Balázs Imre József: Egy talált test megtisztítása (Paluska Zsuzsanna írásairól)

Paluska Zsuzsanna szövegei megfogható, végigsimítható felületeket kínálnak. „Tapogatom a saját arcomat, / mint más a combot és a feszülő testet.” A megismerés útja itt a tapintáson keresztül vezet, a saját arc titkát az ujjak rejtik, amelyek hozzáérnek.

A testi jelenlét és a tapinthatóság persze korántsem jelent egyértelműséget vagy könnyű megfejtéseket – tele van ambivalenciákkal. Az öreg test / fiatal test képzetköre, az ujjak rése közé tapadó, oda beszivárgó öregség például olyan jelolvasási folyamatokat indít be, amelyek a potenciálisan semleges jeleket is beágyazzák egy tágasabb kontextusba. „ágy szélén fekvő test a föld felé mutató ujjakkal és a körmökkel, / amiket hosszúra növesztek, amíg várlak”. A föld felé mutató ujjak jelenthetnék például azt, hogy valaki hason fekszik. Ebben a kontextusban mégis gyanakodni kezdünk, hogy valami másról is szó van.

A test kintjei és bentjei úgy csúsznak itt egymásba, hogy a közös formák felerősödnek. A pupilla nem egyszerűen nézi a teliholdat, hanem maga a szem is teliholddá válik: „A pupilla szűkül és tágul, mint az űr.” Így nagyobb tétje lesz talán annak is, ahogyan egymástól távol lévő pupillák összetalálkoznak ugyanannak a teleholdnak a nézésében. Tekintetek tapogatják le egymást egy közössé vált felületen.

Közös az a testi jelenlét is, ahogyan ketten megosztják egymással a versben egy szoba terét: „A szoba két sarkából lélegezzük be a sűrűre álmodott levegőt.” Van légnemű jelenlét is – kicsit olyan, mint egy sűrűvé vált álom vagy egy elszivárgó lélek. Paradox, de érzékelhető jelenlét.

Ez az erős testnyelv azt eredményezi, hogy a versek olvasója magát a jelenlétet érzékeli elsődlegesen, nem azt, hogy „miről szól” egyik vagy másik vers. A konkrétság, a részletek lesznek fontosak. Egymást kereső, egymásra emlékező, egymást belélegző testek vagyunk – ezek is. Létezési formánk a lüktetés.

Miközben Paluska Zsuzsanna ezt a megközelítést választja, nem érződik semmiféle kizárólagosságra törekvés, csupán a következetesség: egy nyomon elindulva érdemes a csapást végigjárni. A testtől, testből indulunk, és egyszer csak valahol egészen máshol járunk.