Polgár Anikó: Poszeidón gyöngyszakálla

Észrevételek Weöres Sándor Mozgó mikrokozmosz című verséhez

„Hallod a habokat a mélyben? ha szűrődve is, ugye hallod a dalt?” – kérdezi Weöres Sándor a Kardos Tibornak ajánlott Itália című versben.1 A költő itáliai utazását villantja fel az a néhány, címében vagy alcímében földrajzi meghatározást is tartalmazó vers,2 melyeket A fogak tornáca című kötetben olvashatunk.

E versek egyik meghatározó eleme a tengermotívum s az ezzel is összefüggésbe hozható mélybe nézés, melynek időbeli és térbeli dimenziói is vannak. Az itáliai ciklus versei nem tűnő pillanatokat és személyes élményeket próbálnak megörökíteni, hanem a „lenti rengés”-re, a „változó áradat zajgásá”-ra fülelve jegyzik le a hallott dallamokat, s közben visszanyúlnak az antik, görög-római, vagyis e tájon az ókor óta honos verselésig.3 A folytonos történelmi változások emlékét őrző Itália, az „a táj, / hol folyton temetik a világot”,4 állandó megújulásra képes: a romok is ki tudnak virulni („szebb akkor voltál? szebb mai rom-koronád?”5). A habok emlékezete azonban nemcsak a történelmi időkig nyúlik vissza, s ez a mélybe nyúlás nem is feltétlenül időbeli: hangot kap benne a lélek mélye („Honnan e csönd? – a szivem! – s tömör alja e csöndnek?”6) s a széttöredezett kozmosz lenyomatai is („a tenger / cimbalmai és kürtjei a tenger / ó a tenger csigás agyveleje három / lánykoponyában”7).  
Az itáliai versek legmetafizikusabb darabja a Mozgó mikrokozmosz (Amalfi) című. Írásom kísérlet: a Weöres Sándor verséből kibomló számtalan lehetőség közül villant föl párat, reflektálva arra a viszonyra is, mely a szöveget a görög-római mitológiához és elsősorban versformája révén Horatius költeményeihez köti. A vers előzménye egy egysoros („Fürdő gyöngyszakáll.”), melyet Weöres az Itáliában írt kéziratos kötetbe másolt be. Az egysorost Szigethy Gábor 1947-ben keletkezett rögtönzésnek tartja, mely egy 1935-ből származó előzményből indul ki, s melyet Weöres Amalfiban „továbbírt”.8

A fogak tornáca című kötetben (1947) megjelent Mozgó mikrokozmosz, akár a kötet többi darabjai, az élményköltészettel való szakítás jegyében született, és a kozmikus harmónia megragadásának igényéből fakadt.9 Az alcím (Amalfi) a költeményt egy konkrét földrajzi helyhez köti, a főcím (Mozgó mikrokozmosz) pedig arra utal, hogy e konkrét helyen megtapasztalt valóság kicsiben, sűrítve az egész világmindenség képét mutatja. A verset a tenger látványa és a látottaknak az azokat rögzítő szubjektumtól való teljes elszakítása uralja. Rónay György szavaival akár „egykedvű, részvétlen kontempláció”-ról is beszélhetnénk,10 ha a kontemplációnak, a szemlélődésnek a lélekre kifejtett hatása nem lenne olyan feltűnően kiiktatva. A vers leíró, szikár és úgy tűnik, szándékoltan érzelemmentes; nem a szubjektum és a világ viszonyát, a világban elfoglalt helyét mutatja fel, hanem egy látszólag az embert érzelmileg nem érintő, anyagszerű mikrokozmoszt. Még a leírásba vegyülő gnómikus elemekben sem találkozunk a gnómákra és életvezetési tanácsokra jellemző második személyű megszólítással; a látottak egyes szám harmadik személyű rögzítésébe csak két érzelmi túláradást, a meglepetés zaklatottságát jelző felkiáltás vegyül: „S ott túl: mennyi vidék, hol soha semmi sincs! / s távol vagy közel egyre megy!”11 Ez az elvontság, a keleti filozófiák hatására kialakított világképe, „individualizmus fölötti lírá”-ja12 jelentősen megkülönbözeti őt nemzedéktársaitól, akik nem is fogadták költészetét egyértelmű lelkesedéssel. Rónay György szerint Weöres költőként „belehajszolja magát az absztrakcióba: a valóságot nem a maga mivoltában, hanem bonyolult áttételekben, tükröződésekben véli csak magához és költészetéhez méltónak”.13

A negyvenes években, a vers születésének idején Weöres Hamvas Béla hatása alatt állt; Hamvasnak mint mesterének ajánlotta A teljesség felé című, aforizmaszerű kijelentéseket, rövid esszéket tartalmazó prózakötetét, mely a Mozgó mikrokozmosz című vers értelmezéséhez is több támpontot ad. Hamvas megkülönbözteti a felszínes homéroszi költészetet az igazi, mély orpheuszitól, s Weöresben ez utóbbinak a művelőjét látja: „Homérosznál minden ragyog, még a betegség és a vétek is. Homérosz az ember figyelmét erre a felszínre tereli, ezzel áltat és ezzel kápráztat. Az orpheuszi költészet ezzel szemben az igazi költészet, amelytől a tigrisek megszelídülnek…”14 Tulajdonképpen ugyanez az ellentét lehet az alapja Hamvas egy másik írása szerint a Poszeidónhoz, a tengerhez való különféle viszonyulásoknak is, melyek a világ felszínes vagy mély megismerésének különbségét is magukban rejtik. A Poseidón című esszé tanulsága szerint az istennel rosszul bántak „újabb kori tisztelői”,15 nem sorolják őt az igazi istenek közé, méltóság nélkülinek és alacsony rendűnek tartják. Akik ezt mondják, azok Hamvas szerint „elvakultak a homérosi Olympos ragyogásától”,16 a dolgokat csak felszínesen látják, „a tengert csak a partról”.17 „Nem látták őt a vízben, dagadva, örvénylő habokkal és mély sustorgó mormogással tajtékzani.”18 Weöresnek e tengert bemutató verse Hamvas esszéjének szellemiségével megegyező: nem a homéroszinak mondott felszínesség, a külső nézőpont uralkodik el rajta, nem a partról, távolról látja a tengert, hanem mintegy belülről érzékelteti a tajtékzást és morajlást. Bár Weöres versében nincsenek explicit mitológiai utalások, a habokban szétterülő „gyöngy-szakáll”-t akár az antik tengeristen szakállával is azonosíthatjuk. A Weöres-vers alapeleme, a víz „az élet őskörnyezete”,19 mely misztikus értelemben a szellemi és anyagi világot is jelképezi: „Így tulajdonképpen kétféle víz keletkezik: a felső és égi víz, a szellemi víz – az idea; de az anyagi, az alsó víz is, az eidólon.”20

Visszakanyarodva a címszavak értelmezéséhez: a kozmosz szépséget és rendet is jelent, ezzel szemben Weöres versében nem a rend nyugodt, kiegyensúlyozott szépsége, hanem a „dús, kusza tarkaság”21 dominál. A kozmosz dinamikájára utaló jelző („mozgó”) egyben Poszeidón lényegi tulajdonságát is kiemeli: „Lehet, hogy azért jött az erdőből a tengerre, mert ebben a mozgékonyabb, nyugtalanabb, indulatosabb elemben jobban lehet dühöngeni, hancúrozni, nyargalni, elrejtőzni és toporzékolni.”22 Poszeidónnak azonban nemcsak a tengerhez, a földhöz is köze van: „ha háborog a mélyben a tenger, a föld is megrázkódik”, „mert a föld a tengeren nyugszik” (innen ered Poszeidón két mellékneve: gaieokhosz ’földet tartó’ és enoszikhton ’földet rázó’).23
A mozgás, a mozgékonyság magát az életet jelenti, a szüntelen változásnak a lét fenntartásához való szükségességét. Hamvas szerint ha a világ „gyerek maradna, nyugodt, harmonikus, egyszerű, megmaradna saját szépségében befejezettnek”, akkor „megállna, kihűlne, megmeredne, önmaga szobra lenne, maszkja, képe s múmiája”.24 Poszeidónnak köszönhető, hogy a rend nem marad végleges, az ő dinamikájában felszabadító és újat teremtő erő van. Weöres a mikrokozmosz felnőtt voltát a szakáll képével érzékelteti. A vízben csapdosva fürdő, majd a habokon elterülő „gyöngy-szakáll” fölött a „lég-habu kertet”25 ontó habok már a levegő birodalmába vezetnek. A léghabokból létrejött kert a földi szférára, az emberi, állati és növényi organizmusok születésére, növekedésére és elhullására emlékeztet: ez a folyamat, még ha lassabban is, de az ő esetükben is „szakadatlanúl” lejátszódik, a legfőbb különbség az időbeli intenzitásban van, hiszen a léghabok mindezt sokkal gyorsabban és dinamikusabban tudják szemléltetni, mint az organikus lények. A tenger felszínének, majd a tenger fölötti levegőnek („táncuk medre fölött”) a megfigyelése után ereszkedünk le a tenger mélyére („lenn sok görcs-felület”).

S mi az, ami még e hármasságon kívül, illetve ezen túl a látószögünkbe kerülhet? Nyilván valamilyen, a csodálkozó felkiáltásokat méltán kiváltó idegen szféra, ahol „soha semmi nincs”, és ahol „távol vagy közel egyre megy”.26 A vers szerkezetét megalapozó hármasság Poszeidón háromágú szigonyának lehetséges jelentéseire27 is visszautal: a fönt, a lent és a között képe, vagyis a levegő, a tenger felszíne és a tengermély párhuzamba vonható a levegő, föld, víz vagy az ég, föld, alvilág hármasságaival is. Ennek a hármasságnak a bemutatása után a vers túllép ezen a hagyományos triadikus nézőponton, és a világűrbe lép ki. Az űr ürességét is jelentheti a „hol soha semmi sincs” kitétel, az ott lebegő „bolyhos gömb”, „lángszinü búborék” pedig a világűrben lebegő égitestekre is utalhat. Poszeidón szférája ugyanis – ahogy erre idézett esszéjében Hamvas Béla is figyelmeztet – nemcsak a tenger, hanem (a róla elnevezett Neptunus bolygó révén) a világűr is. A vers záró sorában felbukkanó, mindent elnyelő „szűz homály”28 képe az asztrológia tanítása szerint a Neptunus bolygóhoz köthető „misztikus mélység”29 jele lehet. A versben leírt mozgó mikrokozmosz nemcsak a tenger habjaiban potenciálisan benne lévő világegészt jelenti, hanem magát az embert is, akiben megvalósult és elvetélt lehetőségek rejlenek („míg lévőt s lehetőt elnyel a szűz homály”30). Ahogy Hamvas írja: „mindenkiben rejtve, nagy, homályos, misztikus világ él, ahonnan az inspiráció bűbájos és megrázó képeket szabadít fel”.31

Elgondolkodtató, hogy e misztikus gondolatok kifejtéséhez Weöres miért választott éppen egy horatiusi kötött strófaszerkezetet. A vers az aszklépiadészi strófa 4. típusában íródott (egy versus glyconeus és egy asclepiadeus kapcsolódásából áll), akárcsak az ódák első könyvének harmadik darabja (Carmina I, 3), mely a Vergiliust Athénba vivő hajóhoz szól.32 Nem lehet véletlen, hogy Horatius versei közül ez az egyetlen, amelyet Weöres Sándor magyarra fordított. A racionálisnak, minden misztikától távol állónak tartott Horatiust nem Weöres helyezi először ilyen extatikus pozícióba: ezzel kapcsolatban minden bizonnyal számolnunk kell Kerényi Károly Horatius-értelmezésének és a Magyar Horatiusnak33 a hatásával. Kerényi a 16. epodosból kiindulva a sziget-mítoszt helyezi Horatius-értelmezése középpontjába: „a sziget-míthosz: a világos, látomásszerű tudomás arról, hogy a tisztaságnak és boldogságnak: az ’aranykornak’ van valahol helye a kozmoszon belül, sőt ez a hely az igazi kozmosz, a világ mindenütt egyebütt mállik, széthull, vége felé rohan…”34 Weöres mikrokozmoszában is van valami az aranykor derűjéből: a tenger leírását a pozitív képzeteket keltő szavak uralják („gyöngy-szakáll”, „selymesen”, „táncuk”, „lég-habu”, „ezer szirom”), s csak röviden mutatja be az aranykorral ellentétes lenti világot („görcs-felület”, „érdes szikla, sötét iszap”35).

A kortársak közül sokan ugyanolyan ellenszenvvel fogadták Kerényi Horatius-értelmezését, mint Weöres keleti misztikával átitatott szövegeit. Rónay György szerint saját kultúránk szempontjából „e keleti-exótikus »bölcsességeknek« semmivel sincs több vitális értékük, mint az emberi organizmusban – egy békaszívnek”.36 Révay József, aki a Horatius-évfordulóra kiadott kétnyelvű antológiának nemcsak a Kerényi által írt előszavát, hanem az egész koncepcióját hibásnak tartja, a pogány antikvitás és a kereszténység gondolkodásának esetleges kapcsolódási pontjait tartja hasonlóképpen erőltetettnek. Révay szerint Kerényi Horatiust „úgy mutatja be, mint valami misztikus varázslót, mythosokban és látomásokban élő elvont extatikus egyéniséget, apokaliptikus víziókat tulajdonít neki s mesterkélt gondolattársítással és erőszakos belemagyarázással kapcsolatba hozza a kereszténységgel”.37 Weöres verse azonban éppen ehhez a Kerényi által bemutatott misztikus, extatikus Horatiushoz közelít. A Horatiust „harmónikus idea-szerűségében” látó Kerényi koncepciójára, akárcsak Weöres versére, saját bevallása szerint az itáliai táj volt hatással; ez kombinálódott a sziget-koncepció társadalmi érzékenységével: az olvasóknak az előszó 1940-ben írt kiegészítésében azt ajánlja, hogy az idea-embert „az emberen átvilágító istenibb felől” nézze, s ez ellenszerül szolgálhat „az ellen, ami a legjobban lehúz az idea-emberségből”.38

Kerényi koncepcióját értően elemző Szilágyi Endre a Horatius noster fordításai kapcsán hangsúlyozza, hogy „Horatius minden korban a tükörlap szerepét játssza szellemi életünkben: aki hozzáhajol, magát akarja látni – s a horatiusi gazdagságban épp az a bámulatos, hogy ez mindenkinek sikerül is”.39 Horatius Weöres számára is ilyen tükörlapként funkcionált. Weöres nem akar Horatiushoz hasonulni, a horatiusi költői magatartást nem tartja rokonnak a sajátjával, ezért inkább a saját attitűdjét vetíti rá a római költőre. Egy Hamvashoz írt levelében Weöres kifejti, hogy Horatius (több más költővel, a világirodalom megközelíthetetlen nagyjaival együtt, például Szophoklész, Vergilius, Goethe mellett) a „Trón-szférá”-ba sorolható, ami annyit jelent, hogy „a költő teljes lényével berendezkedik az égi szférában és ott kiterebélyesedik, szinte elvaskosodik. Nekünk, akik személyiségünket szétoldani próbáljuk, nem pedig szőröstül-bőröstül a magasba vinni és ott megőrizni: ez a szféra idegen, ellenszenves”.40
Ahhoz tehát, hogy Horatiust valamilyen formában saját költészetébe tudja ötvözni, le kellett szállítania őt ebből a Trón-szférából: a horatiusi versmértékű, a Vergiliust Athénba vivő hajóhoz írott verssel sok tekintetben párhuzamba hozható, de alapeszmeiségét, s főként a vers mögött meghúzódó költői magatartást tekintve azzal ellentétes előjelű Mozgó mikrokozmoszban ez a kísérlet sikerrel is járt.
Weöres versében (ha a Horatiusnál is meglévő négyes tagolásból indulunk ki) a víz és tűz szférája közrefogja a fönti és lenti világot, vagyis a levegőt és a földet (az adott szférára különösen jellemző szavakat kiemeltük):

VÍZ:
Fürdik, csapdos a gyöngy-szakáll,
sustorgó habokon selymesen elterül,
kék pergő gyürük és heves
tajték torlaszain rezgeti szálait,
LEVEGŐ:
míg mérkőzve a fény meg árny
táncuk medre fölött lég-habu kertet ont:
csíkos, pettyes, ezer szirom,
lélekző sürüség, dús, kusza tarkaság
nől, áll, hull szakadatlanúl;
FÖLD:
lenn sok görcs-felület, mélyén a csönd alatt,
érdes szikla, sötét iszap.
TŰZ:
S ott túl: mennyi vidék, hol soha semmi sincs!
s távol vagy közel egyremegy!
Bolyhos gömb lebeg ott, lángszinü búborék,
forgó tűz-köröket lövell,
míg lévőt s lehetőt elnyel a szűz homály.

A később Weöres által is magyarított, s ugyanebben a versmértékben íródott Horatius-propemtikonban, melyben a költő a hajót bocsátja útjára, a négy szféra (víz, tűz, levegő, alvilág) isteni jellege hangsúlyozódik, s az istenivel szembeszegülő emberi merészség esetei kerülnek említésre, egy-egy konkrét mitológiai hőshöz (Iason, Prometheus, Daedalus, Hercules) kötve.41

VÍZ:
Illi robur et aes triplex
circa pectus erat, qui fragilem truci
commisit pelago ratem
primus42[…]Quem mortis timuit gradum,
qui siccis oculis monstra natantia,
qui vidit mare turbidum et
infamis scopulos Acroceraunia?43[…] si tamen inpiae
Non tangenda rates transiliunt vada.44
TŰZ:
audax Iapeti genus
ignem fraude mala gentibus intulit.45
LEVEGŐ:
expertus vacuum Daedalus aera
pennis non homini datis46
ALVILÁG:
perrupit Acheronta Herculeus labor.47

Az isteni szférába emelkedés, ahogy a Horatius-vers tanulsága mondja, bukással jár: vakmerőségünk után már csak Jupiter villámot lövellő, büntető kezét várhatjuk. Bár a négy szféra említése nem azonos sorrendben, nem is azonos arányok szerint történik, Horatius és Weöres versének közös jegye a víz szférájának kiemelése és a pusztulást jósoló zárlat. Weöresnél nem egyértelmű, hogy a forgó tűz-körök lövellése okozza-e a minden lévő és lehető elnyeletését, a Horatius-vers végén viszont a haragos Jupiter lövi ki az emberi nemre pusztító villámait. Horatius verse mögött mindvégig ott van a hajózással és sok egyéb kísérletével is az isteni ellen vakmerően lázadó ember: a költő pedig (s ez egybevág Weöres idézett Horatius-jellemzésével) mintegy az égi szférából, a „Trón-szférá”-ból lenézve átlátja a bűnök súlyosságát, s figyelmezteti a gyarló embert. Weöres versének narrátorától távol áll ez a póz: ő valóban nem a magasból nézi a mikrokozmoszt, hanem, amint fent idézett levelében írja, „szétoldani” próbálja magát benne. Ezt a szétoldódást jelzi a fürdő gyöngy-szakáll képe is, melyet, mivel Weöres egysorosában is szerepel, kulcsfontosságúnak tekinthetünk, mintegy az egész mikrokozmosz foglalatának. A kerekség nagy szerepet kap Weöres mikrokozmoszában: nemcsak a kiemelt gyöngymotívum (a gyöngyök között a legszebbnek a gömb alakúak számítanak), hanem a versben elszórtan előforduló egyéb gömbölyűségre és kerekségre utaló kifejezések révén is („pergő gyürük”, „bolyhos gömb”, „tűz-köröket lövell”48). A szakáll-motívum emberszabásúvá teszi ezt a mikrokozmoszt, az emberhez hasonítja a leírt természeti jelenséget,49 s az öregség, bölcsesség képzetét is felidéző szakáll a mikrokozmosz kiérlelt, ősi voltára is figyelmeztet.
A Mozgó m

krokozmosz című vers párja lehetne az azonos periódusban született Két kis vers,50 mely érzelmeket és érzelmességet kiiktató, leíró-megfigyelő stílusban az ellentétek egybeolvadását és az anyagszerű világ vagy a természet apró jelenségeiben rejlő kozmikus harmóniát példázza. Míg a Mozgó mikrokozmosz alapellentétei a tűz és víz, a mélység és magasság, a Két kis vers első részében a fény–sötétség és az emelkedés–süllyedés egymástól elválaszthatatlan képét látjuk meg az éjszakai fények villódzásában. Az első rész tekintetünket az égre, a csillagok felé irányítja, a másik a föld porára: a viharban fölkavart por hasztalan próbál megmaradni a magasban, ám a görcsbeszorítás és ernyedés egymást kioldó ellentéte itt is harmonikus megoldást sugall. A Mozgó mikrokozmoszban a tenger heves tajtékai törnek a fény és árny táncát mutató magasság felé, de a feltörő tajték ugyanúgy nyugvópontra jut, akár a felkavart por, s ugyanaz a magasságot ostromló hullám később a mélységbe, a csönd alá kerülhet. A tengerből kivált „gyöngy-szakáll” végül visszaolvad a tengerbe, a megsemmisülés negatív képzetei nélkül: „nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg”, miközben „a külön-létből a személytelen, valódi létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás”.51
A teljesség felé című prózakötet elmélkedéseivel együtt olvasva úgy tűnik, ez a vers is a megközelíteni óhajtott teljességet körvonalazza. A vers legtalányosabb s érzelmileg is felizzó szakasza („S ott túl: mennyi vidék, hol soha semmi sincs! / s távol, vagy közel egyremegy!”) a gondolat túlfutásának képe lehet: „Míly nagy a világ!  De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt” – írja Weöres A mozdulatlan utazás című részben.52 A vers szándékoltan sűrít,53 nem egyértelműsíti, hogy mi az, amin túl kell vagy lehet lépni. „Túl téren, időn és minden káprázaton: a lét és nem-lét ugyanaz” – írja több támpontot adó prózai művében Weöres.54 A teljességben „minden mindennel azonos”,55 ezért nem számít már ellentétnek a távol és a közel sem. Ha túl tudnánk tenni magunkat mindenen, ami megismerhető, megnevezhető, ha már kérdéseket sem tennénk fel, tudatosítva, hogy „minden »igen« és »nem« ugyanazt jelenti”,56 nemcsak a teljességhez, hanem ennek a versnek a magvához is közelebb kerülnénk.

1 Weöres Sándor: Egybegyűjtött költemények I. Budapest, 2008, Helikon. 483.
2 Itália. Kardos Tibornak, Agrigen-
to. Ferenczy Béninek, Borús tenger (Taormina), A megláncolt szörnyeteg (Róma), Fürdő nők (Ostia), Mozgó mikrokozmosz (Amalfi). Uo. 483–487.
3 A hát vers közül három (minden második) időmértékes verselésű: az Agrigento disztichonos, A megláncolt szörnyeteg hexameteres, a Mozgó mikrokozmosz aszklépiadészi strófákban íródott.
4 Borús tenger. In Weöres: i. m. 484.
5 Agrigento. Uo. 484.
6 A megláncolt szörnyeteg. Uo. 485.
7 Fürdő nők. Uo. 486.
8 Szigethy Gábor (szerk.): Weöres Sándor titkai. Károlyi Amy és Weöres Sándor kéziratos verseskönyve 1947–1948. Budapest, 1993, Cserépfalvi. 121–122.
9 Vö. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Weöres Sándorról. Budapest, 1983, Szépirodalmi. 95.
10 Rónay a kifejezést nem a versek, hanem Weöresnek A teljesség felé című prózakötete kapcsán használja.
A megjelölésben mindenképpen van valami ironikus, illetve a keleti misztikától való viszolygás. Vö. Rónay György: A teljesség felé? (Jegyzetek Weöres Sándor költészetéről). Vigilia, 12 (1947/8). 494–501. Az idézet helye: 495.
11 Weöres Sándor: i. m. 486–487.
12 Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945–1975, II/1. A költészet. Budapest, 1986, Akadémiai. 333–362. Az idézet helye: 334.
13 Rónay: i. m. 496.
14 Hamvas Béla: A Medúza. In Magyar Orpheus. Weöres Sándor emlékezetére. Budapest, 1990, Szépi-
rodalmi. 213–217. Az idézet helye: 217.
15 Hamvas Béla: Poseidón. In uő: A láthatatlan történet. Budapest, 1943, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 48–67. Az idézet helye: 49.
16 Uo. 50.
17 Uo.
18 Uo.
19 Uo. 62.
20 Hamvas Béla: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Budapest, 1988, Magvető. 450.
21 Weöres: i. m. 486.
22 Hamvas: Poseidón.  49.
23 Trencsényi-Waldapfel Imre: Gö-
rög–római mythologia. A klasszikus ókor istenei és hősmondái. Budapest, 1936, Győző Andor Kiadása. 114.
24 Hamvas: Poseidón. 57.
25 Weöres: i. m. 486.
26 Uo. 487.
27 Hamvas hangsúlyozza, hogy Po-
szeidón háromágú szigonya azt jelenti, hogy az isten „mindhárom világ ura”. A hármasság feloldása sokféle lehet: víz, föld, levegő; Ég, Föld, Alvilág; Természet, Lélek, Szellem. Vö. Hamvas: Poseidón. 52.
28 Weöres: i. m. 487.
29 Hamvas: Poseidón. 58.
30 Weöres: i. m. 487.
31 Hamvas: Poseidón. 59.
32 A hajóhoz, mellyel Vergilius At-
hénbe indult. Ford. Rónai Pál. In Horatius noster. Magyar Horatius. Budapest, 1935, Officina. 137–139. A Vergilius Athénba vivő hajóhoz. Ford. Weöres Sándor. In Horatius, Quintus Flaccus: Opera omnia – Összes versei. Budapest, 1961, Corvina. 63–65.
33 1. kiadás: 1935, 2. kiadás: 1940, 3. kiadás: 1943 (itt jelentősen bővült a fordítógárda, olyan fiatalokkal, mint például Devecseri Gábor, Radnóti Miklós, Vas István).
34 Kerényi Károly: „Horatius nos-
ter”. In Horatius noster. Magyar Horatius. Az idézet helye: 12.
35 Weöres: i. m. 486.
36 Rónay: i. m. 498.
37 Révay József: Róma és az utókor. Budapesti Szemle 240 (1936). 378–384. Az idézet helye: 379–380.
38 Kerényi Károly: „Horatius nos-
ter”. In Horatius noster. Magyar Horatius. 3. kiadás, Budapest, 1943, Officina. 7–17. Az idézetek helye: 16–17.
39 Szilágyi Endre: Horatius Noster. Magyar Horatius. Egyetemes Phi-
lologiai Közlöny 59 (1935). 409–413. Az idézet helye: 410.
40 Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek II. Budapest, 1998, Pesti Szalon – Marfa Mediterrán Kiadó. 448.
41 Horatius: Ódák és epódoszok. Auctores Latini XVIII. Szerk. és a jegyzeteket írta Borzsák István. Budapest, 2002, Nemzeti Tankönyvkiadó. 40.
42 „Tölgy s háromszoros érc feszült / Annak melle körül, aki dühödt habok / Vad kényére bizonytalan / Sajkáját legelőbb bizta” (Rónai Pál fordítása); „Tölgy s háromszoros érc borult / annak szíve köré, aki a kis hajót / vad tengerre vetette ki” (Weöres Sándor fordítása).
43 „Nem rettegte az a halál / Száz arcát, a habok tánca szemébe nem / Csalt könnyet, sem a sok csodás / Szörny s baljós hegyeid, Acroceraunia!” (Rónai Pál fordítása); „Vajon félt-e sebes halált, / az, ki könnytelenűl nézte a szörnyeket, / ágaskodni a tengerárt, / vészes szirt-fokokat s Acrocerauniát?” (Weöres Sándor fordítása)
44 „A vakmerő / sajkák száza halad át a tilos vizen.” (Rónai Pál fordítása); „mégis a gyors hajók / nem tisztelve a szent mélyt, hasogatnak át” (Weöres Sándor fordítása).
45 „Fel az égbe hatol s ravasz / Csellel Prometheus elcseni a tüzet.” (Rónai Pál fordítása); „Nem rettenve Prometheus / embernek lobogó égi tüzet lopott” (Weöres Sándor fordítása).
46 „Daedalus útra kel / Nem embernek adott szárnyon a légen át.” (Rónai Pál fordítása); „Űrbe s légbe repült krétai Daedalus, / bár a szárny nem az emberé” (Weöres Sándor fordítása).
47 „Nagy küzdelmek után elér / A Styxig s kapuját áttöri Hercules” (Rónai Pál fordítása); „tűrő Hercules is mély Acheronba tört” (Weöres Sándor fordítása).
48 Weöres: Egybegyűjtött költemények I. 486–487.
49 Vö.: „Nincs a természetnek egy rebbenése vagy öklendezése, tárgya vagy vegytani eseménye, amit ne látna rögtön (az ősemberek önkéntelen mítosz- és meseteremtő ösztönével) emberi cselekvésnek.” In Szentkuthy Miklós: Weöres Sándor. In Magyar Orpheus. i. m. 256–270. Az idézet helye: 260.
50 Weöres Sándor: Elhagyott versek. Budapest, 2013, Helikon. 322.
51 Weöres Sándor: Egybegyűjtött prózai írások. Budapest, 2011, Helikon. 116–117.
52 Uo. 115.
53 Vö.: Weöres korábbi köteteiről: „A szerző nyilvánvaló célja, hogy verseit ne lehessen kivonatolni”, ezért „eltávolítja az intellektuális vázat”. In Vajda Endre: Weöres Sándor új könyvei. Válasz 6 (1946). 278–279. Az idézet helye: 279.
54 Weöres Sándor: Egybegyűjtött prózai írások. 117.
55 Uo. 117.
56 Uo. 117.