Dorthe Nors: Ismeri Corrit? (novella, Szőke Zsolt fordítása)

Hallja a többieket odalent, Janus még nem indult el. Tőle fönt a szobában már elköszönt, és most anyának int búcsút az ajtóban. Végül csönd lesz, attól eltekintve, hogy bátyja a folyosó túloldalán megnyitja a zuhanyt. Sült fasírt zsíros szaga tölti ki a szobáját, az oldalán fekszik az ágyban, térdei közé párnát helyezett. A fiú ujjait még mindig érzi a testén, ahogy orra alatt nyálának nedvességét is, pedig csak megpróbált kedves lenni hozzá, semmi több.

Bekapcsolja a tévét. Megnézi a körzeti hírek végét, mielőtt nyugovóra térne egy műsor közben, amelyben valaki eltűnt hozzátartozóját keresi. Az adás főszereplője egy fiatalember, aki nem találja az apját. Az eltűnt férfi fia harmincéves, kicsit gömbölyded, folyamatosan sírásra görbül a szája, és megosztja, hogy nem mérges az apjára. Egyszerűen csak nem érti, miért nem ír neki. A műsorvezetőnő kérdésére, hogy mindez elkeseríti-e, a fiatalember mindössze bólintani képes.

Egy világosszőke riporter, aki Louise emlékei szerint régebben miniszterelnöki interjút készített a tévéhíradónak, valami irattárban matat, majd a hatóságok munkatársaitól kér felvilágosítást a fiatalember eltűnt apjáról. Borzasztó fura az apa neve, Corri Nielsen. A szőke riportert már Koppenhága egyik elővárosának háztömbje mellett látni, vörös téglákkal teli háttér. Hamarosan egy adott cím ajtaján csönget, amelyről azt állítja egy önkormányzati valaki, hogy Corri Nielsen korábbi lakhelye. Mindjárt kiderül, hogy itthon vannak-e, milyen izgalmas – mondja a riporter, amikor megnyomja a csengőt. Egy rövid dauerolt hajú, korosodó hölgy nyitja ki. Amikor megjelenik, nem néz az operatőrre, és a riporter azon mondatán sem lepődik túlságosan meg, hogy a Dán Rádió és Televízió munkatársa. Egy Corri Nielsen nevű férfit keresünk – közli a riporter. A hölgy erre szélesebbre tárja az ajtót, és csak ennyit mond: Igen, itt lakott Corri. A riporter bólint. Ismeri Corrit?
– kérdezi. Igen – válaszolja a hölgy.

Kiderül, hogy a nő, akinek Louise szerint száraz az arcbőre, Corri Nielsen felesége volt, ám később elváltak. Louise azt is észreveszi a lakás berendezésén, hogy nem lehetett túl sok közös bennük. De az ilyesmi teljesen hidegen hagyja a riportert. Inkább azt szeretné megtudni az eltűnt egykori nejétől, hogy tudja-e esetleg, jelenleg merre lehet Corri. A hölgy elmosolyodik, és először csupán most néz egyenest a kamerába. Büszkének tűnik. Igen, tudom, hol van Corri – jelenti ki.

Ugyan Louise jól tudja, hogy nem ilyen pillanatban szokás kikapcsolni a tévét, mégis megteszi. Bátyja a folyosón slattyog, de amúgy csönd van. Janustól nem érkezett SMS. De nagyon sajnálta, hogy fájt Louisének. A fiú tükör melletti fényképére néz; barna hajú, nem szeret a fényképeken mosolyogni. Anyáról és apáról is van egy fénykép a falon, bornholmi nyaralásukkor készült. Rég volt, gondolja Louise, majd eszébe jut Corri Nielsen és a magas Janus, akinek amúgy hosszú és szép az ujja, ám állandóan a nyelvével csókol. Különös, hogy legalább néha miért nem veszi igénybe az ajkát. A nyelvezéssel mondjuk nincs is olyan nagy baj, bár arra emlékezteti Louisét, amikor bátyjával együtt bement apa munka­helyére. Borítékot nyálaztak óránként egy ötösért. Egy termetes ovális asztal két oldalán ültek, és csak nyálaztak és nyálaztak. Egész jó lett volna ott ücsörögni, ha ugye nem a borítékok miatt ücsörögtek volna. Emlékszik, hogy bátyja versenyszellemben égett. Össze akarta mérni, melyikük megnyálazott borítékkupaca nő gyorsabban. Louise ezért inkább rá se nézett, hanem a munkájára összpontosított. Így végül túl hosszasan szemlélte a borí­tékokra nyomtatott neveket és lakhelyeket.
Mindegyik levelet férfinak címezték, és a postacímeket látva olyan emberekre gondolt, akikhez senkinek semmi köze. Megjelentek előtte üres szobáikban járkálva. Látta őket nagy sportcsarnokokon keresztülmenni, lámpás kereszteződésekben autók mellett ülni, valamint biciklijüket és robogójukat az útpadka mellett tolva. Nem idegeneknek látta őket, hanem inkább üres papírlapoknak, amelyekre az ember kedve szerint írogatna. Még úgy is megjelentek előtte, hogy megáll anyával a hentes kirakata előtt, és az üveg tükröződésében feltűnik egy férfi, aki odaáll valaki mellé. A főtt szegfűborsos kolbászt nézi. Azon töpreng, mármint az idegen férfi a kirakatnál, hogy vegyen-e belőle, de végül úgy dönt, hogy inkább nem. Aztán megfordul, elindul, és mielőtt bekanyarodna az utcasarkon, megáll, és különös pillantást küld annak a valakinek vagy a valaki anyukájának.
Így képzelte el magában a helyzetet, és továbbképzelte, miként követi a férfit az utcán, be a lépcsőházba, egészen az ajtajáig a másodikon. Bement vele a lakásba, a konyhába, ahol a férfi egy filteres kávéfőzőben feltette a feketét, és megigazította a tálaló melletti képet. Aztán a nappaliba ment, bekapcsolta a tévét, és leült a híradó elé.
Nézte a férfit, ahogy hüvelykujjával a karfát nyomkodta. Nézte a tévéhíradó közben, nézte fasírtevés közben. Ha már ott volt, muszáj volt ott lennie a vécén végzett rutinmoz­dulatoknál is, és átélnie a hálószobai hangulatot, ahogy az éjjeliszekrényre helyezte a lapot, és az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyúlt.
Majd csak feküdt fehér ágyneműjében, egészen takarószaga lett, és Louisének sírni tá­madt kedve. Fel akarta rázni a férfit, és megkérdezni, hogy van-e kocsija. Mert ha igen, most már igazán hazavihetné. Tovább már nem szeretne nála lenni, inkább anyukájához menne vissza, de nem teheti meg, mert a férfi, aki a valóságban egy borítékon lévő név, hozzáragasztotta magát; és amikor Louise később becsöngetett a férfi lépcsőházának va­lamennyi ajtaján, hogy tudnak-e a másodikon lakóról valamit, az emberek csak annyit mondtak, hogy nem. Lehetett Olsen, Madsen, Hansen vagy akár Nielsen. Senki sem tudta.
– Jól vagy? Hívjam apát? – kérdezte később bátyja azon a napon apjuk irodájában, ahol borítékot nyálaztak, és Louise jól emlékszik, hogy ekkor csak annyit jegyzett meg, hogy nem szereti a ragasztó ízét.
– Olyan fura a gyomrom – mondta, és bátyja az apjukért ment.
Ám mindez rég volt, gondolja, és a bugyija széle alatt végighúzza az ujját, ahol vékony a bőre, és még mindig húzódik, de biztosan elmúlik majd. Odalent anya elindítja a moso­gatógépet, apa felhangosítja a késő esti híreket. Louise lenémítja a mobilját, és behunyja a szemét. Nem jött SMS Janustól. Meg kell hagyni, elég fura egy név.

Szőke Zsolt fordítása

* Eredeti címe: Kender du Corri? Eredeti megjelenés: a Kantslag című kötetben. (Copyright © Dorthe Nors
2008. Published by agreement with Ahlander Agency.)