Kövesdi Károly: C´est la vie; Anyám szavai (versek)

C´ est la vie

Éljen a háború!,
rikoltotta ujjongva
a csallóközcsütörtöki Vass Ignác
1914. július huszonkilencedikén
a széna tetején, és leszökkenve
a szekérről, eltörte a lábát.

A kisbíró tovább dobolt,
telekiabálva a falut:
Kitört a háború!

Vass Ignácot így elkerülte a szerencse,
hogy a postástól átvehesse
a meghívót az isonzói keringőre,
mert törött lábbal táncolni nehézkes.

Vass Ignác nem soká lábadozott,
pár hét múlva vígan masírozott
a halálba, és a neve felkerült
a márványtáblára a többi mellé.

Ki tudja, mire gondol a tábla?
Gondol-e Vass Ignácra?
S gondol-e rá a csallóközi búzamező,
az illatozó széna, a szekérkerék,
vagy az is felejt, akár az ember?

Esemesek, mailek, lájkok
milliói kavarognak a légben
a varjak között, de egyik sem viszi
Vass Ignác nevét sem a túlsó partra,
sem a faluvégi akácok felé, amelyek
arról álmodoztak, hogy belőlük
készül majd a kisbíró dobverője.

 

Anyám szavai

Odavezettük az előszobaablakhoz,
roskadtan állt, sokáig nézett kifelé, majd
egyszerűen így szólt: minden szép, ami van.
Pedig odakint semmi szépség,
csak a megroggyant, önmagába fordult idő,
a szomszéd ház düledező tornácoszlopai,
a megroppant pincelejáró,
a salétromos, ótvaros falak,
a süppedt tető mohos cserepei
és a leprás almafa alatt egy rozsdás traktor,
mintha a fáraók idejéből vetette volna
partra a Murány patak, amely egy őrült
pillanatában Nílusnak álmodta magát.

Azelőtt sosem mondott ilyeneket,
pedig egy indulatos költő lakott benne,
aki a szaros, rohadt élettel viaskodott,
attól nem tudott aludni, csak forgott
az álmatlanságtól izzó éjszakában,
szidta apámat, mert magára hagyta
huszonnégy éve már.

Emlékszem, egyszer hóbikákat emlegetett,
pedig sosem olvasott Nagy Lászlót,
s nem sejthette, mily jeges fuvallat tépázza
a költészet zöld pagonyát, mily vastag
jégtömb tartja szorításban a szíveket.

Minden szép, ami van.
Egy pillanatra minden felragyogott
körülötte, vagy csak én képzeltem így.
Mintha a halál simította volna meg gyöngéden
ismét a vállát, megborzongott, hideg van,
suttogta, menjünk be a szobába.

Szerettem volna felkapni, a tenyerembe zárni,
mint egy kis madarat, én, a tékozló fiú,
aki csak késeket szúrtam bele, és mázsás
súlyokat raktam arra a cinege-vállra,
amely egyre görnyedtebben hajlott a föld felé.
Csak nyeltem a könnyeimet, és dadogtam,
mint egy csecsemő, most sem találtam
a szavakat, az én fájó, édes szavaimat,
amelyek réges-rég elgurultak valahová.
És anyám, egyre távozóban, elnéző mosollyal
egyszer csak visszaadta őket.