Nyina Szadur: A szék / Apám bánata

A SZÉK

Hová kéne tenni a széket?
Minden fal zsúfolásig tele. Az ajtó után jön a tálaló, a tévé, az ablak, a fehérneműs szekrény, a dívány, a lábbal hajható Singer varrógép, majd megint ajtó következik.

Egyetlen üres hely sincsen.

De a széket feltétlenül le kell tenni valahová. Mégse állhat a szoba közepén. Akkor kéne hozzá asztal is. Egy kis asztal. (Hisz nagy nem fér el). Egy kicsi, a kávézáshoz. Csakhogy  az asszony nem is iszik kávét. Viszont lehetne a kisasztalra pálinkáspoharat és cérnásdobozt tenni. Akkor nem kéne őket keresni, mindig kéznél lennének. Az asszonynak ugyanis folyamatosan ki kell engednie a szoknyáját és a két ruháját, mert hízik. Minden  nap hízik egy keveset. Egyszer, amikor a „Furcsa, de mintha fogytam volna!” szavak kíséretében mutatta a lányának a szoknyája kinyúlt korcát, a lánya ezt kiabálta neki vissza: „Nem te fogytál, hanem a szoknyád nyúlt ki, mert már régi.”

Komoly viták voltak kettejük között az evés miatt. „Bulimiás vagy. Tilos a hering. Tilos a sült krumpli és a vajas kenyér! Nem szabad annyit méretkőzni!” Mire az asszony ezt ordibálta: „Marhaság!” és minden reggel megsütötte magának a krumplit, teavajban. Amikor pedig a lánya kiment hozzá a konyhába, nem minden hátsó szándék nélkül, mézes-mázos  hangon  ezt mondta  neki: „Akarsz  egy  kis sült krumplit?” S elég volt meghallania a lánya acsarkodását, máris jókedve kerekedett.

Majd ezt is hozzátette: „Húzd arrébb a hokedlit!”
„Először is, ez szék – kezdte a lánya remegő hangon –, és csak másodszor hokedli” – fejezte be, immár visítva.
„Húzd arrébb a hokedlit!” – ismételte meg az asszony, amikor észlelte lányánál a visító hangokat. és ettől megkönnyebbült  a lelke. Valaha majdnem színésznő lett belőle, illetve gyermekorvos, csinos fejecskéjén világosszőke hajkoronával. Most viszont már nem akart se szép, se kulturált, se intelligens nő lenni. Az egyszerűség, valamint a számára elérhető vágyak vonzották. és a lánya ezt nem értette. Gyerekkorában  a lány volt az asszony meghosszabbított keze. Ezzel a kézzel tapogatta le a világot. ő maga félt a világhoz közeledni, ezért a lányát küldte el a legizgalmasabb helyekre… „Na, mit mondtak neked?” – kérdezte nyájas hangon, és mohón hatolt
be a gyermeki dadogásba.

A legjobb lenne, ha odafigyelne magára ez a lány. Mert ez az új fickó, aki hozzá jár, tolvaj és csaló. „Már hogy lenne tolvaj! – ordította a lánya. – Tudományos munkatárs!”
„Ellopta a kanalaimat” – hárított az asszony. „Itt vannak a kanalaid! – kiabálta a lánya.
– Ezekkel faltad fel a férjedet, és most a szerelmemhez lopódzol velük!”
De egyszer csak a lánya békén hagyta. Nem gúnyolódott, nem állt lesben többé. és amikor az asszony direkt rákérdezett: „Szabad néhány heringdarabot ennem?”, a lánya színtelen hangon csak ennyit mondott: „Neked mindent szabad.” Az asszony ezen akkor nevetgélt, de lánya pontos találatában a heves adok-kapokat már nem érzékelhette.

A szép, kövérségét ügyesen elfedő ruhát, a parfümös üvegcsét és a virágot ábrázoló brossot visszaadta a lányának: „Ez nekem túl sok. Ne költsd ilyenekre a pénzt.” A lánya arcára ekkor árnyék vetült, ami egy vadállathoz hasonlított. De ilyen vadállatok nem is léteznek a földön. Az asszony ezt leellenőrizte. Még Brémában is kereste. Korábban mégis látta. Látta, álmában. El volt ragadtatva a saját fantáziájától. és láss csodát, a fan- tázia, vagyis a vadállat valósággá vált, ott csillogott a lánya arcán egy sötét, fürge árnyék formájában.
Ettől a naptól kezdve  a lánya kezdett valahogy  eltünedezni, elkeveredni, amíg el nem tűnt teljesen. Mesélték az asszonynak, hogy látták a lányát, amint a szemetesek- ben turkált, és alig lehetett ráismerni. Felismerhetetlenségében pedig folyamatosan fogyott, fogyott, mígnem teljesen elenyészett.

Az asszony elfelejtette a lányát. Tudatosan élt, akkurátusan, eljárogatott az öregek otthonába, titokban kuncogott  az ostobaságaikon, vett magának szeletelt húst, hálós krumplit és „Perzsa éjszaka” tortát. Egészen ma reggelig. Ma reggel tűnt fel neki, hogy a szék a szoba közepén van, és zavarja a járkálásban. Gondolkodni  kezdett, hová is tegye. Az ajtó mögött van egy üres falszakasz. De akkor nem lehet teljesen kinyitni az ajtót, és nem lehet keresztülfurakodni rajta, se ki, se be. A tálalóhoz se lehet odatenni, mert akkor nem éri el az ébresztőórát. A televízióhoz pláne nem! A fehérneműs szekrényhez se, hisz akkor ahhoz se lehetne hozzáférni. Az ablakhoz oda lehetne állítani, de akkor ahhoz se lehet odamenni, nem lehet a függöny mögül bámulni a világot, és az értelmetlenségén nevetni.

Arról szó se lehetett, hogy kivigye a folyosóra vagy betegye a másik három szoba valamelyikébe. Ezek a szobák, bár gazdagon berendezettek és méltóságteljesek voltak, mégis félelmet keltettek benne a kihaltságukkal. Mint  ahogy  kihaltak is voltak, hisz nem lakott bennük senki! Az asszony se tette be soha a lábát ezekbe a szobákba. Csak egyszer, hogy magával vigye ezt a széket. Ekkor ezt mondta: „De minek is kell nekünk ekkora nagy asztal és hat szék?” „Lesz majd családom, és lesznek vendégeink” – válaszolta magának. Nyugtalanságában egy széket mégis magához vett. Ami most jogosan volt az övé. Ehhez  a szobához  tartozott, az öreg, kopott bútorral, a lábbal hajtható, törött Singer varrógéppel és a világra bámuló ablakkal együtt.

Az asszony próbált visszaemlékezni, hol is állt a szék addig, amíg bele nem ütközött?

A tálalónál?
A tévénél?
Az ablaknál?
A fehérneműs szekrénynél?
A díványnál?
A varrógépnél, amin nem is tud varrni? Emlékezni próbált… Egyre csak próbált visszaemlékezni… A szoba forogni kezdett. ő pedig nevetni. Mindig nevetett, amikor valami kellemetlenség érte. és tréfás hangon már ki is mondta: „De mi is ez a kín rajtam valójában?” Azonnal felfogta, hogy ez valódi szenvedés. A legigazibb, benne felhalmozódott, legégetőbb kín. De mivel ravasz asszony volt, elhatározta, hogy nem tesz mást, csak ráül a székre. Hogy ne legyen olyan üres. Rá fog ülni. Viszont arra nem volt képes, hogy felálljon a díványról. „Vajon miért nem tudok felkelni – mondta ismét tréfálkozva –, hisz valahová mégis csak tennem kéne ezt a széket.”

Amikor a könnyei elapadtak, észrevette, hogy valaki van a szobában. Egy gyerekforma valaki. Egy egyszerű, hétéves kislány. Sovány, mint a piszkafa, égnek álló, hirtelenszőke hajfürtökkel. Ami rendben is volt, hisz azokban a szörnyűséges húszas években azért vágták ilyenre géppel a haját, hogy ne legyen tetves. Azok a kislányok, akik copfot hordtak, tetvesek lettek, de ő nem. A kislány szemében elragadtatás csillogott. Igen, minden egyes éve maga volt az elragadtatás. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét elragadtatás a világtól! és aztán? Aztán megvakította az éhség. Ez sokakkal megtörtént akkoriban, mert borzasztó volt az éhínség. és akkor, a megvakított világban először jelent meg ez a vadállat. A kislány teljesen megdermedt ettől a képzeletbeli látványtól. De a vadállat bátran ugrándozni kezdett, amin a kislány először csak mosolygott, aztán pedig elnevette magát: a vadállat megnevettette ezt a vak gyereket, ezt a hét évnél kicsit idősebb lányt, aki ezt gondolta: „Nos,  vak vagyok, de legalább gazdag a fantáziám.” Aztán visszanyerte a látását, de a fantáziája megmaradt. A vadállatot nem látta többé, de mulatságos ugrándozását továbbra is gyakran érzékelte, ezért sokat nevetett. Igen, de ebben a kislányban, aki ott állt az asszony előtt, már nyoma se volt vakságnak. Csak az elragadtatás fényének. Igaz, a szárnyai nem voltak teljesen hófehérek. Pontosabban, egyáltalán nem voltak hófehérek. Izzóak voltak. „Nyilván  a mi arcunk is ott van rajtuk – fogta fel az asszony –, a miénk, amikor még egyszerű gyerekek voltunk. A megvakulásunkig. Ennyi az egész. és most már minden rendben lesz” – értette meg.

Erre az angyal megfogta a széket, és a helyére tette.

„Köszönöm” – suttogta az asszony, és elragadtatásában lehunyta a szemét.

* * *

Apám bánata

Nehéz időket éltünk, amikor a fiatal munkás, Viktor odáig volt egyetlen fiáért. A négyéves, egyszerű gyermekért, akinek forró buksija és sajátos, csecsemőkék színben játszó, figyelmes szeme  volt. Viktor  a szürke reggeleken  kézen  fogta Kosztyát, és a csikorgó havon óvodába vitte. Muszáj volt elválniuk. Viktor ilyenkor a gyárba ment, nehéz munkát végezni. A hó kékesen csikorgott, az óvodából tejeskávé illata terjengett, és a kis, világos ablakból Kosztya figyelmesen bámulta, amint a reggeli ködben elveszíti hatalmas apját. A pokoli gyár várta a munkás apát, hogy ott gorombán hadonászhasson a kezével, üsse a vasat, és ordítozással szakítsa szét a száját. (Viktor volt a brigádvezető.) Kosztya világra jöttéig Viktor élte az átlagos életét, és még csak magányos se volt. Majd megszületett a kisfiú, és a férfi lelke összezavarodott. A fényes és csicsergően  vidám világ belsejében Viktor, a kisdeddel a kezében, látszólag erős és fiatal volt.

E látszólagosság miatt először a kegyét kereste a világnak, utána viszont fenyegetni kezdte, hisz apai hatalma nem gyarapodott, így nem tudhatta, hogy vajon váratlanul elpusztul-e a fia, vagy nőni és élni kezd. Hiszen  a világ boldog volt, amikor Kosztya még nem volt, és bár nem akart erre gondolni, mégis mindig ezen járt az esze. Miközben a gyárat is meggyűlölte. A gyár durva volt, harciasan lelketlen, fekete és vörös egy- szerre. Elviselhetetlenné vált annak az embernek a számára, akit elcsigázott a szeretet.
Viktor durva volt a fiával, mert tartott tőle, hogy ha magához  öleli, még véletlenül agyonnyomja pici testét. Ennek a kis testnek a gyengesége és puhasága láttán egy- folytában búslakodott. Bokszolt a fiával, hogy minél messzebbre lökje őt a halált hozó öleléstől. Ránézett sötét kezére, az ujjaira, amelyek a durva tárgyak érintésétől rossz irányba görbültek. Viktor bokszolt, fogásokat mutogatott. A gyerek imádta az apját, figyelmes, kék szemével bámulva bágyadtan kísérte a testmozgását. Viktor behunyta a szemét. Rájött, hogy így lehetetlen élni, kell, hogy legyen valami, ami őket a gyerekkel egyenlővé teszi. Nem  vette észre a kisfia szomorúságát. A gyerek pedig nem értette a saját bánatát, csak azt látta, hogy az apja elszomorítja őt, a kicsit. Viktor úgy búslakodott, mint egykor Csapajevszk  városában, amikor éjszaka utazott át rajta. Bánatában ilyenkor felnézett a haragos égboltra. A város a félelemmel volt egyenlő, a komszomol- ipar sugallta magánnyal a havas sztyeppeken.

Amikor visszaemlékezett erre a távoli, őt rémülettel eltöltő városra, az állomásra gondolt, az útra, a tengerre. A tengerre, amely az elgyötört városok és a sötét, kilyuggatott falvak földjén önmaga tud lenni. Mindent egyensúlyba hoz, hatalmasabb, egyenletesebb mindennél, és gyönyörű.
Kosztya visítozva a part mentén lubickolt. Viktor boldogan emelte a melléhez, és vitte a nagy vízbe, amely úgy játszott nekik, mint egy kis hal, boldogan, önbizalommal teli. A víz váratlanul visszaadta a mozgás könnyedségét, ez a hatalmas, tejre és időre emlékeztető víztömeg, amely, miközben  óvta a kicsit, elhatározta, hogy teljes szívvel fog vele játszani.

Viktor fehér zubbonyos tengerésztisztnek képzelte a fiát, és kirándulni vitte Szevasztopolba. A csatatereken a fáradt gyerek elaludt a karján, de ez nem számított: a fontos az volt, hogy itt volt, és az apja tágra nyílt, szürke szemével őmögüle nézhette az ágyúkat és a hajókat. Viktorhoz a szabad tér, a szél és a fehér hajók hatására visszatért az élet könnyedségének  érzete.
A delfináriumban a hangszóró lelkesen beszélt a delfinek titokzatos tulajdonságairól. Az ősidőkben beleszerettek a napba és az enyves levelekbe, kijöttek a vízből, de mivel a szárazföldi életet a háborúk szenvedései itatták át, visszatértek a tejszerű vízbe, és elhatározták, hogy nem fejlődnek tovább, eldöntötték, hogy örökké lubickolni és játszani fognak. A  kisfiú még  nem  volt képes felfogni, de Viktor  helyette is mohón szívta magába erről a csodálatos életről szóló történetet, és csillogó szemmel követett két delfint, amint a medencében  köröztek. ők bizony okosak: az ész helyett a játékot helyezték előtérbe, a háború helyett pedig a kedvességet, amit azok iránt az emberek iránt éreztek, akik a szárazföldön, háborúban, és az eszükre hallgatva élnek. A delfinek a boldogsághoz hasonlítanak. Az öreg Johnny tehetséges volt és bátor. A fiatalabb, Lilliput Fjodorics engedetlen, de kedves volt. Egy csupasz lábú lány egy fehér csövön keresztül irányította őket. Mindenki  irigykedett rá, amiért hozzáérhet a delfinekhez. Az okos kis Johnny ügyesen kapta el a labdákat, de Lilliput Fjodorics összezavarta, megnevettette, és gyakran a medence mélyére szökött. A kisfiú el volt képedve tőlük, miközben az senkinek se tűnt fel, hogy a delfinek bizony kissé sajnálnak bennünket, embereket.
– Szinyka, ezek nem halak – magyarázta Viktor. – ők ugyanúgy, mint mi, tejjel táplálják a gyerekeiket.
– Hová merül Fjodorics? – nyugtalankodott a kisfiú.
– Mivel már ezer éve a vízben élnek, akkor mennek le a fenekére, amikor csak akarnak!
A hangszóró hirtelen elkapta ezt a gondolatot, és megszólalt:
– Lilliput Fjodorics gyakran megy le a medence aljára. Nemrég mindenféle új lakót költöztettünk oda, akiket ilyenkor Fjodorics elmegy meglátogatni, és megnézi, hogy érzik magukat.
A kisfiú döbbenten nézett az apjára, és kékes tekintetével rátapadt a kecsesen fodrozódó vízre.
A delfinárium után ismét a városban sétáltak. A fehér Szevasztopol csillogott a győzelmektől, és Viktor szívét boldogság járta át az orosz dicsőség láttán. Magasra emelte kisfiát, egészen a gránitadmirálisok lábáig.
– Szinyka, úgy állj, mint Nahimov!  – kiabálta szigorúan, mégis vidáman.
Az őket körülvevő emberek még ki is nevették érzései leplezetlen természetessége miatt.
A forró napsugaraktól teljesen elcsigázott kisfiú álmosan és bágyadtan nézett. Csendesen nevetgélt az apján, majd inni kért.

Amikor megpillantotta az ásványvízzel teli poharat, meglepődött a pohár aljáról felszálló, zizegő buborékok láttán. Ivott, majd sírdogált kicsit. és csendesen elaludt.
Az autóbuszban Viktor ügyelt rá, hogy a nap ne érje a gyerek arcát. Nagy erőfeszítések árán meg tudta magában őrizni a Szevasztopolban tapasztalt könnyedséget, mégis folyton erre gondolt: „Nem jó, hogy egyedül hagysz engem, fiam.” Felfogta, hogy a gyereke elfáradt és elaludt, mégis kétségbeesetten törekedett arra, hogy valami vidámra gondoljon: arra, hogy fognak majd a fiával horgászni, kis kést faragni, mert lehetetlen, hogy egyedül maradjon, még akkor is, ha ez az alvó gyermek, önálló életének minden titkával együtt, egy tőle független létező.
Egészen  a Teahegyig  aludt a fiú, az apja pedig  vitte a kezében,  nem  ébresztette fel. Ott bevitte egy sötét kertbe, a kivilágítatlan úton eljutott a saját kis viskójáig, és a Szevasztopolban elszunnyadt kisfiút az ablak melletti ágyba fektette, hogy a kerti levegő érje az arcát. ő maga sokáig nem tudott elaludni, dohányzott a kis viskóban, és hallgatta, ahogy a sötétben potyognak az almák.
„De vajon mi ez a szomorúság rajtam? Mi ez? Hogy lehetne enyhíteni rajta?”
A házőrző kutya lihegve hozzáfutott, és melléfeküdt. Az almák potyogtak. A kedves jalta kutya hozzádörgölőzött.
Reggel a gyerek nem akart felébredni. Viktor délig a Teahegyen szaladgált, és szidta magát. Hogy lehetett ekkora hülye, hogy nem fogta fel: a vonatozás túlságosan kimeríti a kicsit.

Este telefonáltak neki.
– Ezt különböző okok válthatják ki – mondták az orvosok. – Többek között az ember egy elviselhetetlen megrázkódtatástól is képes elaludni. Ilyenkor a lélek, félve a végső megsemmisüléstől,  álomba menekül, mintha az élet másik oldalára menne  át valaki olyan elől, aki ezen az oldalon el akarja pusztítani. Emlékezzen vissza, milyen megrázkódtatás érte a fiát.
– De mikor? – búslakodott komor képpel az apa. – Nem  volt ilyen! Vagy én nem védtem meg tőle!
Vagy az életének ez a négy éve volt önmagában annyira megrázó, hogy amíg a gyerek úgy érzi, nem tudja megóvni magát tőle, álomba merül?

– Lemondunk  róla – közölték az orvosok. – Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. Felébreszteni nem lehet. Alhat egy, sőt akár tíz évig is, de nem fog változni, nem fog nőni, meg fogja őrizni a maga négyéves külsejét, egészen a felébredéséig. Dühében Viktor összevagdosta magát, nem akart tovább élni. De nem halt meg. Sőt – féltőn óvni kezdte az életét. Mert elmagyarázták neki, hogy a kapcsolat nem szakad meg. Hogy az ismerős hangjával maga mellett tudja tartani a fiát.

Elkezdte  olvasni a fiának az egész földkerekség, a világ összes népe  és az emberek által mért idő összes évszázadának meséit, mind mélyebbre és mélyebbre merülve ezekbe a nehéz időkbe, egészen addig, amíg el nem fogytak a mesék, amíg a népek már alig beszéltek, hogy  aztán teljesen elhallgassanak a tiszta, egyetlen dimenzióját  sem vesztett időben. De Viktor nem tudta elviselni az ősemberek hatalmas némaságát, és fordítva cselekedett, feljött a mélyből, és maga kezdett meséket kitalálni.

Fiam, az élet már csak ilyen. A világon vidámság uralkodik. A kölykök felnőttek. A levelek enyvesek. Fiam, nekünk különös sors jutott, és most még nem tudom, hogy vajon jó-e ez, vagy sem. Amikor kicsit megremeg a szempillád, már tudom, hogy közel jött hozzám a lelked, egészen ide, és a sovány arcodon keresztül egy kicsit láthatom is. Az élet repül, a levelek enyvesek. A szomorúságból  szinte semmi se maradt. jött he- lyette valami más. Erősebb és lényegesebb, mint a boldogság. Amelyben mi leszünk az elsők: te és a te papád.

A hűvös mélységekben szabadon lehet játszani. Minden mohóság nélkül, szinte szeretet nélkül, a mély álomban lehet úszkálni, a te hangod viszont szomorkodik, fel akar jönni, elő akar bukkanni,  a távoli, forró levegődet  akarja kapkodni,  de csak  a hűvös mélységekben lehet szabadon játszani… a te hangod viszont… de szabadon ját- szani csak a mélységben…  a te hangod viszont… de a mélységben…  a te hangod…

Gyürky Katalin fordításai