Tőzsér Árpád – Horror vacui / Naplójegyzetek 2003-ból
1.
Lázadó szerepek
December 31.
Az év utolsó napján a rádió a számítógép és az elektrotechnika dicsőségét zengi. Én tegnap ennek a dicsőségnek a jegyében buktam el. Egész nap a számítógépemmel viaskodtam, nem tudtam beleszerelni az internetet megújító kreditkártyát.
– Eddig se volt nagy kedvem ahhoz az osztatlan káoszhoz, besétálni abba az egységesnek tűnő, mégis átláthatatlan tohuvabohu-ba, amit a számítógép világa jelent, de ezek után egyenesen gépromboló hajlamokat érzek magamban. S egyébként is: ha a világháló alakulását-fejlődését gondolatban meghosszabbítjuk, egykettőre eljutunk az ember teljes mozdulatlanságához, tehát bizonyos értelemben a halálához. A mozgás ugyanis a különneműségek közötti érintkezés, kapcsolat, kommunkáció. Elképzelhető az a Theilard de Chardin-szerű, de most immár internetes nooszféra (az összekapcsolt tudatok rendszere), amelyben a meggondolt gondolatok szimultán és robbanásszerűen terjednek, s a kommunkáció, a gondolat hagyományos átvitele, sőt a hordozók (az ember) helyváltoztatása is passzé lesz, a mozgás okafo-gyottá válik, az ember nem mozdul ki az ágyából vagy a volt, elment a hó.
2003. január 1.
Kiürültem. Elkezdett munkáimat befejeztem, nincs feladatom, tengek-lengek, nem fáj semmim, mégcsak a betegségeim sem noszogatnak cselekvésre. Mintha minden bevégeztetett volna. Leállt az idő, ez itt a horror vacui, de az Új Esztendőnek eszében sincs kitölteni az első nap űrét. A szilveszteri tévéműsorok rendkívül érdektelenek voltak, hiányzott belőlük az évzárás, a leltár mint téma, maradt a tanácstalan röhincsélés. 22,10-kor lefeküdtem, éjfélkor felébresztett az újévi tűzijátékok zaja, bekapcsoltam a tévét, előhúztam az ágy alól a kacsát, a himnusz hangjaira vizeltem, nem szándékosan, csak úgy, véletlenül. A budapesti adón Mádl tisztelendő úr prédi-kált, de a szlovák képernyőkön csak bemondókat láttam, Susztert – a szlovák köztársasági elnököt, akit egyébként Schusternek hívnak, de hozzáértése valójában csak a suszteré – nem engedték, helyesen, mikrofonközelbe. Némi tévészörfözés után visszafeküdtem az ágyba, reggelig. – Most 14,05, a rádióban egy hangjáték megy, későn kapcsoltam be, nem hallottam az elejét, el nem tudom képzelni, mit hallgatok. Patinás szöveg, nagy indulatok, nem mai téma, erősen stilizált nyelv és világ, enyhe misztika, vonagló érzékek, tigrisásítás – csak klasszikus lehet a szerző. Szomory Dezső valamelyik drámájának a rádiós átiratára tippelek. Vége a darabnak, bemondják a szerző nevét és a mű címét. Nagy a csalódásom: Szepes Mária: Lázadó szerepek. Kíváncsi vagyok, a Lyukasóra tudósai megfejtették volna-e a rébuszt! (Apropó: Szepes Mária, a magyar misztikus, a „Messiások konstellációjának” kiötlője, decemberben betöltötte a kilencvennegyedik életévét. Ma ő a legidősebb magyar író. Még Faludynál, sőt Fejtőnél is idősebb. Isten éltesse!)
Január 2.
A sok lelki nyavalya után konkrét baj: vér a vécépapíron. Ha jól emlékszem, éppen tíz évvel ezelőtt műtötték az „aranyeremet”. Akkor meglehetősen vidor verset írtam a műtétről: „Tegnap a műtőasztalon, félig még narkózisban, / állítólag így prófétált a műtősöknek: / Jaj nektek, kik belenéztek az ánusomba, / Istennek eme iszonyú látcsövébe!” Semmi kedvem újból műtősöknek prófétálni. – Este a tévében az Anna Karenina című, még a szovjet érában készült orosz film megy, Tatjana Szamoljovovával a főszerepben. Valamikor, a Szállnak a darvak idején – 57-ben?, 58-ban?, 22–23 éves lehettem – nagyon tetszett a teltkarcsú Tatjana, kerekded idomaival, fátyolos-álmatag-barna szemével kicsit Domján Editre hasonlított. A Karenina-film kb. tíz évvel később készült. Úgy vélem, Anna Kareninaként a még mindig formás Tatjana nem elég szertelen, nem elég romantikus. Az arcán Anna Karenina szenvedélye helyett Domján Edit fáradt melankóliája honol. – Magáról a műről, Tolsztoj regényéről: sokáig azt hittem, Flaubert a Bovarynéban polgári környezetbe tette Anna Kareninát, aztán rájöttem, hogy csak fordítva történhetett: a Bovaryné húsz évvel megelőzte az orosz pandanját. Mért érezzük bizonyos szerzőket és művüket idősebbeknek vagy fiatalabbaknak koruknál? Az irodalomtörténészeket és bennfenteseket leszámítva, ki gondolná, hogy Baudelaire csak négy évvel fiatalabb a mi Aranyunknál, s majdnem egyidős Petőfivel? A magyarázat: két irodalomtörténet létezik. Az egyiket a pozitivista irodalomtörténészek írják, a másik az olvasókban íródik. Ez utóbbi soha ki nem nyomtatódik, csak virtuálisan létezik, de benne a négy és félszáz éves Luis Gongora Y Argote fiatalabb, mint Gyurkovics Tibor.
Január 3.
Van, aki jószerivel még el sem kezdte az új esztendőt, s már be is fejezte. Meghalt Július Satinský, az ismert szlovák humorista. (S miben másban, mint végbélrákban. Futkos a hátamon a hideg.) Nagy darab, bajszos, joviális ember volt, színésznek is kitűnő. 1941-ben született, abban a Bratislavában, amely akkor még – 1941-ben, tehát még akkor is! – inkább Pozsony és Pressburg. Beszélt magyarul, s az utóbbi időben már a tévében is el merte árulni az ilyenfajta tudását. Nemrég nyilvánosan eljátszogatott a szlovák tévéközönség előtt a „bizony” szavunkkal, amelynek hangalakja szlovákul véletlenül „bölény”-t jelent. Azt bizonygatta, hogy Amerikát is a magyarok fedezték föl, s mikor hazajöttek, azt mesélték, hogyan irtották ki Amerikában az indiánokat és a bölényeket, szaporán bólogattak is hozzá: bizony, bizony. Az őket hallgató szlovák atyafiak meg azt hitték, hogy a „bizony” a bölény neve, s így lett a bölény szlovákul „bizon”. Lehet persze, hogy korábban is kifejezte volna már Satinský úr a hungarofilségét, csak a szerkesztőknek és kiadóknak nem tetszett a „magyarónkodása”. (Bizonyos szlovák körök minden magyarul is beszélő szlovákot „magyarónnak” – elfajzott szlováknak – tartanak.) Tavaly jelent meg például a jeles író-humorista-színész Chlapci z Dunajskej ulice (A Duna utcai fiúk) című emlékező prózakötete, benne a gyermekszereplők nyelve tele magyar és német szóval, ahogy a negyvenes évek Pozsonyában a gyermekek beszélhettek, de míg a német szavaknál általában fel van tüntetve a németségük, a magyar szavaknál még véletlenül sincs, így a magyarul és németül nem tudó szlovák olvasó a magyar kifejezésekről is méltán hiheti, hogy azok is németek. Így például a könyv egy helyén arról van szó, hogy a régi Pozsony nyelve (szlovákul: prešpuráčtina) a német és szlovák nyelv keveréke volt, de rögtön utána ilyen mondat következik: „Vymrela s viechami, domovníkmi, pouličnými predavačmi »kifli« (rožkov) a krachelkami (nealkoholickými malinovkami). Pre mňa – zostarnuté chlapčisko z Donaugasse (čiže Dunautcza fiúja) – je živá prešpuráčtina ako nebeská hudba.” (Magyarul: Kihalt [mármint a prešpuráčtina] a házmesterekkel, az utcai kifliárusokkal és a krakedlival együtt. Pedig számomra, a Donaugasse megöregedett fia [azaz a Dunautcza fiúja] számára az élő prešpuráčtina – mennyei zene. [Az eredetiben is magyarul írt kifejezéseket a.]) Na mármost ha ez a bizonyos prešpuráčtina csak a német és a szlovák nyelv keveréke volt, akkor a kifli, a Dunautcza s a fiú is német vagy szlovák szavak, ami nyilvánvalóan nem igaz, s ezt, ha valaki, akkor Satinský nagyon jól tudta. – Az anomáliának a magyarázata csak egy lehet: a szerkesztők Satinský könyvéből következetesen kiirtották a „magyar” jelzőt. S így feloldatlanná, feloldhatatlanná vált maga a könyvcím is, amely pedig – a szerző bevallása szerint – egyenes utalás Molnár Ferenc Pál utcai fiúkjára. – Kb. egy éve a Nagykórházban feküdtem, az egyik rokonszenves doktornő így mutatkozott be: dr. Satinská (dr. Satinskýné). Mikor megkérdeztem, hogy csak nem a humoristának a felesége, nevetve bólintott: Igen, de „Julo” – „Julo” a Július becéző alakja – úgy szokott bemutatkozni, hogy „én dr. Satinská férje vagyok”. A kedves doktornő a szerény férjet nem tudta meggyógyítani. Július Satinský mindössze hatvankét éves volt, hogy meghalt.
Január 4.
Az amus, amely nap mint nap elönti az irodalmat s a sajtót, a rádiót, a tévét és a közéletet – csak része a társadalom általános reprimitivizálódásának. Afféle új „retour à la nature” ez, csak most nem a természethez, a fűhöz, a fához, a hegyekhez, a tengerekhez, az őserdőkhöz, egyszóval nem J. C. Powis „ichtyosaurusá”-hoz hátrálunk vissza (ez utóbbi tudvalevően az ősvilági homokban fekszik, s vadállathoz. Öröm-ujjongva fedezzük föl magunkban a vadságot, s úgy teszünk, mintha ez valami módon az önazonossággal, a személy integritásával, egyszóval a szabadság kérdéseivel függne össze, s mintha fölfedezésünk nagy teljesítmény volna. Biztosíthatom magunkat: a feladat még mindig elnyomni magunkban a vadállatot. Minden civilizáció a beképzeltségébe bukott bele: egy idő után elhitte, hogy eszmei magasrendűsége és ténykedése következtében az ember megért a teljes szabadságra.
Január 6.
Vízkereszt ünnepe van. Van, akinek a Jordán vizében álló Jézus jut eszébe erről az ünnepről, s van, akinek Shakespeare. Nekem Sebastian a Vízkereszt vagy amit akartokból. H. Nagy Péter kitűnő elemzést írt a Sebastianus című versemről. Én a mártírság természetrejzát, az emberi végső struktúrát, a szellem (a lélek) tudattalan aktivitását akartam megírni a versben („nyakadból esendőn áll egy fanyíl ki, / nyitva a mell – s a száj nem tud kinyílni”), H. N. P. pedig szövegek dialógusát látja a műben, vagy ahogy ő írja: „szöveg megy elébe a szövegnek.”. S lesz ebben valami, mert közben elővettem Shakespeare Vízkeresztjét, és hatására nagy kedvem volna megírni Sebastianus mellé Sebastianót is (a Vízkereszt cseppet sem mártír, életerős figuráját), aki vidáman szétüt lány-ikertestvérére, Violára, illetve hát az őreá nyilazó Böffen Tóbiások és Keszeg Andrások között. Azaz a „végső struktúra” is hol Sebastianus, hol Sebastiano.
Január 7.
Elképesztő, mennyi a párhuzam és az összefutó egyenes a világirodalomban! Hogyhogy még senki sem tette szóvá, menyire a posztmodern iskola előfutára a két háború között élő Giraudoux? (Vagy ha úgy tetszik: a mai „neofrivolizmusé”. A kifejezés Szerb Antalé, az ő világirodalomtörténetét böngészem.) A Susanne et le Pacifique Robinson-paródia, az Amphitryon 38 és a Trójában nem lesz háború mítoszátiratok, s az egész Giraudoux-életmű a fantázia játéka. Szerb Giraudoux-val kapcsolatban Európa-illúzióról beszél: ez az illúzió ma megvalósulni látszik. Más tartalommal ugyan, mint ahogy azt a nagy francia „frivolista“ és egyáltalán a „frivolisták” elképzelték, de a mai íróink pontosan olyan ledérek, könnyűvérűek, léhák, sikamlósak, szeméremsértők, tiszteletlenek, kegyeletsértők, elvetemültek, kétértelműek, mintha az Európai Unióban Giraudoux világa volna megvalósulóban. – Vagy itt van például Renan (s még mindig Szerb Antalnál időzöm)! Mi vagyok én (elnézést a szerénytelen képzettársításért!), ha nem Renan-értelemben vett „dilettáns”! Bourget meghatározása szerint – mondja Szerb – a dilettantizmus az a szellemi diszpozíció, amely sorra az élet különböző formái felé fordít bennünket, és arra késztet, hogy egy-egy pillanatra valamennyinek odakölcsönözzük magunkat anélkül, hogy teljesen bármelyiknek is odaadnánk lelkünket. A „dilettáns” az élet legmagasabb rendű élvezője („dilettare”, olaszul: gyönyörködni, élvezetet, kedvet lelni valamiben). A „dilettáns” mindent megért és semmit sem fogad el: „megértés révén vesz részt a dolgok végtelen termékenységében”. Innen erednek, teszi hozzá Renanhoz Szerb, a tudós történész sűrű önellentmondásai és ironikus játékossága a nagy igazságokkal szemben. A nagy igazságok mind megbízhatatlanok, csak az árnyalatok fontosak, a tudomány célja a nuance. – Ha megfeszülnék, sem tudnám magamat pontosabban leírni, mondom mindezek után én. – S az „árnyalatokhoz” még annyit: „szétkujtorognak” – jut eszembe egyetlen szó József Attila valamelyik verséből, s felépítek rá, „rekomponálok” hozzá, gondolatban, egy egész virtuális verset, amely természetesen egyáltalán nem lesz azonos JA Szonettkoszorújával (később kinyomozom, hogy erről a műről van szó), de a lényeg nem is az ilyenfajta pontosság, hanem az a műélvezet, amelyben közben nekem, a „dilettánsnak”, a részletek élvezőjének részem van. Más: a Trójában nem lesz háborút máig sem sikerült elolvasnom (egyszerűen nem lehet megkapni, nem lehet hozzáférni), de Szerb Antal olyan mesterien idéz belőle („Nincs többé méter, gramm és mérföld. Csak Heléna lépte, Heléna könyöke, Heléna pillantása és Heléna hangja; járásának dallama méri a szeleket”), hogy a mű lapjaira képzelem nemcsak Homérosz Trója-történetét, hanem Shakespeare dikcióját is, s élvezem, amit elképzelek róla. Azt hi-szem, az irodalomtörténeteiben nagyrészt Szerb is a saját képzeletét, vízióját írja le egy-egy szerzőről, s csak kisebb részben a pozitivista mérlegelései eredményeit. (Egyébként nem fogna mellé olyan gyakran: Joyce, Huxley, Garnett, Powis!) S valószínűleg az idézetei is inkább a képzeletével kompatibilisek, s csak kevésbé magukkal a művekkel.
Január 17.
Az Alföld egyre vékonyabb. Lassan elfogy, mint az Egy gondolat bánt engemet gyertyaszála. De azért még így is sok minden van benne. Tolnai Ottó pár szövege megtölti, mint Jézus öt hala a bibliai négyezer ember gyomrát. Ha a teafőző tojás a címe annak a terjedelmes, frenetikus humorú és hatású versezetnek, amely ilyen banalitással kezdődik: „Képzeld szőlővel / Szőlővel ette a főtt kukoricát.” Aztán ezekbe a banalitásokba valahogyan mégis belekerül szinte a fél teremtés. (Az a másik fél, amelyik a Shakespeare-drámákból kimaradt. Vö.: Petőfi Shakepeare-ről.) – Mostanában sokszor átkozom a sorsot, hogy Tolnaival kell a Kossuth-díj rajtvonalához állnom. Bertók Laci meg Bodor Ádám biztos befutó, velük nincs is bajom, engem összevetni valószínűleg Tolnaival fognak (mint „határon túlival”), s nem kétséges, ki marad alul. Ha bizottsági tag volnék, én magam is Tolnaira szavaznék. Saját magammal szemben is.
2
Egyik identitásból a Másikba
Január 18.
Olvasom alacsonyabb hőmérsékletét. Tíz emberből kilenc valószínűleg nem tudja, hol van Zabar. Én vagyok a tizedik, én tudom, hol van. Nógrádi kis falu az Istenmezejét és Rimaszombatot összekötő képzeletbeli egyenesen. Az újságíró azt írja a településről, hogy már csak nyugdíjasok és munkanélküli cigányok lakják. Mint Péterfalát, a szülőfalumat, amely egyébként Zabartól hét-nyolc kilométerre lehet, az országhatár túloldalán, ugyanazon az egyenesen. S a megélhetés, a szociális helyzet itt is, ott is ugyanaz. A föld, a legelők elértéktelenedtek, a földművelés, illetve a pásztorkodás, mely ezeknek a gömöri-nógrádi falvaknak a megtartója volt, megszűnt. (Hol vannak már Vidróckynak, a kondásbetyárnak a manganyájai, amelyek száz-egynéhány évvel ezelőtt még a Mátra és a Gombáshegy erdeiben „korogtak, morogtak”! Egy tájház, egy Vidrócky-szoba emlékeztet rá Zabar falujában. Legalábbb ennyi!) A föld népe fölöslegessé vált. Fuldokolnak, tátognak, mint a partra vetett hal. – De nekem más emlékeim is vannak Zabarról. Két-három kilométerre van tőle az a Pogony, amely 1947-ben, mikor a felvidéki magyarokat deportáló csehszlovák kommandók elől menekülnünk kellett, befogadott bennünket (mármint a családunkat). Egy év múlva a család hazaköltözött, de én ott maradtam Pogonyban, befejeztem az iskolaévet. A hétvégeken pedig hazajártam Péterfalára, át az országhatáron, útlevél nélkül, szökve. És gyalog persze. S az ország-út pogony–zabari szakaszán éltem át életem első orgazmusát. Május volt, égetett a kora nyári nap, ballagtam az út porában. Aztán rám jött a vizelés, lementem az út szélére, s miközben a dolgom végeztem, mintha a földből nőtt volna ki, egy bokor mellől kis cigánylány nevetett rám. Gyorsan elfordultam tőle, hogy takarjam magamat, de ő mellém szegődött, s rimánkodott, hogy hadd fogja meg a fütyülőmet, ígéri, nem fogja megszorítani. Lehetett olyan hét-nyolcéves, én meg tizenegy és fél voltam. Falun korábban érnek a gyerekek, próbálkoztam már én is, azelőtt is kislányokkal, pajtákban, szénatartókban, de inkább csak a nagyobb fiúk rábeszélésére, s nem sok gyönyört leltem a kísérletekben. Most azonban, miután engedtem a pajkos kis útitársam unszolásának, s az elképesztő ügyességgel kezdett simogatni, egy-kettőre felrobbant a fejemben valami azelőtt sohasem érzett gyönyör, leginkább villámcsapáshoz hasonlítanám. Megijedtem, kirántottam magamat Vica kezéből (így hívták a kislányt), s futni kezdtem, magam sem tudtam, miért. Vica meg utánam, nevetve, kiabálva. Aztán megcsendesedtünk, poroszkáltunk egymás mellett, Zabar felé. Vica zabari volt, elmondta, hogy ő már ezt sokszor csinálta nagyobb fiúknak, főleg a bátyjainak, „vettettek”, ahogy ő mondta, merthogy azoknak néha „méterekre spriccel” a fütykösük (ő persze kimondta, magyarul, hogy mijük). Én meg szégyenkeztem, hogy az enyém még egyáltalán nem „spriccelt”, csak villámcikázást éreztem, s olyan forróságot az egész testemben, hogy ahhoz képest a napsütés csak gyertyafény volt. – Édes istenem!, ott éreztem meg először, Pogony és Zabar között, a szabad ég alatt, az „Isten mezején”, a nyári út porában, hogy az ember erre született, erre a gyönyörre. Arra, hogy kislány és kisfiú legyen, s úgy lovacskázzanak, hogy a lány fogja a fiú fütyülőjét, s fut, fut, a fiú meg utána, s nevetnek, nevetnek, nevetnek. Most meg, ötvenöt év elteltével azt olvasom, hogy Zabar Magyarország leghidegebb pontja. Nem igaz!, ha én Zabarra gondolok, mindig 50 millió Celsius fokot érzek magamban. (Állítólag ilyen volt a hőség a hirosimai atomrobbanás centrumában. Elnézést a morbid párhuzamért!)
Január 20.
Az olvasótól általában a teoretikusok sem tagadják meg a referenciát, a jelentést: tisztában vannak vele, hogy aki olvas, az elsősorban nem a szöveget magát keresi a szövegben, hanem a jelentést, a külső vonatkoztatási pontokat. Az olvasó akarva, nem akarva, bizonyos kondíciókkal, a test, az ösztönök s az értelmi készség heterogenitásával közeledik mondjuk a vershez, s ezeknek s a vers sugallta jelentéseknek alapján megalkotja magának a mű harmadik, azelőtt nem létező, tehát egyszeri jelentését. De ha ez így elfogadható, mért nem fogadhatók el az alkotó bizonyos referenciái is? Hisz az alkotó is mintegy olvassa, s a saját testi-lelki-szellemi kondíciói szerint olvassa a nyelv nagy, örök versét, s ez az egyszeri olvasat hasítja ki a szókincs roppant készletéből azt a szöveghalmazt, amely aztán mások számára alkotásként funkcionál. Ha jól sejtem, hasonlóképpen magyarázza ezt Julia Kristeva is az Egyik identitásból a Másik/ba/.– Az irodalmi nyelv szubjektivitásáról című tanulmányában (Helikon, 1995/1–2), csak olyan borzalmasan szubjektív, „disztin-ktív” nyelven, hogy a dolgozat minden tudományossága ellenére is szépirodalmi műnek, „fiziológiai működések, lüktetések és áramlások kaotikus összességének” hat, s olvasó legyen a talpán, aki kihámozza belőle a „tétikus tudat számára a jelölt tárgyat”. S ilyenképpen az egyébként általam is nagyra becsült Julia Kristeva a szépirodalmi szövegekre jellemző „szemiotikus modalitással” próbálja megértetni a tudományosságra jellemző „szimbolikus modalitást”), ami ugye egy kicsit fából vaskarika. (A kurzivált részek Kristeva szövegéből.)
Január 22.
Nemrég Július Satinský, a humorista ment el hatvankét éves korában, most Vojtech Kondrót, a költő és műfordító távozott hajszálra annyi idősen. Mindkettő fiatalember volt. S apám is hatvankét éves korában halt meg, de ő már egészen öreg ember benyomását keltette. (Bár lehet, hogy csak én, a huszonéves fiú láttam öregnek.) Apám 1960-ban hunyt el: mi változott meg negyvenhárom év alatt? Az átlagéletkor meghosszabbodott, ez tény, de nemcsak erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a viselkedésformák változtak meg: ma a hatvanéves ember fiatalként viselkedik, fiatalosan öltözködik, udvarol, nősül, új családot alapít, aktív stb. S vissza Kondróthoz! Kitűnő ember volt, de közepes költő, és sajnos, műfordítónak is közepes volt. Főleg a magyar költészetet fordította (szlovákra, természetesen), Kassákot, Weörest, Babitsot, Illyést, s szlovákiai magyar költőket (pl. engem is), de az ő tolmácsolásában a teljesen különböző habitusú alkotók is meglehetősen hasonló alkatú poétákká sikeredtek. Azaz Kondrótnak költőként, s műfordítóként sem volt valami nagyon változatos a poétikai eszköztára. Költői életművében főleg a gnómikus, rendszerint egyetlen képi vagy verbális ötletet komplex élet- vagy helyzetképpé alakító-motiváló-mélyítő versei az érdekesek, figyelemre méltóak. Egyébként pedig ő volt, azt hiszem, a magyar költészet utolsó szlovák származású fordítója, a nála fiatalabb szlovák–magyar műfordítók már inkább olyan magyar származású literátorok, akiket az iskola tett szlovákká. Bár az anyja Kondrótnak is magyar születésű volt, de a költő a mára már színszlovák Cseklészen (szlovákul: Bernolákovo) született és nőtt fel, s az történt vele, ami Petőfivel, csak fordított értelemben: ahogy Petőfit a környezete tette magyarrá, őt a szlovák Cseklész szlovákká tette. Magyarul haláláig erős szlovákos akcentussal beszélt. – Szigorú vagyok hozzá, pedig jóakaróm és barátom volt. Lélekben megkövetem hát, nyugodjon békében!
Január 23.
Népszabadság, 2003. január 21.: Ha Horthy Miklós 1941-ben nemet mond a németeknek, s nem vesz részt a Jugoszlávia elleni hadjáratban, akkor a magyarországi zsidókat három évvel korábban deportálják. Feláll egy Antonescuéhoz hasonló németbarát kormány, s a szövetségesek már az 1941–1944-es intermezzóban is bombázzák az országot. Horthy és Bárdossy a 2. magyar hadsereg felállításával és frontra küldésével „vásárolta meg” az 1942 és 1944 márciusa közötti viszonylagos nyugalmat. A történészek még sokat és sokszor fognak vitatkozni arról, hogy megérte-e vagy sem a doni véráldozat. Azok számára, akik – származásuktól függetlenül – ennek köszönhetően élték túl Magyarországon a második világháborút (keresztények és zsidók, magyarok, lengyelek, franciák és más menekültek), megérte – mondja, illetve írja dr. Del Medico Imre a Népszabadságban. – A Don-kanyarnak erről a nézőpontjáról eddig még nem hallottam. Innen nézve a jelzett időszakaszban Budapest azért lehetett például a közép-európai zsidók azíliuma (Rácz Olivérnek, a jeles szlovákiai magyar írónak kicsit erről is szól a Megtudtam, hogy élsz című regénye: a kassai főhősnő az „otthoni” gettók közeléből a biztonságosabb Budapestre menekül), mert 200 000 magyar katona feláldozta magát Oroszországban. Ez a „feláldozta magát” persze pontatlan, sőt az az állítás sem állja meg a helyét, hogy Horthy valamiféle nyugalmat akart volna a „feláldozásukkal” megvásárolni: Horthy egyszerűen nem akart kimaradni a feltételezett német győzelem utáni területi osztozkodásból. A presszió persze, Hitler részéről, létezett, de hát könnyű Katit táncba vinni, ugye… Csakhogy: az a bizonyos kétéves „nyugalom” de facto mégiscsak a 200 000 ezer magyar katona doni „áldozatának” volt a következménye, s tudjuk, hogy a történelemben csak a tényeknek van súlyuk, s nem az olyanfajta feltételezéseknek, hogy mi lett volna, ha… – Azon gondolkodom, hogy mit csináltam én abban az emlékezetes kétéves „nyugalmi időben”, hisz akkor már javában éltem, s mi több, a mi falunk is Magyarországhoz tartozott, minek következtében én is Horthy „alattvalója” voltam. Először is: 1942–44-ben 7–9 éves gyermek voltam, s Magyar Királyi Állami Elemi Iskolába jártam, nem mondhatnám, hogy valami nagyon nagy nyugalommal. A „nyugalomból” inkább csak vasárnap délutánonként éreztem valamit, amikor is a „Szövetkezet” – értsd: a Hangya nevű vegyeskereskedés és kocsma – udvarán „sasoltunk” (lyukas húszfilléreseket az udvar porába húzott egyeneshez hajigáltunk), s az dobhatta föl az egyenes mellett összegyűlt pénzdarabokat, akinek az érméje a leginkább megközelítette az egyenest; s a „sasra” (képes felére) forduló pénzdarabok a dobóé lettek. Tűző napfényre emlékszem, ünneplős, csizmás, kalapos legényekre, testvérbátyám, Pista is köztük van (csak később viszik el mint leventét a frontra). A legények szintén a Szövetkezet udvarán – vagy bent, a kocsmában – töltötték a vasárnap délutánjaikat, rendszerint kugliztak. Aztán egy vasárnap délután kivágódott a kocsma ajtaja, s valaki kirohant az udvarra, s azt kiabálta, hogy vége a háborúnak, Horthy bejelentette a kiugrást. Mi, gyerekek, nyugodtan tovább „sasoltunk”. Akkor tudtuk meg, hogy háború van, mikor már éppen majdnem vége lett. De persze nem a háborúnak lett vége, hanem a nyugalmas vasárnap délutánjainknak. Nemsokára elkövetkezett számunkra is az igazi háborús haddelhadd, de az már más téma.
Január 25.
A „revíziót” – a történelmi Magyarország részleges revízióját vagy legalább az ún. határon túli magyarság „autonómia-rendszerét” – nem az „ólvégen” (Illyés), nem a szomszéd kis népekkel folytatott felesleges vitákkal kellene „intézni”, hanem – à la Masaryk és Beneš – az európai szalonokban és parlamentekben. Slotával vitatkozzon Duray! De mi hiányzik ehhez a magyar politikusokból? Nyelvtudás? Műveltség? Simulékonyság? Pénz? Valószínűleg valamennyi, de leginkább talán mégiscsak a műveltség és a simulékonyság. Pontosan a masaryki elegancia, nagyvonalúság, reneszánsz látókör, tudás és a beneši rafinéria.
Január 27.
Reggel Vörösmartyt olvastam: „a jövőnek holdas fátyolában / ijesztő képek réme jár feléd”, s este a képek megelevenedtek. „Nagymamánknak”, azaz fiaim anyai nagyanyjának – nem akarom mondani, hogy „anyósomnak”, mert nagyasszonyi habitusához, jóságához egyáltalán nem illik a szó – 80. születésnapját ünnepeltük, meglehetősen kísérteties helyen: a vár alatti Casinóban. A Casinó udvara úgy van kialakítva, hogy hátsó „kerítése” azonos az egykori belső városfal megmaradt, mohos részével. Az épület maga sokáig romhalmaz volt, a kommunista időkben baglyok szálldostak ki s be a kivert ablakain. A tulajdonos Frideczky János, miután a rendszerváltás után a tulajdonát visszakapta, felújította a házat, s újraindította benne az 1836-ban alapított híres-neves Pozsonyi Casinót, amelyről itt legalább anynyit meg kell jegyeznünk, hogy az egykori alapítók között ott volt Frideczky János ükapja is (sokáig titkára is volt a Casinónak), s a magyar nyelv és kultúra ápolására létrejött intézményben később olyan jeles férfiak adtak elő, mint Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István és Batthyány Lajos. A mostani születésnapi ünnepség résztvevőit a Casinóba úgy kellett autókkal beszállítanunk, lévén szinte valamennyi hetven és nyolcvan közötti, tisztességben megöregedett, megrokkant idős ember. Az udvar kapuja az említett városfalból nyílik, de a várdomb alatti utca, amelyről a kaput meg lehet közelíteni, a város egyik legforgalmasabb útvonala, a kapuba befordulni tehát istenkísértés. S most képzeljük el a helyszínt, a félhomályos, de nagyon forgalmas, vijjogó autókkal teli utat, a félhomályt televillogó reflektorokat, a háttérben a kísérteties várat, fölöttünk a lebegő teliholdat, s az autókból nyögve kikászálódó mankós öregeket – szóval minden együtt volt a holdas, fátyolos, rémjárta Vörösmarty-szcenériához. S már meg sem lepődtem rajta, hogy egy százhússzal száguldó kísértet, egy vijjogó Daewo belecsapódott a fiam Mitsubishijének a hátuljába, s ripityára törte, s még szerencse, hogy a kocsi üres volt. – Délelőtt viszont végre sikerült nekifognom a Szenci Molnár-drámámnak, elolvastam hozzá Josef Janáček Rudolf III. a jeho doba (III. Rudolf és kora) című könyvét. A készülő fejezet Filip Spinelli pápai nuncius jelentése a pápának arról, hogy prágában pestis dúl, Rudolf megőrült, s a város tele van sarlatánokkal, boszorkányokkal és titokzatos rózsakeresztes lovagokkal. – Szóval kicsit mintha egész nap Okkultiában jártam volna.
Január 28.
Örömmel fedeztem föl az Alföld 1998/1-es számában Angyalosi Gergely és Szirák Péter interjúját, amelyben a meginterjúvolt Angyalosit pontosan az a valami foglalkoztatja nagyon intenzíven, amit én annak idején, a Matrjosa-baba szubjektuma című, Németh Zoltánnak adott interjúmban úgy fogalmaztam meg, hogy „ha a szubjektum fikció (Nietzsche), s olyan fikció, amelyet végső soron mi magunk alkotunk meg, olyan »én«, amely csak a világunk határaiként jelenvaló (Wittgen-stein), akkor végtelenségig kereshetjük a »külső egzisztenciát« teremtő-észlelő »belső egzisztenciánkat« (önmagunkat, a szubjektumunkat) a fikcióinkban: mintha a Matrjosa-babában keresnénk: mindig csak egy újabb Matrjosa-szubjektumra utaló Matrjosa-babát találunk”. Angyalosi pedig azt mondja: „…a szilárd identitás, a szubsztanciális szubjektum formaszervező elvéről való lemondás az elméleti (filozófiai, ezen belül esztétikai, etikai), valamint pragmatikus, sőt politikai problémák tömkelegét szabadítja el. E problémákra vonatkozólag jószerivel csak kérdéseink lehetnek, válaszaink alig.” Angyalosi lelkemből beszél, és megerősít abban a meggyőződésemben, hogy ez a kérdés irodalomtudományunk alapkérdése. S a Kulcsár-Szabó-iskola ott vétett/vét a tudományos etika ellen, hogy megoldott-nak vél egy kérdést (és továbblép), amely pedig tulajdonképpen meg sem oldható. – Milyen problémák tömkelegét szabadítja el e kérdés bennünk? A Matrjosában ki-fejtetteken túl például az élet(-működés) és a hit kérdését is. A szubjektum fikciója a tetthez, a cselekvéshez, az életműködéshez szükséges elengedhetetlenül. Anélkül tétlenségre, azaz halálra ítéljük magunkat. A tett ugyanis feltételezi az egyér-telműséget, a koherens önidentitást, a hitet a tettünk eredményességében s a döntést: nem lehet valamit tenni is, meg nem is. A tettünk kimenetelét, eredményét viszont sohasem tudhatjuk előre, ehhez okvetlen az igazságérzékünk és hitünk szükségeltetik. Hitünk az eredményben, igazságérzékünk a társaink és módszereink megválasztásához. (Lásd még: Whitehead: a reálisan létező valóság egyenlő a működéssel.)