Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek (tárca)
Más receptek felé evezünk majd, jó barátom!
Hermán, te kedves, te otthoni biztos pont ember, te, aki egyetlen szemtanúja vagy néhai énemnek, íme, az anziksz, neked, de nem Hellászból! Ez, nézd, Prága! Száztornyú, meg minden, ahogy azt róla mondják! Azért nem Hellászból küldök képeslapot, mert azt az engem megcsaló helyet jobb lesz inkább gyorsan elfelednem. Ha mindenáron tudni akarsz róla, akkor csupán annyit, elviselhető. Teljesen olyan, mint az utazási irodák katalógusaiban a fényképek. (Amúgy Prágára ez nem teljesen érvényes, mert ennek van reális léte, más, valós arca is az idegenforgalmi mellett, például igazi melósok, külvárosi kiskocsmák, borzas beton lakótelepek, szocialistarealizmus-érzet és így tovább) De hát van-e olyan, aki szeretne egy utazási iroda katalógusában élni? Én nem! Jó, elismerem, persze, édes a Peloponnészosz bora, jó az étel, hal, kagyló, omlós húsok, szőlő, méz, füge, dió, meg minden, amit csak megkívánsz! Igaz az is, vannak lányok, még csinosak is sokan, persze a kevésbé csinosak mindig többen, mert a déli vidékek asszonyai valahogy korán s gyorsan érnek, de tudjuk ezt. Átlagosan a helyzet nagyjából ugyanaz, mint otthon, már nőügyben gondolom, de hát ez ráadást téged nem is érdekel, lévén te egy házas, kiegyensúlyozott jóember, aki jól vagy posztszocialista realizmusodban, nem álmodozol, tisztán, egészségesen élsz. Hermanom, hallgass rám, s ne is keress soha isteneket ott, ahol a helyiek kecskét legeltetnek a szentnek nevezett hegyeken! Már csak azért se, mert biztosan nem ambrózia lesz a jutalmad, mikor ábrándosan keresed a nagy akháj múltat, Pallasz Athénét, Afroditét, Akhilleuszt, s hőseit a trójai háborúknak. Mindezek helyett hegymászó bakancsod talpába ragadt kecskeszar kikaparásával töltheted időd, ha savanyú képpel s holtfáradtan lemászol az Olümposzról, az meg nem jó. Tudom. Tapasztaltam! A mesék odavesztek valahol. Ismersz, ábrándos bolond vagyok, de a bakszagtól én is hamar realista lettem a csúszós sziklás ösvényeken kaptatva. Hiába kerestem. Ámor elveszett. Zeusz kis viharfelhő volt csupán.
Szóval az istenek, szerintem is elköltöztek. Az ám! Te meg, a meleg mediterrán vidék után joggal kérdezheted, miért pont Prága lett az úti célom. Ismersz, de ha mégsem sejtenéd, elmondom, mi vitt ide Észak – Hamvas Béla szerint – provinciális géniuszához, mi vonzott ide. Hát nem más, mint az a mérhetetlen nosztalgia, ami bennem lakozik, látod, az hozott engem ide most, ebbe a ködöt
pipáló nagyvárosi őszbe. Itt sétálgattam ma a Kampán, hogy estére betérjek egy régen ismerős helyre. Persze, én csavargok. Ugye, itt a november a nyakunkon, neked már biztosan régen felhasogatva a télire való tűzifa, és gondosan berakva a nagyapád által épített csűr eresze alá, a kert felásva, minden elvágólagosan rendben, míg én meg…
De te ismersz, te tudod, nekem ez a november nem a fűtési szezon felfutásáról, szén és tűzifa áráról szól, hanem azokról az időkről, amikor mi olyan majdnem férfiak voltunk már éppen, mint egykor apáink 1968-ban, akik az orosz tankokat dobálták. Mi meg, emlékszel, 1989-ben, micsoda srácok voltunk! Hát igen, akkor itt estek meg a nagy dolgok, amikor a komcsikat próbáltuk kizargatni. (Jó, tudom, nem teljesen sikerült, mi világgá mentünk, a komcsik átmentek vállalkozóba, de ahogy azt Pierre-Victurnien Vergniaud megírta: „A forradalom, mint Szaturnusz, felfalja saját gyermekeit.” Miután felfalt, aztán ki is kakált minket, de jól megdolgozott a gyomorsavaival, átalakított, kiszedte legjavunk. Vagy hogy is? A férfias csodák! Bizony! A bársonyos forradalom, a rendszerváltás! Tudom, persze, te csak gengszterváltásnak mondod mindig, de hagyd meg nekem, kérlek, a nosztalgiát, mikor itt Prága, az aranytornyú Prága szívében, a Laterna Magica nevű helyen mély korsó söröket iszogatok, nekem hadd maradjon rendszerváltás! Sert iszom, mint tettem az régen, mikor az államrendőrségre fittyet hányva kortyoltam az arany nedűt, s el sem hiszed, akkor kivel. Kíváncsi vagy ugye? Sose meséltem ezt neked. Hát azzal az emberrel koccintottam én itt anno, aki ha ma élne, most éppen nyolcvanéves lenne. Vasek, ő volt az bizony, ő, a feltűrt nadrágú, a macskamosolyú kis belső emigráns drámaíró, a Havlícku Havlenak megénekelt Václav Havel! Ja, hát vele ittam meg legemlékezetesebb seritalomat itt egykor, hát róla beszélek én. Nincs fényképem erről. Szemtanúkat tán tudnék keríteni, de hát már magam is csak arra az érzetre emlékszem, hogy ízlelgetem a szabadságot. Sörízű volt nekem az akkor. Milyen recept szerint főzték? Nem tudom. Keserű volt, éles és szúrós is, torokkaparó, de mégis finom meg sima, bársonyos, mint a forradalom. Szóval Havel volt egykor az én ivótársam, aki élénk figyelemmel kérdezett arról, mi újság nálunk, hogyan éljük meg a lehetőségét a szabadságnak, mert ugye akkor még csak a lehetőség volt.
Tudod Herman, soha olyan boldog, felszabadult, kiegyensúlyozott nem leszek már, mint akkor. Pedig az otthoni rendőrőrsön még érvényes volt a rám kiadott elfogatóparancs, melyben az indoklás szerint tervezett letartóztatásom oka, a szocialista államrend megbontására tett kísérlet szerepelt. Hol is jártál te akkoriban, jó Hermanom? Már, ha jól emlékszem, te akkoriban éppen a markológépgyárnak álcázott tankgyártó üzemben kezelted az esztergapadot, szokott nyugalmaddal, kissé összehúzott szemmel figyelted a beállításokat, szabályoz
tad a hűtőfolyadékot meg a fordulatszámot, még arra is vigyázva, hogy a lehető legoptimálisabban fogyasszon energiát a géped, de mégis a legjobb teljesítményt adva. Akkor benyújtott újításodat visszadobta a gyári főmérnök, hogy aztán a bársonyos forradalom után egy nagy kalap pénzért szabadalomként nyújtsa azt be. Tudom, azóta nem hiszel az emberi jóindulatban már annyira, mint azelőtt, és megértem én ezt, Herman. De te mégis boldog ember maradtál, a főmérnök elvtárs-úr pedig azóta már rég a föld alatt, elvitte a mája, túl sok whiskyt engedett le a gigája! De hagyjuk a senkiket, hiszen Vasekról akartam írni, bocsáss meg, ha mindig elkalandozom. Hogy 80 éves lenne Ő, s hogy bejártam azóta néhány sörgyárat, elolvastam néhány drámáját és könyvét, meg sörrecepteket is, sőt, mostanában azon kapom magam, hogy szeretni kezdtem ezt a nemes, aranyló és habos italt, pláne persze itt, a száztornyú Prágában!
Ám azon is rajtakaptam magam, te Herman, hogy már nem úgy olvasok, élek, mint régen. A csacsogó felszín nem csábít, de vonz a mély, mint mikor kint állsz egy épülő kémény, a mi városvégi százméteres kéményünk tetején, és nézel messze, majd nézel lefelé, szinte ugrani vágyva. Aztán mégse ugrasz, mert élni kell. Szóval másképpen olvasok. Van most emiatt még bajom is. Tudod, mindig szerettem a hasamat, enni, inni, haj, én a kis hedonista, persze, hogyne már! Azt viszont nem értem én már Hermanom, a receptkönyveket miért kell eladni irodalom gyanánt? Kedélyes csevegés se, recept se, irodalom se. Minek ez? Szerinted? Havel sose tett, soha nem tett volna ilyet. Jó mérce! De tudom, változik a világ, s ma azok nyomulnak élvonalba, kik éppen születőfélben voltak a bársonyos idején. A nagy forradalmi hevületű szeretkezések gyümölcsei ők, akik már kioktatnak. Minket. Pedig ideje lenne megjegyezniük, a látszat kevés, vidéken a tétemény is számít, de még városon se árt, ha tudsz, ha bírsz, ha munkád után nem a kakifolt marad. Az irodalom – Hermanom, ezt te mondtad egyszer – nem piterecept és befőzési tanácsadás. De sörfőzési recept se! Talán valamivel több ezeknél. Biztosan több! De hagyjuk a fenébe ezt!
Gondolok rád, miközben a hagymás ecetbe fullasztott krinolinokat, csípős paprikával elrakott, érett camembert sajtokat, a kései órákon hirtelen a bezárt vendéglői konyhák mélyéről elővarázsolt tepertőkrémet majszoljuk itt a pincérekkel, akik mindig tudják, mi a legízesebb, legjobb étel a fogadójukban. Még este tizenegykor is! Majszolunk, és gourmand-ként élünk, vagyis azt játsszuk, hogy élünk, és felemlegetjük azt a macskamosolyú, mindig bokán jóval fölül végződő, vagy felhajtott, vagy elvágott nadrágban sejtelmesen megjelenő Vasekot, aki mint egy cseh Mátyás király, legszívesebben népével együtt sörözött volna egész nap, a hülye és felesleges díszpinty posztja helyett. Bah, de fura dolog is az élet!
Ilyen az, Hermanom! Ilyen értelmezhetetlen. Mindenki másra vágyik, kivéve téged, mert te vagy az egyedüli elégedett ember e világon, akit nem hoz lázba semmilyen napi politizálás meg egyéb botorságok. Te akkor vagy boldog, ha mókust vagy cinkét kell etetni kint a kertben, meg bejárnak a direkt a kert végébe rakott szénakazalból csipegetni az őzek. Jó legyen az idei őszöd, vigye el a szél a ködöt házad, homlokod fölül, s szedjél még lila pereszkét novemberben is, te, és rakjál be nekem legalább egy háromdecis kis üvegnyit! Tudod, hogy élek, halok érte! Kérlek, nézz ki a temetőbe is, minden rendben van-e, és írj! Mint szarvas… a többit már tudod! Ölel Fridolinod!