Demény Péter: Híd és szakadék (Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című kötetéről)

„Nekem speciel fontos volt, bár túlértékelni sem akarom, időben eléggé behatárolt ez az erős odaadás. A Lila csík, fehér csík ennél tágabb érzelemben szól a gyerekkoromról, már-már magamat is zavarba ejtően személyesen. A felnövésem van benne, egyfajta kimerevített pillanat, az, amikor az ember leveszi szobája faláról a posztereket. Íróilag Törőcsiktől függetlenül is érdekes, ahogy évtizedekkel később, felnőttként reflektál egykori önmagára az ember. Emiatt tartottam irodalmi alapanyagnak a témát” – nyilatkozta Egressy Zoltán a Lila csík, fehér csík kapcsán Jánossy Lajosnak (Litera.hu, 2015. április 25.). Jómagam úgy fogalmaznék, hogy akkor érdekes, ha Törőcsiktől mégse függetlenül, miközben igen. A feszültséget csak valamilyen személyes érintettség hozhatja ki abból az emberből, aki a könyvet írja; az olvasó számára viszont esetleg másvalaki Törőcsik – úgy értem, máshoz kapcsolja a saját szurkolói élményeit, például, mint én, Balacihoz, Hagihoz vagy Bölönihez.

Mint ugyanebből az interjúból megtudjuk, a kötetet „M. Nagy Miki”, az Európa Könyvkiadó igazgatója hegedülte ki a szerzőből, aki, mint a fülszövegből is kiderül, szintén nagy drukker, a Wikipédia azt is elárulja, „játszik a Magyar Íróválogatottban”. Reméljük, az a válogatott jobb…

És ezzel a reménnyel máris a probléma legközepében járunk. Mindenki tudja, milyen együtt remegni egy csellel. Mindenki? Mégiscsak leginkább a fiúk. Én bolhás képernyőkön nézhettem volna Törőt, de nem láttam semmit. A magyar bajnokság bugyrai pedig igazán el sem jutottak hozzám.

Azt akarom mondani, hogy a feszültség, melyről írásom elején beszéltem, nehezen fenntartható. „Nekem Ebedli, az ikertestvér”, mondja zárójelben Jánossy Lajos, mármint, hogy neki Ebedli Törőcsik, holott ő is pesti. „Aki látta játszani, főleg 1976 és 1979 között, az tudja, mitől volt más, mint a többiek, aki nem, annak nemigen lehet elmagyarázni. Egyfajta nemtörődöm, de közben dehogyisnemtörődöm lazaság, mindentudás, lefegyverző kreativitás jellemezte a játékát, szívvel, érzelemmel focizott, indult előre, és mindig letaglózták. A szeretnivalóságához számomra erősen hozzátartozott az örökös fájdalom ezzel kapcsolatban, ez a folyamatos nemsikerülés” – mondja Egressy, és ezzel is teremt egy hidat is, meg egy szakadékot is. Egyrészt: „nemigen lehet”, másrészt: az a nagyon magyarnak vélt „folyamatos nemsikerülés”.

De hát nem minden nemzedéki regény, minden múltregény ilyen? Dehogynem, csakhogy Törőcsik – élt. Ez nagy baj. Az író kikavar egy szereplőt, aki a valóságból származik, de a képzeletünkben forgattuk meg. Dean Moriarty vagy Holden Caulfield. Van-e, ki őket ismeri? Van-e, ki őket nem ismeri?

Törőcsik sem az a Törőcsik, nyilván, hiszen az Egressy Törőcsike. Meg az M. Nagy Miklósé, aki nem mindenre úgy emlékszik, de van legalább füve, lába, pályája, stadionja az emlékezéshez. Én azt sem tudom, ki az az Ebedli.

Tudom viszont, hogy a Lila csík, fehér csíkban nagyon szép mondatok vannak: „Lejt az út, kanyarog, veszélyes, figyelek, nehogy túlságosan felgyorsuljak” (5.); „…most ez a pillanat van csak a világon, ez az egy mozdulat, a tétova intés valaki részéről, akit pillanatokkal ezelőtt szólított a hangosbemondó, azt mondta: kilencesben Törőcsik András, a világ legjobb játékosa” (229.). Az első és az utolsó mondat között kanyarog minden: Törőcsik sorsa a felíveléstől a balesetig, a balesettől a lesérülésig, a szegény rokon élete, a szurkolások és a követések, a szerelmek és a család. „Egyetlen dolog fontosabb nekem, egyvalaki, rajongás az is, szerelmes szeretés, egyévesen egyszer már elvesztettem a világot, amikor eltűnt, veszélyeztetett terhesként kórházba került hónapokra, még látogatási tilalom is volt akkoriban, megborult a világ, aztán visszakaptam, a szépség talán távolság kérdése…” (83.) Anya és Törő, de míg az egyiket nem találom a történelemben, a másik ott van, és ettől nehéz eltekinteni.

A szerkezetben Törőcsik egyfajta rezonőr, mindenféle történik, és közben mindig ott van ő is valahol valamiképpen, balesetezik, iszik, duhajkodik, megdicsér valakit, pályára vonul, olyan, mint a csíkok az Újpest mezén, folyton feltűnik valahol ebben a szép regényben, melytől én mégis távol kerülök, és nemcsak a szépségét érzem a távolság miatt, hanem a folyamatos nemsikerülését is. Arra gondolok, jobb lett volna másvalakit választani, de belátom, nem lehet akárkit választani, ez mégsem ennyire nemtörődöm módon működik, az író nagyon nem tehet meg akármit.
Szeretném a közt, de nem találom, vagy kevéssé találom. Ezért a Lila csík, fehér csík számomra olyan jó élmény, mely furcsa módon mégsem tud a sajátommá válni.

(Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík. Európa, Budapest, 2015, 232 oldal, 2990 Ft)