Daniel Katz: Elmúlt (Szaniszló Tibor fordítása)

Egyik reggel férj és feleség ismét a reggelizőasztalnál ült, mindketten hiányos öltözékben, papuccsal a lábukon. A nő haját vékony szír selyemkendő fogta be szorosan, amely fedetlenül hagyta a füleit és kihangsúlyozta elálló fülkagylóit. Tizenöt évvel korábban a férfi bájosnak tartotta őket. Az asszony a reggeli lapot olvasta, a férje szerint bosszantóan aprólékosan.

A férfi főtt tojást bontogatott egy késsel. – Ez kemény! – állapította meg. A kést letette az asztalra, az ablak elé ment, és kifelé kémlelt. A felesége lapozott egyet, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. Az Ötven évvel ezelőtt című cikk Mauro Vitelloniról szólt, aki, miután Verona városában egy szabadtéri koncerten sikeresen végigvezényelte Ottorino Respighi Római fenyők című szimfonikus szvitjét, megfordult, s ahogy a szokás megkívánta, meghajolt a hevesen tapsoló publikum felé, ám ekkor meglepetésére a közönség soraiban észrevette az egykori fasiszta rendőrfőnököt, aki a háború harmadik évében letartóztatta az apját, és elrendelte a kivégzését. Ekkor Vitelloni az emelvényéről rávetette magát, és karmesteri pálcáját beledöfte a férfi bal szemébe. Később kiderült, hogy a férfi még véletlenül sem lehetett korábban rendőr, mivel a háború alatt Stromboli szigetére internálva háborúellenes hangulatkeltéssel gyanúsították. Szabadulása után elvégezte a gyengeáramú villamosmérnökit. Elkötelezett amatőr zenészként ismerősei körében Tromboncinónak hívták, habár az ő hangszere a fagott volt.

A dirigens Vitellonit a bíróság súlyos testi sértés elkövetésével vádolta meg, habár az amatőr fagottzenész nagylelkűen megpróbálta elsimítani az ügyet, s még kárpótlást sem igényelt, ehelyett kijelentette, hogy egészen jól el fog ő boldogulni fél szemmel is, a bal szeme amúgy is szemmel láthatóan gyöngébb volt a jobbtól, az orvos szerint is egyre csak gyengült. Az asszony elmosolyodott a történeten, és saját szavaival éppen kezdte elmesélni a férjének, ám látván annak búskomor hátát az ablak előtt, az ajkát megnyalva inkább becsukta a száját.

– Lehet, hogy apróság – szólalt meg a férfi –, és én bizonyára kicsinyes és korlátolt vagyok, de tényleg annyira pokolian nehéz négy és fél percig főzni a tojást hat helyett? Nem hat percig, és nem háromig, és még csak nem is valahol a kettő között, hanem négy és félig? Az istenért, hisz időmérő tojásunk is van! Mégis minek vettem? Éppen azért, mert ritka szerény élvezeteim közé tartozik reggelenként olyan tojást enni, melynek összetétele, vagyis konzisztenciája nem kemény, de nem is puha, hanem valahol a kettő között van, úgy, hogy a fehérje kézzelfoghatóan meg van keményedve, míg a sárgája viszont egyértelműen folyékonyabb.

A férfi elcsendesedett és kibámult az útra.

Vitelloni karmestert jelentős kártérítés kifizetésére kötelezték, de az egyéb enyhítő körülmények folytán csupán egyévi feltételes börtönre ítélték. A zenekedvelő mérnök az ítélet kihirdetését megkönnyezte, és biztosította a dirigenst róla, hogy megbocsátott neki. A fasiszta diktatúra az ő családját is elszántan üldözte, véleménye szerint azonban Vitelloni mester érdemei az újabb olasz szimfonikus zene közvetítésében ennek az érthető paranoiának ellenére figyelemre méltóak…

A férj orrhangon, örömtelenül fölnevetett.

– Vettem egy tévedhetetlen digitális faliórát is, de ezek a kölykök csak lekésik így is a buszt. Ott álldogálnak hülye arccal a megállóban, mintha először lennének ott. Ez mégis hogy lehetséges? Tényleg nem fogják föl, hogy a busznak van egy saját pontos menetrendje, amihez nekik kell alkalmazkodniuk? Éppen így. És nem amúgy. Hogyan lehetnek ennyire idióták, az én gyerekeim? Hogy lehetnek egyáltalán az én gyerekeim? Ezek nem lehetnek a gyerekeim. És ha azt képzelik, hogy majd elviszem őket az iskolába, hát tévednek. Annak vége.

A férfi visszajött az ablaktól, leült, és piszkálni kezdte a tojást.

– Azt hinné az ember, hogy a félig kemény tojás majd hagyja magát, olyan szépen bele fog illeni az életünkbe, az amolyan félig kemény, félig puha a-mi-családunk életébe… a szerelmi életünkbe főleg – folytatta. – Nem vitathatod, hogy ne lenne ilyen. Félig kemény, félig-kész, félig egész. Fele férfias, fele-séges. Ez nem vád, és nem is önvád. Csak ez van. Ez történik. Korántsem kirívó állapot. Átkozottul mindennapi. A legtöbb házasságban így megy ez. Csak lehet, hogy nem mindegyikben mutatkozik meg a külvilág felé. Hogy milyennek kéne lát­szódnia? Hát olyannak, amilyennek nem az, ami hiányzik belőle. Értem ezalatt a valódi sze­retetet, vonzalmat, szolidaritást és… és mindent, ami néha mégis megvolt. Ez viszont csak beletörődve rendben tartja a homlokzatot, miközben belülről minden elrohad.

A férfi beletörte a tojást a csészébe, a csésze pedig leesett a padlóra; nem foglalkozott azzal, hogy felszedje, a kutya az összetört tojást héjastul megette, megnyalta a szája szélét és moz­dulatlanul kuncsorogva leste őt. A férfi felpattant a székéről, mint a rugó; a kutya erre kapta magát és kisurrant az asztal alatt, de ő a konyhapulthoz ment, előkotorta a fonott kosárból a cigarettasodrót, a papírt meg a dohányt, és a pultra támaszkodva sodorni kezdett.

– De ebbe nem muszáj beletörődni – folytatta. – Nem kéne belefásulni. Ebből a mocsár­ból ki lehet mászni, még ha az embernek a saját hajánál fogva is kell kihúznia magát, mint Münchhausen bárónak a török ellen. Te nyilván teljesen elégedett vagy ezzel a kilátástalan helyzettel, mert nem akarsz róla beszélni, soha nem is akartál. Ez a beállt létállapot megfe­lel neked, mivel félsz a változásoktól. Igazgatod ezt a kis birodalmad, mint egy felvilágosult önkényúr, mint valami Viktória királynő. Fenntartod ezt a képzeletbeli idillt, és nem törődsz vele, hogy mindent fojtogat, engem fojtogat, téged meg elapaszt, még ha nem is veszed észre.

A cigisodrás nem sikerült a férfinak, a dohány kipergett a széteső papírhengerből, fogta és odébb lökte a sodrót meg a cigit, majd leült.

– Gondolkoztam rajta a múlt éjjel – kezdte újra –, nem tudtam aludni, amikor kocogtattad a fogaidat. Ezen gondolkoztam, ezen a mi életünkön. Az évek egyre csak múlnak, ez rád is vonatkozik!

Az asszony becsukta az újságot, felszedte a használt edényeket az asztalról, és a mosogató­hoz vitte őket. Ott megállt mozdulatlanul, figyelő pózban, háttal a férfinak.

– Csak azt mondom, hogy ez így nem felel meg nekem. Az én számtanom szerint csak egy életünk van, pontosan egy, innen az élet vége még megközelítőleg egyharmad, és nem  akarom elpazarolni a saját otthonomba belesavanyodva. Elmegyek. Itthagyom neked a házat, a berendezést és a kocsit. És a gyerekeket. Amire szükségem van, az belefér egy utazótáskába. Elindulok valamerre, valamerre, és új életet kezdek. Újat? Nem is újat, hanem végre élni fo­gok, felnőttként először. Ezt a fullasztó idillt meghagyom neked, biztos vagyok benne, hogy jól megleszel nélkülem is; sőt, jobban megleszel. Nincs itt rám semmi szükség. Észrevettem én ezt. Elindulok a saját utamat járni, még nem tudom, merre, de ez az út elég lesz nekem. Széles a világ. Meg fogom találni a helyemet. Talán találok majd valakit… valakit, aki megbecsül, és nem akar majd megbéklyózni, hanem segít megtalálni újra a valódi énemet, ami valahol elve­szett… Igen meglehet, hogy ez az akárki, vagy valaki – ez már inkább utópia –, még segíteni fog ebben. Amikor ez megtörténik, keresni foglak. Addig is, so long! Hallod?

– Hallom – válaszolta az asszony. A férfi nézte a hátát, és próbálta a testtartásából kiolvasni a nő gondolatait és érzéseit.
– Hát akkor isten veled! – toldotta meg.
– Jó, jó. Veled is, veled is – mondta a felesége, anélkül, hogy megfordult volna. A férje néhány lépést tett az ajtó felé, a kutya pedig reménykedve kimászott az asztal alól. A férfi leült az emeletre vezető lépcső alján, és kotorászni kezdett a ruhafogas lábánál szétszórt cipőrengetegben. A kutya érzékenyen megszimatolta, hogy a dolgok fenekestül fel­fordultak: minden megint a régi, mehet sétálni a gazdával. Kirohant az előszobába, örömében a férfi lába körül forgolódott.

– Ez a kutya is hülye, mint a gumicsizma – morogta a férfi. A kutya megérezte az újabb hangulatváltozást, fejét lehorgasztva odasomfordált az asszonyhoz, és pofáját odadörgölte a térdhajlatához.

A férfi a csizmája párját kereste, de csak az a hülye kutya tudta, hogy merre van. A felesége az időmérőt figyelte. Tojás alakú volt. Elkezdett számolni 1-től 100-ig. 50-hez érvén megnyi­totta vízcsapot, és mosogatni kezdett.

– Na, ebből nem lesz semmi – mondta a férfi, és a csizmátlan lábait nézte. A felesége el­zárta a csapot.

– Hozzak egy kis kávét? – kérdezte tőle.

– Maradt még? – kérdezte a férfi.

– Maradt – szólt a nő. – Főzzek egy új tojást? Négy és fél perceset?

– Ha akarózik… – válaszolta a férfi.

A felesége tojást rakott a kislábasba, vizet öntött hozzá, és feltette a rezsóra. Mialatt a víz főni kezdett, a tojásmérőt beállította három és fél percre.

– Most már könnyebb? – kérdezte a nő.

– Könnyebb – válaszolta a férfi.

– Mégy majd a szobádba írni? – kérdezte a nő.

– Megyek – mondta a férfi.

– Akkor jó – válaszolta az asszony, és töltött a kávéból magának is.

—

* Eredeti címek: Meni ohi; Kettu ja korppi. Eredeti megjelenés: Berberileijonan rakkaus ja muita tarinoita,
Helsinki, 2008, WSOY. (Published by permission of the author.)