytételes prózai „szimfónia” megalkotása, melynek az előző kötet anyaga jelentené, jelenthetné az egyik fő részét, részletét. A másik út a legnyilvánvalóbban a mostani kötet anyagában mutatkozik meg, noha ennek a másik útnak az iránya is pontosan kiolvasható volt már a korábbi nyilatkozatokból. Cselényi László 2004-ben két nagyon őszinte beszélgetésben vallott, többek között ezekről a legbensőbb műhelygondjairól is. Az e-gyikben azt mondta, hogy „az Aleatória megalkotása után úgy éreztem, most már nincsen út előre, ezt így tovább már nem lehet fejleszteni. Nem lehet ezt a fajta költészetet még jobban absztrahálni, vi-szont hogyan tovább? Noha az az érzésem, ebben a költészetben mindig is benne volt, hogy visszafelé is lehet bizonyos értelemben előre haladni. Tőzsér Finnegan halála című kötete kapcsán jutott e-szembe és meg is írtam, hogy úgy lát-szik, bizonyos esetekben – persze ehhez Író kell, alkotóművész – a visszafelé út is lehet legalább annyira eredményes, mint az előre haladás vagy törtetés.” A másik 2004-es interjúban mintha ezt a gondolatmenetet folytatná, amikor a „merre tovább hatvanöt évesen?” kérdésre így válaszol: „Visszafelé, de ez mégsem azt jelenti, hogy visszafelé. Nem szeretnék szellemeskedni, mert nem ez az én műfajom, de tény, hogy már új dologba nem fogok. Pontosabban ezt a költészetet már nem érdemes továbbépíteni. Nincs ugyan-is értelme addig, amíg valahogy meg nem emészti az irodalomtudat.”

A mostani kötetben, ennek a megfontolásnak a jegyében adja közre ifjúkori zsengéit, mindeddig közöletlen, nem ritkán a lehető leghagyományosabb formában íródott vagy éppenséggel a legmerészebb avantgárd és posztmodern szövegjátékait, átiratait („ellenírásait”), az élen szereplő hetyke mottó kíséretében: „Ki itt belépsz, hagyj föl minden iránynyal.” Szabadon, gáttalanul, zabolátlanul. Látszólag mindenféle rendszerezettség nélkül. Az első ciklusba (Gyökerek) a tizenéves költői próbálkozások és két Mallarmé-parafrázis kerülnek (a francia költőelőd neve a tartalomjegyzékben sajnos hibásan írva). A második ciklus (Erők) ízelítő az 1960-as évek legelejének költészetéből, ezúttal mindenekelőtt Rilke jegyében. A következő, elsősorban Ezra Poundnak és T. S. Eliotnak ajánlott ciklus (A képzelet óceánja) valójában az 1960-as évek, minden szempontból meghatározó Párizs-élményének továbbélése és továbbírása. (Itt már cikluson belül és a tartalomjegyzékben is szinte követhetetlen a címleírás vagy a sorszámozás alapján a belső tagolódás.) Végül 1970-es dátummal áll a Nyersolaj-ciklus, melyben a valóban ebben az évben készülhetett klasszikus verseket A meggörbült tér-idő és a Küzdelem a Semmivel Beckettel és Heideggerrel, évtizedekkel később keletkezhetett hosszúversek követik. S befejezésül a szerző készségesen Appendi-xet is illeszt kötetéhez. Afféle sorvezetőt vagy módszertani eligazítást. Egy „Joyce-montázst” 1982-ből, melynek címe természetesen: Work in Progress. Cselényi László ezzel a csak rá jellemző – s leginkább a megidézett költőtársak által inspirált – alkotás- és alakításmóddal úgy képes visszafelé tekinteni egész eddigi költői életművére, hogy visszatekintése egyúttal előretekintés is az olvasó és az értelmező számára. Igaza van a fülszöveg írójának (minden bizonnyal a felelős szerkesztő Tőzsér Árpádnak), amikor a szerző egy korábbi montázsából Paul Valéryt idézi: „Ami engem illet, bevallom, sokkal jobban érdekel a mű megalkotása, létrehozása, mint maga a mű… Véleményem szerint, az igazi filozófia sem a gondolat tárgyában, hanem magában a gondolati tevékenységben és a működés módjában keresendő.” Cselényi Lászlónak ez a kötete végképp igazolja, hogy munkásságának fő jellemzőit nem feltétlenül az egyes művek aprólékos elemzésével, a pálya korszakolásával, különféle motívum- és hatáselemzésekkel, vagy életrajzi vonatkozásainak pontos feltárásával írhatjuk le. A Cselényi-írásmód lényege, nagy valószínűséggel, folytonos belső mozgásának, működésének sajátos természetében rejlik.

(Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2011)
VILCSEK BÉLA