Fellinger Károly: Dunyha alól; Manipuláció; Önarckép; Teremin (versek)

Dunyha alól

Álmomban beteg apámba
kapaszkodom,
fel s alá sétálunk
az ismeretlen temetőben,

minden rokon sírjánál
meg-megállunk,
elmormolva az imát,
üdvözölve az élőket,

arrébb egy frissen
kiásott
sírgödörhöz érünk,
anyám két lánytestvérével,

nem értem, mit
keresnek ott,
azon veszem észre
magamat,

az apám eltűnt,
az apám sehol,
hiába is keresném,
meg sose találnám,

hát felébredek,
kinn hullani kezd a hó,
január van,
pálforduló,

unokám
azt mondja,
egész biztos
jön a karácsony.

Manipuláció

Apám a kebelbarát
szomszédainak
panaszolja,
hogy fogalma sincs,

merre induljon el,
jobbra-e vagy balra,
hiszen ő nem is ebben
a házban lakik.

Ilyenkor megáll
fölötte az idő,
biztonságban
érzi magát,

elmúlása
mögött kuksol,
ami nem rajta
múlik,

mint egykor
az édesanyja
szoknyája
mögött,

arra várva,
hogy felfedezzék,
hogy tudomást
szerezzenek róla,

hogy a
titkait
kitárt ablakok
védjék,

hogy
meg
ne találják
soha.

Önarckép

Faablakainkat
műanyagra cseréltük,
aztán begyújtottunk velük
a pokolban,

a hamut
a tyúkházban szórtuk szét,
a jeges járdára,
a saját fejünkre,

mialatt beteg apám
a székletét kente
a fürdőszoba
csempéire.

Micsoda műalkotás
született,
jól kivehető belőle
a fizimiskám.

Bármilyen is,
rám hasonlít,
kerüli
a megbízható  látszatot,

mint a föld
a napot.

Teremin

Hárman vagyunk testvérek,
én, az öcsém és a kishúgom.
1963-ban, 1966-ban
és 1969-ben születtünk.

Diadalmasan újságolom apámnak:
az öcsém kerek egy hónap múlva
betölti
az ötvenet.

Apám nevet,
tőlem kérdi, hogy a legidősebb fia,
aki az ő nevét viseli,
vajon elmúlt-e már ötven.

Nem tudom
eldönteni,
nekem szólt-e
a kérdés.