Gyürky Katalin: Létbe vágó pillanatok (Pavel Vilikovský: A gonosz önéletrajza)

A kortárs szlovák irodalom élő klasszikusának tartott Pavel Vilikovský legújabb, sok más kelet-közép-európai nyelv mellett magyarra is lefordított műve, A gonosz önéletrajza két, látszólag egymástól független kisregényből áll.

Az első történet, a Jozef K. tragikusan rövid magánya abból a szempontból (is) érdekes, ahogyan a szerző Franz Kafka művészetével „játszik”. Elődjének elsősorban A per című kisregényét és szerep-lője sorsát írja újra, amikor a számtalan kafkai regénymotívum a csehszlovák titkosrendőrség kommunista hatalomátvételt követő ténykedésében elevenedik meg, s „fordul ki” önmagából.

Kifordul, hiszen a sikertelen emigrálási kísérlete után fogva tartott s megzsarolt Jozef Karsten itt A per hősével ellentétben nem passzív elszenvedője a vele történteknek. Nagyon is aktívan szembeszáll a pártfunkcionárius Hálekkel, zsarolására „visszazsarol”, s a hatalommal folytatott sakkjátszmájának köszönhetően olyan irracionális folyamatok indukálódnak benne, olyanynyira kezdi elveszíteni az önuralmát, hogy szinte rá sem ismer saját magára.

Jozef Karsten irracionális lépéseinek valódi okára, kiváltójára azonban igazából csak a második történet, a Mária M. hosszan tartó súlyos magánya elolvasása után döbbenünk rá. S épp a „visszafelé olvasat” lehetősége, vagyis az, hogy a második történet tükrében értjük meg igazán az elsőt, utal a kötet tudatos felépítésére. A két történet elválaszthatatlanságának hangsúlyozására. Hiszen a két szöveg egymással is „játszik”. Amikor az első történet végén Jozef Karstenben tudatosul, hogy gonoszságot követett el: „az igazság megrázó pillanatában” (150.) megütött egy ártatlan kislányt, tettének okára valójában csak a második történet hőse, a nyugalmazott gimnáziumi irodalomtanár, Igor próbál választ találni. Úgy, hogy a gonoszság lényegét, eredőjét, fajtáit többféle élettörténeten keresztül elemzi.

Megvizsgálja az általa csak Alkapónénak emlegetett Mária M. gonosztettét, aki, miután hatalmas összeget sikkasztott, családját faképnél hagyva nyomtalanul eltűnt, analizálja Goebbels, vagyis az általa Göbbinek becézett propagandaügyi miniszter élettörténetét, azt, hogy a fogyatékos, hendikepes alak vajon hogyan lett a gonosz hatalmi gépezet tökéletes kiszolgálója. Elemzi a sorozatgyilkos, Václav Mrázek indítóokait, miközben – egy önéletrajz megírásának tervével – saját magát is vizsgálja, hogy vajon ő képes lenne-e bármilyen gonoszságot, mondjuk erőszakot elkövetni.

S ha a gonoszság minden fajtájára érvényes, általános magyarázatot – épp az esetek különbözősége okán – Igor nem találhat, egy ehhez szükséges tényezőre mégis rádöbben: hogy a gaztett elkövetéséhez mindig legalább két ember kell. Kell az elkövető, és kell egy másik személy, aki erre – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – ösztönzi. (A műben a szereplők ilyen jellegű összetartozását hasonló hangzású vagy egymásra rímelő nevük is hangsúlyozza, s ezt a fordító, Hizsnyai Tóth Ildikó mindvégig remekül érzékelteti). Alkapóné mellé kellett a férj, Alkapó, akinek a folyamatos félrelépéseit feleségének valahogy meg kellett torolnia. Göbbi se lehetett volna meg Hitler nélkül, hiszen a miniszter – magukat rendkívül sajátos módon a Jézus–Júdás kettőshöz hasonlónak érezve – csak a Führer rábólintására tudott ideológiát gyártani a hazugságretorikájához. S bizony Karsten „visszazsarolásához” is szükséges volt Hálek, hisz a titkosrendőr aljas szándékai nélkül Karstenből valószínűleg soha nem jött volna elő a gonosz. Igor, azaz Gogó mellé pedig épp fordított értelemben szükséges az öreg Egó, aki képes ellensúlyozni elemző barátja szellemi értelemben vett „túlkapásait”.

Igor okfejtései tehát az első kisregényre vonatkozóan, visszafelé is igazolják a gonoszság egyik alapvető öszszetevőjét: a kétszereplős, kölcsönös jellegét, sokszor, épp a hatás–kölcsönhatás erejéből adódóan – kimondani is félelmetes – az elkerülhetetlenségét.
(Kalligram, Pozsony, 2011)

GYÜRKY KATALIN