Polgár Anikó: Kilátás a Kronosz Szálló ablakából (tanulmány)

„Milyen kategóriába is tartoztam valójában?”1 – teszi fel magának a kérdést a saját költői indulását megelőző éveket, inspirációkat felidézve a finn költőnő, Mirkka Rekola. A bizonytalanság soktényezős: az 1940-es években, tizenévesként, miközben édesapja, aki szintén író, börtönben van, s otthon kémektől, házkutatásoktól, telefonjaik lehallgatásától kell tartaniuk,2 a világot s az azt közvetítő nyelvet
is kettéosztottnak, ellentétekből épülőnek látja, a morálisan értelmezhető fekete–fehér, jó–rossz, beteg–egészséges párokhoz pedig hozzárendelődik egy társadalmilag és biológiailag meghatározott páros, a férfi–nő ellentéte. Az 1950-es években indult és idén lezárult költői pálya egyik kulcsproblémájává vált az ellentétek kibékítésének, a köztük lévő határ elmosódásának kérdése. Az általában egyszerű szavakkal, ám bonyolult szintaxissal dolgozó versek természeti képei mögött a keleti és nyugati filozófiák ihletése, keresztény és buddhista elemek állnak, ugyanakkor a tömör, lakonikus nyelv valami ki nem mondható, meg nem nevezhető, csak körbejárható, több irányból megnézhető titkot sejtet. „Korai éveimtől kezdve fiú akartam lenni, holott nem voltam az”3 – írja visszaemlékezésében a költőnő, akinek több síkon olvasható verseihez ennek az aspektusnak a figyelembe vétele is újabb kulcsot adhat. A verseiben sűrűn előforduló térképzetek a földrajzi tér mellett kivetíthetők a kultúrtörténetibe, de gyakran vonatkoztathatók az emberi testre is. Költészetében a hatvanas évektől kezdődően erőteljes hangsúlyt kapnak az ellentétek radikális kiéleződését megszüntető, több síkot egybemosó, egyszerre láttató időbeli aspektusok. A folyamatokat nem egymásutániságukban, egymásra rétegződöttségükben ábrázolja, hanem az idősíkok egyszerre jelenlévőségét, az emlékezet körkörösségét hangsúlyozza.

A finn táj elemei közé (tenger, tó, erdő) alig észrevehe­tően simulnak be az utazások során (Alpok, Görögország, Róma, Pompeji) tapasztalt jelenségek, a kultúrtörténeti távlat és az utazás elemei segítik az idő- és térképzetek összemosódását. „Görögországi utazásom során egy Kro­nosz nevű szállóban laktam. Ez eszembe juttatta Kronosz aranykori történetét, tizenkét gyerekét, akik közül az egyik Zeusz volt”4 – írja a műveiben gyakran előfordu­ló tizenkettes szám fontosságát hangsúlyozva a költőnő. A tizenkettest az idő- és térképzetek alapjává teszi (en­nek érdekében a mitológiai tényeket is módosítja, hiszen Kronosznak nem 12, hanem csak 6 gyereke volt), a köl­tőnő azonban a 12 olümposzi istent az időből (görögül khronosz) akarja eredeztetni, és János apokalipszisének 12 kapujú új Jeruzsálemével is összefüggésbe hozni. Az új Jeruzsálem kapui ugyanakkor az emberi (a női) test kapui is, s a versekben gyakran megszólított te (sinä) többnyire egyszerre lehet egy transzcendentális erő (egy istenség, az Isten, Kronosz, az Idő) vagy a kedves is, akihez a csupán kódoltan megírható kapcsolat fűződik.

A továbbiakban Mirkka Rekola költészetének néhány olyan mozzanatát szeretném kiemelni, melyek a bezárt­ság, a bezártságból való kitörés, az ajtók, kapuk, ablakok átvitt értelmezése, a határok átjárhatósága köré szerve­ződnek.

BEZÁRVA A SAJÁT ARCBA

Lehet-e a másik arca a sajátunk? Megsokszorozódott arcunkban benne van-e a másik? Lehet-e a másik em­ber számunkra tükör? Lehet-e a tükör kijárat az énből, vagy csak önmagunkba rekeszt? Ezek a kérdések Mirkka Rekola költészetének mélyrétegeihez vezetnek. Verseiben az én határai gyakran elmosódnak, összemosódnak egy másik emberével, s ugyanígy mosódhatnak egybe a mi szavaink és mások szavai is. „Már kabát nélkül járhatunk, annyira meleg van. Az én blúzomat viseled, mely csak párszor volt rajtam. Ismerős szavakat mondok neked, elmondtam többször is, idegen vagyok már a saját mon­datom végén”5 – írja egyik aforizmájában. Az aforizma azokra az érzékeny pontokra mutat rá, amelyek az énből a külvilágba, az én-ből a te-be, illetve a saját nyelvből egy  másik nyelvbe vezetnek át. A kabát, a ruha a külvilággal való érintkezés terepe, a tél pedig a takarás, a beburko­lódzás ideje. A belső ént elfedő téli ruházat megfoszt az egyedi vonásoktól, ugyanakkor be is zár önmagunkba, nehezíti a kapcsolatteremtést. Ezért lesz a tavasz önma­gunk felfedésének, a másik ember előtti kitárulkozásnak az ideje.

A ruhacsere tüköreffektust idéz: az én blúzomat viselő másik tulajdonképpen az én tükörképem, ugyanúgy isme­rem, ugyanakkor ugyanúgy képtelen is vagyok megismer­ni őt, mint önmagamat: hiszen a blúz már valamit sejtet, közelebbről mutat, mint a kabát, ám a lényeget még mindig takarja. Az én blúzomat viselő kedvest nézve Narkisszosszá válok, ugyanakkor Ekhóvá is, hiszen csak az ismerős, már hallott szavakat tudom újra meg újra ismételgetni. Így lesz az ismerős félelmetesen idegenné: az ismerős szavak, me­lyeket kimondok, nem a sajátjaim, készen kaptam őket, csak a reprodukálásukra vagyok képes. Az aforizmában végül az én és a te teljesen egymásba ér: „Neked az ősz a társad. Neki pedig a tavasz. S ezt te is elmondhatnád ugyanígy.”6 Egymást tükrözi ősz és tavasz, a bezártság és a kinyitódás. Az énből kiléphetünk és visszazáródhatunk, a folyamat körkörös, a kiindulási pont és a végpont pedig meghatározhatatlan. Az évszakok váltakozása folytonos mozgás, hasonló ahhoz a dinamikához, mely a két ember közti kapcsolat életképességét is biztosítani tudja.

A Rekola szövegeiben megjelenő természeti képek gyakran vonatkoztathatók az emberi kapcsolatokra, ugyanakkor elvontan, filozófiai síkon is értelmezhetők. A Mikä kannattaa maailmassa… kezdetű versben a víz különösen érzékletesen mutatja az identitás alakíthatósá­gát, hiszen nincs saját alakja, csak idomulni képes:

Ami fenntart a világban,
el is süllyeszt,
a fa a víz karjában
és a fáéban a víz.7

Az átkarolás mozdulata gyengéd és kétségbeesett, ugyan­akkor az első két sor higgadtsága, kozmikus távlatai az érzelmességet a minimumra tompítják. Az egymást ölelő és az egymással összeolvadt elemek identitása is kérdéses­sé válik. Nem pusztán az a kérdés, melyik erősebb, melyik képes fenntartani a másikat, hanem az is, hogy meddig terjednek ki az én határai. A fába azonban a víz bele is ivódik, a nedves fa a víztől elválaszthatatlan, függősége végzetes és szükségszerű. Hasonló, ám korántsem ilyen megmásíthatatlan összeolvadás van az Állok az antik szo­bortárban… kezdetű vers8 hátterében: az antik torzókhoz hozzárendelt idegen fejek révén a turisták, múzeumláto­gatók és a nézett tárgyak összeolvadnak. E mögött finom irónia is megbúvik: a szobrokkal fényképezkedő turisták nem tudatosítják, hogy a saját arc nem kölcsönözhető; a látott szépséggel megpróbálhatunk azonosulni, ám ez az igyekezetünk eleve kudarcra van ítélve.

A Kiálthatnék neked… kezdetű vers9 az identitás­problémát a tükröződéssel hozza párhuzamba.

Kiálthatnék neked, de inkább
magamban énekelek, és a víz színén
remegni kezd a ház, a visszhang, a távollét irdatlan teste.

A vers hátterében ott van Narkisszosz és Ekhó mint mito­lógiai archetípusok. A visszhang is tükör, csak nem képet, hanem hangot tükröz. A magában éneklő ugyanúgy kap választ magányos énekére, mint ahogy társaságra talál a tükörbe néző magányos ember. A tükrözhetőség a kö­zelség és távolság problémáját is felveti: Narkisszosz attól szenved, hogy szerelme túl közel van, annyira közel, hogy önmagáról leválasztani sem tudja. A visszhang távoli, mégis saját, a saját hang megkettőzése, az én kiáradása a térbe. Hang és fény tükröződését mint párhuzamos mo­tívumokat látjuk az Amikor jöttem a koncertről… kezde­tű vers10 esetében is. A koncert zenéje a fülben tovább él, néma, elgondolt visszhangként. A lány sapkáján a gyön­gyök tükörként funkcionálnak, az utcai lámpa fényét tük­rözik bent, a kintit hozzák be a szoba bezárt terébe.

Mirkka Rekola szerelmi költészetéről értekezve Vilja-Tuulia Huotarinen megállapítja,11 hogy a minä (én) és a sinä (te) mellett gyakran megjelenő hän (ő) a harmadik, aki az én és a te találkozásánál mindig ott van, és biztosít­ja azt, hogy az egyébként kettéosztott világ nyitottá váljék: az ő nem más, mint egy kapu, mely az emberi teljességet formázza.12 Huotarinen a költőnő összegyűjtött verseinek első kiadását13 olvasva meglepetten döbben rá arra, hogy ezek tulajdonképpen mind szerelmes versek.14 A versek­ben megjelenő te nemével kapcsolatban elsősorban azok a szakaszok gondolkodtatnak el, ahol női ruhadarabok kerülnek említésre. „Sinulla oli valkoinen huivi harteilla” (’Fehér kendő volt a válladon’) – hangzik például az egyik versben.15 „Ez volt az első hely, amelynél megálltam és elgondolkodtam a te nemével kapcsolatban. Kezdtem re­mélni, hogy egy nőről van szó – egyszeriben különösen jelentőségteljesnek tűnt, hogy nő legyen” – kommentálja a verssort Huotarinen.16 A Mirjam Polkunen emlékére írt esszéjében Rekola17 nyíltan vall az egyetemi éveinek idejére jellemző homofóbiáról, a szerelmük első idő­szakát övező félelemről és egy helsinki hotelban megélt kellemetlen emlékű razziáról. „A legszerencsétlenebb az volt, hogy nem lehettem nyílt. Olyan emberek társaságá­ban kellett élni, akiknek a jóváhagyásában nem lehettem biztos. Szerencsére Mirjam könnyebben vette mindezt”18  – vallja Rekola. A nyíltságnak ez a hiánya vezet a burkolt, célzásokkal terhelt, töredezett versnyelvhez, az ellipszisek kedveléséhez: ezzel a lakonikus beszédmóddal kapcsolat­ban, mely nem mentes az iróniától sem, Liisa Enwald az üres hely retorikájáról beszél, Rekola költészettanát pedig csendpoétikának (hiljaisuuspoetiikka) nevezi.19

BEZÁRVA TÉRBE ÉS IDŐBE

A térbeli bezártságból természetes kitörési lehetőséget nyújtanak az ajtók és a kapuk. Ezeket a térképzeteket ve­títi rá Rekola az időképzetekre: az idő úgy zár magába, mint egy tér, meg kell találnunk a kivezető kaput. „Az év egy hely, egy város, tizenkét kapu. Átmegyek most az egyiken, ez a második” – olvashatjuk az egyik afo­rizmában.20 A kapu meglelése ugyanakkor félelmetes is, hiszen az ember nem tud az időben visszafelé haladni, nem biztos, hogy a kapun egyszer kilépő vissza is léphet majd. „Az év már nem lehet egy hely nélküled”21 – írja egy szeretett személy elveszítésére célozva. A kapu átlépé­se az életkorok változásait is jelenti, ugyanakkor a halált is. Egyik idősíkból nem léphetünk ugyan kötetlenül át a másikba, nem mozoghatunk az időben szabadon, mint a térben, ám átjárási lehetőségként ott az emlékezet és az intuíció. Rekola belelátja az öregbe a fiatalt, a felnőttbe a gyermekkori énjét.

Átjárást biztosíthatnak a tárgyak is, hiszen a tárgyakba beleláthatjuk egykori használóikat: ilyen átjárási terep a  fiók alján talált régi ceruza, „melyet még apám hegyezett ki”,22 mely láttatja a ceruza fölötti egykori kézmozdulatot, a ceruzát szorító ujjakat is. Nem véletlen, hogy a tárgyak közül éppen a ceruza kötődik az apához, aki maga is író volt: Rekola édesapja egy toroksérülés következtében el­veszítette a hangját, csak suttogni tudott,23 ezért, ahogy ezt a vers is sugallja, a beszédnél fontosabb önkifejezési eszközt talált az írásban, s a ceruza félredobása lett az iga­zi elnémulása.

Hasonlóan működik az antik szépség mába nyitódá­sa is: a szoborba zárt élet merevsége a szépség nyitottsá­ga révén tud oldódni. A sajátos időbeli mozgás jele mai mozdulataink antik jellege. A Fennhangon beszélik táj­szólásukat… kezdetű versben24 a felszolgálók és az asz­talnál ülők olyanok, mint a pompeji falfestményeken. Ősi mozdulatokat hozunk át a mába, minden mai megnyilvá­nulás mögött ott van az egykori, antik és mai egymásra rétegződtek. Rekola egyik aforizmájában az elmúlt idő feltárása olyan, mint a zárt befőttesüvegek nyitogatása, a bezárt távoli nyarak illatának kiszabadítása: „Mikor ő már nem volt velünk, mi még évekig nyitogattuk az üve­geket, a köszmétéket, a távoli nyarakat, melyekre rátele­pedett a pinceszag és a penész.”25

Az Egy nagy éjjeli lepke… kezdetű aforizmában26 a zárt szoba és a szabad térhez szokott lepke kontrasztját látjuk. A lepke nem tűnhet el a zárt ablakon át, eltűnését a zárt tér még zártabb eleme, a becsukott könyv okozza: a könyv azonban az írás nyitottsága révén a zárt térből, a beszűkült térből való szabadulást is jelenti. A lepkéé­hez hasonló a Fel le… kezdetű versben a repülő hangya szerepe: a repülés a nyitott tereket idézi, a láthatatlan fal, melynek a hangya ütközik, a viszonylagos zártságra utal. A versindító „ylös alas” (fel le) kifejezés a tekintet mozgá­sát is jelentheti.27 Aki a levegőben talál falat, az a szabad­ságban is talál korlátokat.

A bezártságot és a kiszabadulást jelzi a nyitott szem és a csukott szem motívuma is. Az egyik aforizmában megfigyelt jelenetben a ház és a busz a zárt tér, a tenger a nyitottság és a korlátnélküliség terepe:
Egy ház látszódott, onnan egy másik ház, amelyből a ten­gerre lehetett látni. Álltam egy kék buszban. Emlékszem azokra a gondolatokra: hogyan lett az ember az elképze­lés tárgya, az istené, a közösségé vagy bármi másé; örökre szentesítették valahol. Néztem, ahogy a nő ölében alszik a gyerek, a gyerek ölében a baba: a szem becsukva, a szem kinyitva.28

A busz színe nem véletlen: a kékség révén a tenger közelé­ben közlekedő busz is a tág térbe nyitódik. A zárt buszból kivezető kapu a szem, illetve a látványból is továbbvezető logikai operáció. A buszban álló személy nem látja ugyan a tengert, lát viszont egy házat, majd elképzeli a házból látszódó másikat, amelyből már a tenger felé nyílik kilá­tás. A kitörés ugyanakkor egy másik irányba is lehetséges: a csukott szemű gyermek világa sokkal tágabb terekhez vezet, mint a nyitott szemű, az ürességbe meredő ba­báé. Az álom titokzatos terei a szorításból kiutat mutató gondolat tereivel párhuzamosak. Az „örökre szentesített ember” merevvé válik, mint az előregyártott baba, fel kell nyitódjon a szeme, ki kell lásson a megszabott keretek kö­zül ahhoz, hogy felszabaduljon.

Az Ágakkal növik be a fák… kezdetű versben29 a tér és az idő is egyszerre sűrűsödik be. A fiatal fa ágai között még kilátunk, de a szabad tér nyílása egyben gyengeség, elkerülhetetlen kitárulkozás is. Az idő előrehaladtával sű­rűsödik az erdő, átláthatatlanabbak az emlékek, ugyan­akkor az ágak és a törzs is erősödik. Az idővel az elménk­re rakódott tapasztalatok tehát a túlélést segítik, de van bennük valami megterhelő és félelmetes is. Ha a verset a közösségre vonatkoztatjuk, akkor a fák az identitását veszített embert mutatják, aki elveszik az emberrenge­tegben, a tömegben. Az erdei fenyő mögött egy másik fa ugyanannak az arcnak a megsokszorozódása is lehet, az egyik fa tükrözi a másikat, ahogy az egyik arcban is ott van a másik emberé. A sűrű ágak ugyanakkor az ember kiismerhetetlenségére, az arcok és szerepek váltakoztatá­sára is utalnak: a dús fenyő egy olyan társunk, aki mindig újdonságot tartogató, megunhatatlan támaszunk lehet.

Az egyik ág másikra rétegződése az idősíkok egymás­ba mosódásának is a képe. Az egész vers egy látomás az időről, de egy álom keretei közé is behelyezhető. Az álom felfüggeszti a kronológiát, az idő mint tartam pedig elve­szíti jelentőségét.30 A költőnő a gyerekkort és a fiatalságot a felnőttkor vagy az öregkor szemszögéből nem elveszett­nek vagy előidézhetőnek, hanem állandóan jelenlévőnek mutatja. Rekola szerint a világ a transzcendens tapasz­talat helye,31 a szövegek befogadója pedig egy kozmikus mozgás, egy nagy áramlás részesének érezheti magát.

—

1 „Mihin kategooriaan minä oikeastaan kuuluin?” Rekola, Mirkka: Kehä joka murtuu. In uő: Muistinavaruus. Kirjoituksia, puheenvuoroja 1959–1999. Helsinki, 2000, WSOY. 96–116. Az idézet helye: 98.

2 Édesapja a börtönben írta Kahden vaiheilla című, álnéven megjelent regényét. Uo. 96–97.

3 „…varhaisvuosistani asti olin halunnut olla poika, enkä ollut.” Uo. 98.

4 „Olin tehnyt Kreikan-matkan ja asunut Kronos-nimisessä ho­tellissa. Se palautti mieleeni kul­ta-ajan Kronoksen tarinan, hänen kaksitoista lastaan, joista yksi oli Zeus.” Rekola, Mirkka: Kehä joka murtuu. In i. m. 115.

5 „Voi jo kulkea ilman takkia, on niin lämmin. Sinulla on minun puseroni, se jota käytin vain pari kertaa. Puhun sinulle tuttuja sa­noja, olen sanonut monesti, olen vieras jo lauseeni lopussa.” Reko­la, Mirkka: Tuoreessa muistissa kevät. Aforistiset kokoelmat. 1998, WSOY. 67.

6 „Sinulla on syksy kumppanina. Ja sillä on kevät. Ja sinä voisit sanoa samalla tavalla.” Rekola, Mirkka: Tuoreessa muistissa kevät. In i. m. 67.
„Mikä kannattaa maailmassa / se upottaakin, / puu on veden käsivarsilla / ja vesi on puun.” Rekola, Mirkka: Virran molemmin puolin. Runot 1954– 1996. Porvoo–Helsinki–Juva, 1997, WSOY. 433.

8 Seison glyptoteekissa… Rekola, Mirkka: Virran molemmin puolin.  In i. m., 1997. 580. Magyarul (Pol­gár Anikó fordításában): Irodalmi  Szelme, 2013/3. 7.

9 Vaikka voisin huutaa… Rekola, Mirkka: Virran molemmin puolin.  In i. m., 1997. 518.

10 Kun tulin konsertista… Rekola,  Mirkka: Virran molemmin puolin.  In i. m., 1997. 557.

11 Huotarinen, Vilja-Tuulia: Rak­kaus Mirkka Rekolan runoissa.  In Enwald, Liisa – Kostamo, Eila  (szerk.): Kuva silmissä. Näkökul­mia Mirkka Rekolan kirjailija­työhön. Helsinki, 2011, WSOY.  66–75.

12 „Hänen kauttaan jaetusta maa­ilmasta tulee avoin, hän on itse  portti, kokonaisen ihmisen muo­toinen.” Uo. 69–70.

13 Rekola: Virran molemmin puo­lin. I. m., 1997.

14 „Nämähän ovat kaikki rakkaus­runoja.” Huotarinen: i. m. 66.

15 Rekola: Virran molemmin puo­lin. I. m., 1997. 329.

16 „Kohta oli ensimmäinen, jossa pysähdyin ajattelemaan sinän su­kupuolta. Aloin toivoa, että hän olisi nainen – äkkiä tuntui kovin merkitykselliseltä, attä hän olisi nainen.” In Huotarinen: i. m. 73.

17 Rekola, Mirkka: Yhteisiä aikoja. Muistikuvia Mirjam Polkusesta. In uő: Esittävästä todellisuudesta. Esseitä. Tampere, 2007, Sanasto. 57–70.

18 „Onnettominta oli ettei voinut olla avoin. Oli elettävä ihmisten seurassa, joiden hyväksynnästä ei voinut olla varma. Onneksi Mir­jam selvisi tästä paremmin.” Re­kola: Yhteisiä aikoja. I. m. 63–64.

19 Enwald, Liisa: Kaiken liikkeessä lepo. Monihahmotteisuus Mirkka Rekolan runoudessa. Helsinki, 1997, SKS. 128.

20 „Vuosi on paikka, kaupunki, kaksitoista porttia. Minä menen nyt yhdestä, joka on toinen.” Re­kola: Tuoreessa muistissa kevät. I. m. 123.

21 „Vuosi ei ole paikka ilman si­nua.” Rekola, Mirkka: Virran mo­lemmin puolin. Runot 1954–2004.  Helsinki, 2009, WSOY. 649.

22 „…löydän laatikon pohjalta / isäni teroittaman kynän.” Rekola: Virran molemmin puolin. I. m., 2009. 595.

23 Salokannel, Juhani: Vedessä pa­laa. Mirkka Rekola. In uő: Linnas­ta Saarikoskeen. Porvoo–Helsin­ki–Juva, 1993, WSOY. 302–331. Rekola édesapjáról: 311.

24 Puhuvat murrettaan kovalla ää­nellä…, Rekola: Virran molemmin puolin. I. m., 1997. 575. Magyarul (Polgár Anikó fordításában): Iro­dalmi Szelme, 2013/3. 6.

25 „Vielä vuosia, kun hän oli pois­sa, me avasimme purkkeja, kar­viaisia, kaukaisia kesiä, joihin oli noussut kellarinusvaa ja hometta.” Rekola: Tuoreessa muistissa kevät.
I. m. 58.

26 Suuri yöperho…, Rekola: Tuo­reessa muistissa kevät. I. m. 73.

27 Järvinen, Suvi: Kirjoittamisen arkipäiväistäminen Pentti Saari­kosken ja Mirkka Rekolan runo­udessa. Avain, 2014/1. 37–51. Az említett versre vonatkozóan lásd: 42.

28 Näkyi talo…, Rekola: Tuoreessa  muistissa kevät. I. m. 20.
29 Puut kasvavat oksat…,  Rekola: Virran molemmin puolin. I. m.,  1997. 163.
30 Vö. Eenwald: Kaiken liikkeessä lepo. I. m., 76.
31 Vö. Seutu, Katja: „Sinä et enää näe niitä silmiä, näet niillä.” Eli siitä, miten runous ihmistä kan­nattelee. In Enwald – Kostamo (szerk.): Kuva silmissä. I. m. 60.