Alexandra Salmela: Igazi, hamisítatlan bevándorlóblues

Balázs Renáta fordítása

Én bevádoló vagyok. Én jöttem ellopni a te férjed. Én jöttem ellopni a te szociálisjuttatások. Én nem dolgozni.

Én ülök othon és ellátok az én és az én férjem gyerekekjeit és elmegyek a boltban és nézelődök és vásárolgatok holmikot. A gyerekekvel megyek ki gyakran sétállni vagy szép parkba, vagy tengerpartba, amiket a gyerekek és én szeretek, mert a mi országunkban egyáltanál nincs tenger. Néha megyek tajba és mások irdákba, amikben leintézek pénszt és életdolgokot és problémákot. Néha egymásbabomlunk mások bevádolókval is a mi országunkból és a velünk szomszéd országból, mert ők beszélik azt a nyelv, amit én megértek, vagyis mi mind szabadon lehet beszélni például gyerekekről, férfiakről, szoctámról, pénszről és mások problémákról és általlában a mi életünkről Finnországban, ami erőssen különnőzőbb a mi életünknél hazánkban, és bisztositthalak titeket, hogy az sem ollyan könyű és egyszerü és máskülömben szuper, ahogy tanál valakik gondolhatytyák.

Azomban én nem tartozok azok a bevádolók nők és férfiak közzé, akik csak nyavalyog és siránkozik egyfojtában. Én optimista vagyok, ezért költösztem Finnországba, hapár nem minden rózsaszin. Én megpróbálok felolvasztani magamat Finnországba és aznak népébe, ezért szorgalmasan tanulok a finnek nyelvét. Amikor depressziós vagyok és bússzomor, leidézek egy történetet, ami mindig megerőssit engem, hogy higygyek és reméljek saját magamban, az alkalmazkodóképességemben az új finn környezetbe, és az enyém lehetőségek sikerülnek és megvalósítom itt magam. Most elmesélek ezt a történetet nektek is. Ez egy mitikus rege a bevádolóknak a merésseggéről és szívósságáról, ami a történet nagy, hapár pillantra boldog hősét eredményeszte, aki ahogy a mi hazánkban normális, magábólértetődően férfi.

Pal’o Oškvarok élete Muránska Dlhá Lúkában már hosszú ideje holtpontra jutott. A közeli kisvárosban nem talált munkát, a művelt férfinak ugyanakkor nem fű lött a foga a mezei munkához sem szülőfalujában. A kiábrándult férfi szülőhelyének egyetlen éttermében próbált életörömre lelni, végül azonban, miután igazságtalanul kiutasították, saját tornácára szorult, magánya belenőtt és sötét gondolatok fogságában rekedt. Öreganyja búsult, búslakodott, ahányszor pillantása a verandán heverő szerencsétlen Pal’o életképtelen testének roncsaira esett. Megpróbált mindent, fenyegette és kérlelte, ütötte és ölelte, de sehogy sem bírt segíteni Pal’on. Nagyot sóhajtott, és elment megboronálni a földet, lekaszálni a kaszálót, megfejni a tehenet. Pal’o meg se moccant, ha eszébe jutott is, nem bírt kiugrani a korhadt karosszékből a tornácon, rohanni segíteni imádott öreganyjának. Amikor az öreg kilehelte a lelkét, Pal’o egyedül maradt. Csüggedten elmélkedett, töprengett.

– Neeem, nincs ebben a faluban má’ semmi a magunkfajtáknak. A szegénység kiüti a ház oldalát, senki se segít, a szomszédok csupa rosszakarók. Nyomorú élet. E’megyek én, városra, más országokba. E’megyek én, akár külföldre. Amerikááába!

Így döntött Pal’o Oškvarok. Ahogy ősapja száz évvel azelőtt, ő is pénzzé tette kicsinyke jussát, és útnak eredt, Amerika felé.

(Itt jelezni szeretném, hogy az imént nem csak a nyelvi-, de a stílushatárokat is feszegettem. Ahogy egyesek talán maguktól is észrevették, kihasználtam a realista regény és a népábrázolás eszközeit, mint például a szokatlan szórend, a régi szavak és a falusi miliő, amelyek szerintem kiemelik Pal’o Oškvarok történetének mitikusságát. A szóban forgó eszközöket a továbbiakban kifigurázom, és ráadásul még egy csipet iróniával is élek. Emlékeztetnék, hogy én magam nem így beszélek a magánéletemben.)

A cudar és veszélyes hajóút után hősünk, Pal’o Oškvarok, október tizenkettedik napján szárazföldre lépett (Az Úr éve minket nem különösebben érdekel, nem is emlékszem egészen pontosan, mivel ez egy mitikus történet, és mint ilyen, mitikus időben is játszódik. Mindenestre a nap október 12-re esett.), és ez arra késztette Pal’ot, hogy párhuzamot vonjon önmaga és egy másik nagy kalandor között:

– Juhúú, ahogy az a Robinzooon! – kurjantotta boldogan. – Ez egyértelmű jele annak, hogy Amerika-utam nagy sikerekkel kecsegtet engem!

Széles mosollyal a képén, csekélyke vagyonával és bőséges elemózsiát tartalmazó vászonbatyujával a hátán állt a fiatal emigráns a kikötő molóján.
– Hahóóóóóóóóóóóó! – kiáltotta a helybélieknek, a színes, hangyamód nyüzsgő embertömegnek.
Senki sem felelt.
– Hahóóóóóóóóóóóó! – kiáltotta a kikötő helyi faunájának, elsősorban a sirályoknak és a tubicáknak, jóllehet néhány patkány is vidáman játszadozott a csatornanyílás közelében.
Egyetlen élőlény sem reagált üdvözlésére.
– Hahhhhóóóóóóóóóóóóóóó! – kiáltotta Pal’o harmadszorra hangosabban, mint korábban.
Aggódni kezdett, hogy a hangereje lecsökkent a hatalmas, akár még hat emelet magas amerikai felhőkarcolók közepette, s nem ér el a helybeli emberek és állatok füléig.
– Menjünk gyorsan odébb, aranyom. Megint valami zavart elméjű iszákos háborgatja a járókelőket… – mormolta egy idegesnek tűnő emberanya, magával vonszolván kíváncsi gyerekét, igyekezvén a lehető legtávolabb kerülni üvöltöző hősünktől.
– Fújj, hogy nem szégyelli magát, fényes nappal és ilyen állapotban – sopánkodott egy elhaladó öregasszony.
– Inkább mennél dolgozni, te kölyök! – lengette meg botját Pal’o arca előtt az öregasszony gavallérja.
– He? – kérdezte Pal’o meglepettségében zavartan, és minden joggal, mert egy szót sem értett, és különben is, ő nem volt semmilyen kölyök, hanem egy negyvenéves óriástermetű férfiember.
– Kibaszott hippi! – röhögött érdes hangon egy közeli padon ülő részeg. – Bassza meg, micsoda gönc… – köpött Pal’o gyönyörű gömöri népviselete felé.
– Ki-bbbaszott hip-pi! – vidult fel Pal’o, aki már majdnem elveszítette új hazájának
lakosaiba és vendégszeretetébe vetett reményét. – Ja – Palo Oškvarok. I. Ich – mutatkozott be. És mert a nyelvismerete különösen szerény volt, nem tudott mást, mint vidáman hozzátenni: – Ne zdarovie!
– Ezek a ruszkik – fintorította el az orrát egy tovahaladó hölgy, az alkesz arca viszont felragyogott.

Naiv hősünk így keveredett rossz társaságba, és ezzel együtt kétes helyekre és ügyekbe.

Sok új barátot szerzett, és elveszítette megspórolt pénzének nagy részét. Ami pedig a legfontosabb, hirtelen megértette, hogy az ország, ahová ő olyan optimistán érkezett, nem a vágyott Amerika, az álmok valóraváltója volt… De azt hiszem, muszáj ennek az időszaknak az eseményeit részletesebben lefestenem. Így történt:

Pal’o az alkesz mellett üldögélt a padon, s kérdezés nélkül kortyolgatott annak italából. Az alkesz először feldühödött, és fel akarta képelni a pimasz tolvajt, de Pal’o ragyogó arca és az üvegben lévő szlovákiai eredetű házipálinka a kezében megállították, és arra késztették, hogy megváltoztassa vélekedését az idegenről. Nemsokára testvérekként iszogattak, és úgy fecserésztek, mintha ősidők óta barátok lennének. Pal’onak világossá vált, hogy barátja nem amolyan lecsúszott alkoholista, hanem Jaska, akinek saját egy-szoba-konyhája volt, és munkahelye a város könyvtárában, akkortájt csak hosszú futamidejű betegszabadságon volt. Pal’o pedig kézzel-lábbal elmagyarázta Jaskának, hogy neki semmije nincs, mert eladta a kunyhóját és a tehenét, a szülőfalujában pedig egyébként sem akadtak művelt férfival hasonszőrűek, akiket barátjának mondhatott volna. Semmije nem volt, csak némi pénze életének újrakezdéséhez. Jaska épp ellenkezőleg, boldog barát volt, akinek a kis lakása és a munkahelye mellett még több boldog barátja volt, akikkel a magányos Pal’ot feltétlenül össze kellett ismertetni. Így döntötték el, hogy még nagyobb baráti társaságot keresnek, és elindultak a rossz hírű városnegyed felé. Megérkezvén egy olcsó bárba, Pal’o elámult, milyen sok barátja, lehet egyetlen embernek. Jaska jelezte nekik, hogy Pal’o az ő rendkívül jó és szeretett barátja, és mint ilyen, az ő szeretett és jó barátjuk is. A korsó mellett Pal’o mesélt új barátainak hányattatott életéről a félreeső hegyvidéki faluban, és roppant örömét fejezte ki Amerikába költözése fölött.

(Ezen a ponton meg kell mondanom, tudatában vagyok annak, hogy minden logika szerint, friss emigránsként, Pal’o nem érthette meg a finnt, ugyanakkor az ábrázolt körökben az emberek valahogy mindig képesek átadni a szükséges információkat, ha nem is birtokolják egyáltalán a kérdéses nyelvet. Mindenesetre én finnül írom ezt a jelenetet, s csak azt állítom, hogy ez az én művészi szabadságomban áll.)

– Milyen kibaszott Amerikába? – hördült fel a nagy szakállas.
– Kibaszott Amerika – köpte be a férfi kinézetű nő gyűlölettel a kérdéses ország iránt.
– Az ürge azt hiszi, Amerikában van – röhögött a kis növésű férfi, aki kizárólag kávét ivott, egyik cigit gyújtotta a másik után, és mesterien biliárdozott.
– A pokolba, Jaska, milyen retardált seggfejt hoztál ide? – tudakolta a férfi kinézetű nő.
– Jó cimbi ez – védte Jaska Pal’ot, aki próbált valamit kihámozni a beszélgetésből. – Ez itt Finnország. Finland – magyarázta Jaska barátságosan.
– Finnország. Finland. A kurvaistenit! – vigyorgott a szakállas.
Pal’o Oškvarok elképedt. Finnország. Finland. A kurvaistenit. Hogy a francba került ő ide, amikor Amerika volt a célja?
– Kurva – mondta ékes anyanyelvén. – Suomi. Finland… A kurvaistenit!
– A picsába! – gurult dühbe a hímnő. – Finnország ezerszer jobb ország, mint a te Amerikád. Amerika egy nagy kalap szar.
– Azért Finnország is elég szar, de mégis sokkal jobb hely, mint a Jú-Essz-Éj – tette hozzá Jaska.
– Minden ország szar, toldotta meg a szakállas. – Nincs köztük semmi különbség.

Pal’o nem tudta megítélni ennek az információnak az igazságértékét, mert ő maga még sosem lépte át saját megyeszékhelyének a határát. Mindenesetre nagyon megkedvelte az új cimboráit, ezért elhatározta, elfelejti az amerikai álmot és Finnországban kezd új életet.

(Most előreugrom kicsit a történetben, mert senki sem tudja megmondani, hogy ezt az eszmecserét követően mi történt, habár a mi férfiaink hónapokkal a kocsmai események után vad történeteket meséltek egy hosszúra nyúló tivornyáról, duhajkodásokról és buja kalandokról. Azonban ezek a történetek homályosak, nélkülöznek minden komolyabb alapot. Az igaz, hogy bizonyos idő után Pal’o Oškvarok a parkban ébredt egy bokor alatt, és megállapította, hogy a gyönyörű útiruhája csúnyán összekoszolódott, az elemózsiás batyuja a váltás ruhával eltűnt, az erszénye pedig üres. A cselekmény ilyetén alakulása egyébként tipikus a naiv falusi legény első nagyvárosban tett látogatásáról szóló mesékben. Ez is bizonyítja Pal’o Oškvarok történetének hétköznapiságát. De most folytatom a történetet:)

Pal’o mepróbált visszaemlékezni arra, hogy mit csinált, próbálta megkeresni a környéken a vagyonát, ismét megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mit csinált, és a társaira, majd újra keresgélt – eredménytelenül. Aztán szitkozódott és sírt, sírt és szitkozódott. Arra emlékezett, hogy egy szakállas azt állította, minden ország szar.

– Így is van, de ez a Finnország a legszarabb az egész közül – gondolta borúsan. Aztán összeszedte magát és elindult a közelében lévő kocsma felé, azt remélve, hogy megtalálja, és esetleg felismeri a barátait. Csodák csodája, így is történt. A kocsmapultnál a terebélyes hímnő ült reggeli sörét iszogatva.
– Helló! – köszönt Paľo, és már elképzelte, ahogy fény derül mindenre, és a vagyona csakhamar rálel a gazdájához visszavezető útra.
– Mi va’? – mordult oda a hímnő.
– Combi! – kiáltott fel Pal’o boldogan, és a nő felé vetette magát, próbálván átölelni.
– Mi a fasz? – kiáltott fel a hímnő nevetségesen magas hangon.
– Mi a szitu, Marja? – kérdezte a csapos.
– Ez a féleszű alkesz meg akar erőszakolni! – sivította a Marja nevű hímnő.

Ekkor a csapos dühbe gurult, megragadta a karjánál fogva a hosszú ivászattól legyengült Paľot, és kegyetlenül kihajította, bármilyen szívbemarkolóan is kért hősünk segítséget az éppen a vécéről jövő Jaskától.
– Menjetek a pokolba, kibaszott szoctámosok, niggerek és a többi jöttment – fenyegetőzött a hímrozmárnő, majd kortyintott egy nagyot, böffentett és köszönetet mondott védelmezőjének: – Kösz, Abu.

(Erről eszembe jut a Hírnegyed ingyenes újság egyik szerfelett színvonlas cikke. A szerző megállapítja, hogy a finn labdarúgásnak nincs jövője a külföldi hátterű- és bevándorló játékosok nélkül. Ennek igaznak kell lennie, hiszen Svédország csapatában is vannak külföldi származásúak, akik ráadásul az ország elit játékosai közé tartoznak. Másfelől a Százas ingyenes újságban egy illető „Miért” nicknévvel azon sajnálkozik, hogy a bevándorlók legyenek bármennyire is magasan képzettek, beszéljenek akárhány nyelven, akkor sem kapnak rendes munkát Finnországban. Nem is tudom, példának okáért én ismerek egy olasz szociológust, aki valamelyik étteremben mosogat, amúgy egyáltalán nem tud finnül, angolul is elfelejtett itt északon, és ráadásul még kommunista is. Akadnak olyan ismerőseim, akik azon sopánkodnak, mennyire igazságtalan, hogy mindenféle kurd művészek és szenegáli orvosok pizzát sütnek és kebabot csavarnak, de hát mit lehessen tenni, amikor az ő nyelvtudásuk is bizonyára elég hiányos, ilyen esetben nem is csinálhatnak mást. Nyelvében él a nemzet, vagy hogy is van ez, mondom én. De vissza a történethez:)

Így maradt Pal’o Oškvarok egyedül az idegen országban vagyon és barátok nélkül. Kiéhezetten vánszorgott az utcán, és kétségbeesett haragja nőttön-nőtt. Hirtelen az egyik mellékutcában észrevett egy rozsdás furgont hazájának rendszámtáblájával. A furgon oldalajtaja nyitva volt, és nyolc falatozó építőmunkás ült benne.

– Fiúk! Segítség! Kegyelem! – üvöltötte Pal’o, és térdre esett az autó előtt. A nyolc ebédelő munkás abbahagyta vajas kenyerének a rágcsálását, és bámulva fordult a furcsa szerzet felé.

(A következő beszélgetés a valóságban szlovák nyelven folyt, az érthetőség kedvéért mégis úgy döntöttem, hogy lefordítom finnre, ami szerintem az olvasóhoz közelebb áll, habár az általam választott stílus talán az eredeti nyelv használatát követelné meg. De ilyen problémák állandóan felmerülnek, amikor az ember multikulturális miliőről ír.)

– Segítsetek rajtam, semmim nincs, mindenemet elvesztettem! Véletlen jöttem ide, pedig Amerikát céloztam meg, erősen igyekeztem munkát taláni, de akko’ engemet tivornyázásra kényszerítettek a helybéli tolvajbandával és szeszkazánokkal, és ők mindent elloptak töllem, basszák meg, miindent teljesen –

– A picsába, mekkora igazságtalanság – dünnyögte egy nagy barnás fickó, kezet nyújtott és harapott egy nagy falatot a kenyérből. – S ezek a faszfejek még tőlünk, kelet-európaiaktól félnek – sopánkodott a falatját majszolgatva.

(Ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, ahogyan egyes bevándorló honfitársaink folyton arra hívják fel a figyelmet, hogy Finnország fővárosa, Helsinki, a keleti 24°56´15˝ hosszúsági foknál, míg Szlovákia fővárosa, Pozsony a 17°06´46˝ keleti hosszúsági foknál található. Vagyis a kelet-európai főváros, Pozsony szerintük 7°49´69˝ fokkal nyugatabbra fekszik, mint a nyugatinak tartott Helsinki. Ráadásul ezek a „hazafiak” azt híresztelik, hogy Pozsonyban olaszabb a kávé és csehebb a sör. De szerencsére csak azok nyavalyognak így minduntalan, akik – ellentétben velem – nem értik, hogy itt nem földrajzi, hanem szellemi értelemben vett nyugatiságról van szó.)

– Gyerünk, mondjuk el a főnöknek. Tartsunk hosszabb szünetet, és kerítsük elé azokat a faszikat
– javasolta egy aligha nagykorú fiú, és dühödten rágyújtott.
– Azokat már nem találjátok meg – sóhajtotta Pal’o.
A fickók elcsendesültek, és töprengeni kezdtek.
– De itt drágaság van – mondta nemsokára a nagydarab barna.
– Hm – jelezte Pal’o, hogy azonos véleményen van.
– Tallinba járunk vásárolni. Autóval olcsón kijön. Mindig két hétre veszünk élelmet – folytatta a nagydarab barna.
– Hm – fejezte ki Pal’o, hogy követi a dolgot.
– Nem tart olyan sokat hajóval – közölte a nagydarab barna, és hozzátette: – Neked is megérné Észtből venni ételt. Sokkal olcsóbb, mint itt.

– A picsába, megtaláljuk azokat, s úgy elverjük, mint szódás a lovát – kiáltott fel a siheder fiú dacosan.
– Szóljunk a főnöknek. Ő tudja, mit kéne csinálni – támogatta megfontoltan egy korosodó a pacifistább vonalat.
– Bár elég jó a fizetésünk – folytatta a barna óriás – mégis Észtbe járunk át beszerezni a kaját. Ott lényegesen olcsóbb.
– Mennyi fizut kaptok? – kérdezte Pal’o, akiben igazi érdeklődés kezdett ébredezni.
– Hát, úgy négyezret – válaszolta a siheder.

Pal’o elgondolkodott. Nem akart ő építőmunkás lenni, hisz neki megvolt a szakközépje. Ugyanakkor tisztában volt bizonytalan helyzetével. Idegen országban tartózkodott, amelynek nem beszélte a nyelvét. Az igazat megvallva csak anyanyelvének és minimális túlélő englisnek volt birtokában. Pénze semmi. Éhezett. Olyan éhes volt, hogy még egy tallini bevásárlóút a rozsdás furgonnal sem hozhatott volna rá nagyobb szégyent. És a négyezer kétség kívül jól hangzott. Százhúszezer korona, számolgatta Pal’o, és a szeme mohón csillant fel.

– Idejő az a ti főnökötök? – tudakolta.
– No, oszt, mért? – kérdezte a lustálkodó barna meglepetten.
– No, gondoltam, megkérdem, vóna-e nekem munka – válaszolta Pal’o vontatottan, elképzelve, milyen jó dolga lesz az új munkatársai körében.
– Ej, persze, hogy vóna! – kurjantott a nagydarab barna munkás vidám hangon. – Egy leszel közülünk!
– Isten hozott, Isten hozott – mormolta csendesen az idősebb fickó a furgon sarkából.
– Nincs ezzel semmi probléma. Megmondjuk a főnöknek, hogy új fiú jött, na, persze, hogy megörül, amikor új fiúkra állandóan szükség van, így van-e, amikor gyorsan kell építkezni, ha egyszer itt olyan rövid a nyár. S akkor rögtön munkára, egy hónap múlva pedig négyezer a kézbe – magyarázta a kisfőnökszerű haver fellelkesülve a lehetőségtől, hogy magyarázhat valakinek.
– Nektek akkor négyezer marad kézben? – kérdezte Pal’o csodálkozva.
– Azért éppen nem egészen négy, ki kell fizetni a szállást és az ételt, s akkor még kicsi juttatás az ügynökségnek, amelyik az adót s az ilyeneket intézi nekünk. Na, de majdnem négyezer – folytatódott a magyarázat, de Pal’o nem figyelt már, azt számolgatta, mennyi pénz jut egy évre, ha sikerül megspórolnia fizetésének legalább a felét. Huszonnégyezer euró. Hétszázhúszezer korona. Persze, hogy megéri, még ha kell is dolgozni.

Így lett a bevádoló Pal’o Oškvarokból gastarbeiter Pal’o Oškvarok. Legalábbis egy kis időre.

(Most pedig egy drámai vágás következik, vagyis átugrom az unalmas részeket, néhány mondatba sűrítve azokat. Másképp túl hosszú lenne, senki se bírná végigolvasni és tanulság nélkül maradna.)

A főnök értelmes ember volt, akivel Pal’o gyorsan megegyezett leendő munkájáról és fizetéséről. Azután begyömöszölte magát az új kollégáival tömve levő rozsdaautóba, amely rögtön elindult Vantaa sötét rengetegje felé. Az erdő közepén, de mégis elég közel az autópályához új település épült, jó minőségű lakóhelyekkel emberi áron, lehetett olvasni az információs táblán a kapu előterében. Ezen a munkaterületen gürcölt Pal’o Oškvarok harminc napot, aztán jött az elszámolás. Pal’o keze remegett, amikor átvette a főnöktől a fehér borítékot és aláírta az átvételi elismervényt. Arra gondolt, milyen érzés is ennyi pénzt fogni a markában. De az álom lidércnyomássá változott, amikor kinyitotta a borítékot és csak hétszáznyolcvan eurót számolt.

Pal’onak már annyi viszontagságban és igazságtalanságban volt része az utóbbi időben, hogy majd felrobbant a dühtől.

– Mi a fészkes fene ez? – üvöltötte a főnök irodaként funkcionáló lakókocsijában. – Hol van a fizetésem? Ebből hiányzik háromezerkétszázhúsz euró! Hol a lófaszba van?
A főnök nyugodt maradt. Neki ott volt támaszként a nagydarab barna és egy kisebbecske, de erősen szívós fajta. És mindent meg tudott magyarázni meg igazolni:
– Ezer euró a szállásért, ezer euró az ügynökségnek, háromszáz az ételre, ötszáz a szállításért Szlovákiából a munkahelyre, és négyszáz a kezelési költség. Ja és húsz euró a meleg vízre
– sorolta a főnök Pal’onak.
– Mi a pokol? – bődült el Pal’o. – Ezer a szaros priccsért, ezer pedig valami nem létező ügynökségnek, és mi a fasz az a kezelési költség? Ételt különben is Tallinban veszünk magunknak, meleg vizet se találni itt sehol, és ötszáz a fuvarért Szlovákiából röhejes, amikor mindenki tudja, hogy Helsinkiből jöttem veletek!
– Khm, khm – köszörülte meg a torkát a főnök. – Én persze nem emlékszem egészen pontosan a te esetedre, rengeteg munkavállalóról kell gondoskodnom. Ezen a papíron azonban azt írja, hogy velük utaztál, és elfogadtad a többi feltételt és költséget is.
– Nem fogadtam el, a pokolba! – ordította Pal’o elvörösödve. – Csalással vádollak titeket!
– Senki nem csapott be itt senkit. Te magad írtad alá a munkaszerződést – mosolygott a főnök.
– A picsába – mondta Paľo, és az összegyűrt papírdarabot bámulta, amit annak jeléül
írt alá, hogy egyetért a fizetésével. Ahogy mindenki más is. – Megint átvertek. A kisembereket mindig csak átverik – állapította meg keserűen, és az erdő felé indult, messzire a szélhámos főnöktől, az együgyű munkásoktól, az egész hely poklától.

(Ez eszembe juttat egy cikket, amiben egy hozzáértő beruházó újságíró bizonygatja a hitetlen tamásoknak, hogy az országunk hihetetlen fellendülő szakaszban van és az életszínvonal folyamatosan éles ívben növekszik, aminek köszönhetően a korábban kivándoroltak csapatostul térnek vissza az anyaföldre. Elhiszem az újságíró állította dolgokat, és ezért is ajánlanám a megszámlálhatatlan szerencsétlen bevándorló fivéremnek és nővéremnek a hazatérést, hogy a szoctámon való élősködésével ne szennyezze be az adófizetők, az állampolgárságot itt már megszerzettek hírnevét. Idecsatolom a szóban forgó cikket, és remélem, hogy ihletet és pozitív energiát merítenek belőle a hazatéréséhez.)

Vissza a paradicsomba!

Szlovákia gazdasága élesen felívelőben van. Szlovákia tizenkilenc százalékos egykulcsos adója vonzza a külföldi befektetőket: ázsiai és nyugat-európai cégek egyaránt ostromolják az országot, diktálván a játékszabályokat a szlovákoknak, és ők engedelmeskedvén engednek az új, együttműködő partnerek fölötti örömükben. Egy rendkívül kétes és előnytelen szerződés az egyik óriáscéggel egyes kritikusokat arra késztetett, hogy a SlovaKia új nevet adják az országnak. Vidéken a szegény népnek munkát adó gyárak, városon pedig a bájos törpe üveg felhőkarcolók terjeszkednek. A nép viszonylag jól megvan, autókázik, shoppingol, hízik és a folyamatosan javuló életszínvonal visszacsalogatja azokat a szlovákokat is, akik már évekkel korábban elmentek a jobb élet és fizetés reményében a hagyományosan kapitalista országokba.

– A külföldi munkavállalás már nem éri meg – állapítja meg a Nagy-Britanniából éppen hazatérő Ján Kováčik.
– A font értéke a koronához viszonyítva hatalmasat zuhant, a dollárról nem is beszélve.
Az egy euró – harminc korona is teljesen váratlan rekord, sokk a pénzügyi világnak.
Emlékeztetnünk kell, hogy néhány évvel ezelőtt még egy euróért örömmel fizettünk kétszer ennyit – értékelte a szlovák korona meglepő erősödését a közgazdász Karol Pizgoň.

– Külföldön úgy ke’ gürcöllnöd, mint egy igásló, hogy úgy keress, mint a helybéli melósok, a fizetésemelések se nagyon jönnek, s mindenki úgy viselkedik veled, mint egy félkegyelművel, lehet akár két egyetemed is. Nem vagyunk mi pestispatkány, a picsába az összes nyugati országgal. Haza kellene tán menni, ott szinte jobb pénzt kapsz, és az emberi méltóságod is valahogy megmarad – dühöng a bölcsészet dupla mestere, L’ubica Pyšna, aki öt év alatt csinált már mindent Nagy-Britanniában, többek között szedett epret, mosogatott egy kínai bisztróban és dolgozott kaszinóban.

– Ej, külföldön vagy túl sok a koldus, vagy kéregetni sem szabad. Elég szar a biznisz.
S nálunk általában kényelmesen enyhék a telek az utcai élethez, nem úgy, mint például a kibaszott
Svéd- vagy Finnországban – csatlakozik a kritikához a külföldön dolgozó Dezider Berky-Orgován is. – Menjetek haza. Az otthon az otthon – teszi hozzá könnyes szemmel.”
A szlovákok tehát a szegény, zivataros évszázadok után végre hazatérnek – csapatostul.
A jobb élet, a magasabb fizetés és főként az emberi méltóság, valamint a megbecsülés reményében.

(Bár biztos egzisztenciát teremtett bevándorló családanyaként én magam nem gondolkodom a hazatérésen, melegen ajánlanám viszont Pal’onak, aki pénz és munka nélkül vánszorgott az erdei úton a sötét jövő felé, de legalább az átkozott építkezési területtel ellenkező irányba.)

– Kurva do piči všetko je v riti všetko ako ma ojebali hajzli hnusní zasraní všetci sú to hajzli
hej a celé Fínsko je na kokot hnusná krakina samé komáre a drahota a zima a tma a vyjebané
svine tu žijú – káromkodott szíve mélyéből, anyanyelvén káromkodott, és olyan szörnyűségesen
káromkodott, hogy még csak le sem merem fordítani emberi, vagyis a finnek nyelvére.

(A következő jelenetnek nincs nagyon realisztikus alapja, és a kétkedő személyekben hitetlenséget ébreszthet az egész történet iránt, de tudatosan úgy döntöttem, hogy itt a romantikából ismert természetszeretet- és közelséget fogom alkalmazni. Tudniillik a szegény diákok gyakran találkoztak az erdőben jó útonállókkal, akikkel aztán reggelig mulattak a tábortűz körül, és mivel Pal’o története is eléggé romantikus, vele is hasonló történik, bár persze ő nem volt diák. A biztonság kedvéért újra emlékeztetnék arra, hogy mitikus történetről van szó, és ahogy mindannyian tudjuk, megesik néha a legendákban, hogy természetfölötti dolgok történnek:)

Az út mellett vidám társaság ült farönkökön, egzotikus ételt eszegetve, pezsgőt iszogatva, a művészetről és annak feladatáról beszélgetve jelenlegi társadalmunkban.
– A művészetnek társadalomkritikusnak kell lennie – jelentette ki valaki.
– Ez nem elég! Semmi esetre sem elég! – kiáltotta másvalaki ingerülten. – A művészetnek egyenesen harcolnia kell a szegényekért és a mellőzöttekért, ki kell vernie a kényelemszerető burzsoázia
szemét nem… nem, hanem a hízó világét, úgy, hogy vért hányjon, és abban a kínban megértse, hogy milyen igazságtalanságok történnek ezen a földön, nem kellemes távolságban tőlünk, Afrikában vagy Ázsiában, hanem a mi hőn szeretett kék-fehér Finnországunkban.
– A mi paradicsomunkban – tette hozzá valaki öklendezve.
– Nicsak, ott jön ennek a farkastársadalomnak egyik áldozata, egy eltiport ember, akiért az igaz művészet harcol! – kiáltotta a politizáló művészek közül a legpolitikusabb a földúton vánszorgó, káromkodó Pal’ora mutatva. – Miféle igazságtalanságot követett el rajtad a burzsoázia, elvtárs? – kérdezte barátságosan.
– Give me beer – nyögte Pal’o Oškvarok, a burzsoázia eltiportja.
– Így hoznak ezek a húgyagyúak az országba szegény külföldieket, akik nincsenek tisztában a saját jogaikkal, adnak nekik koldusbért és megfosztják őket minden emberi méltóságtól. Modern rabszolgák ők, de a mi jobboldalunktól elvakított proletárság őket gyűlöli, nem a valódi ellenséget – a finn burzsoáziát – magyarázta elvtársainak a politizáló művészek közül a legpolitikusabb, miközben odanyújtotta a sörösüveget az értéktelen rabszolgának, aki mégis megtartotta a nevét – Pal’o Oškvarok.
– Tanks you – méltányolta Pal’o a testvéries cselekedetet. – Mi volt az, amit az imént énekeltél, elvtárs? – kíváncsiskodott egy fiatal művésznő. – A viselkedésedben
tombolt az energia, a hangodban az eljövendő harc ereje…
– He? – kérdezte Pal’o.
– What – you – sing? – fordította le a legpolitikusabb angol eredetű konyhanyelvre.

(Itt újra jeleznem kell, tudatában vagyok annak, hogy Pal’o kisebb és rosszabb angol-, valamint finn nyelvtudással rendelkezett annál, ahogy az a következőkben látszani fog. A beszélgetés mégis pompásan folyt, mert a művészeknek korlátokat nem ismerő lelkük volt, és ezért ugyanarra a gondolat- és érzelmi hullámhosszra tudtak kerülni hősünkkel, aki a pillanat varázsában majdhogynem folyékonyan reagált.)

– I sing? Ááá… I say – minden kibaszott szar – magyarázta Pal’o. A világ szar, Finnország szar, a finn szar, a főnök szar, minden szar. Akibaszotthúgyagyúfaszfejűszarok. Én van szegén bevádoló
– próbált meg beszélni a nyelvükön, egy második sör reményében.
– A mi hősönk! – kiáltott fel egy fiatal, igaz, ami igaz, ígéretes művésznő.
– What – language? – tagolta a legradikálisabb lassú, fülsiketítő hangon.
– I – Szlovákia – jelentette ki Pal’o büszkén.
– Há! – hallatszott egy fiatal, harcra kész férfi hangja. – Egy háborúban álló országból importálnak ezek a húgyagyúak olcsó munkaerőt!
– Hogy nem szégyellik, hogy ilyen megátalkodott módon használják ki ezeknek a nyomorultaknak a helyzetét – sóhajtott fel egy zömök nőnemű művész könnyes szemmel.
– Szlovénia – óh, milyen szép nyelv. Bjúúútifúúl – language – gyönyörködött Pal’o anyanyelvének lágyságában és dallamosságában a legradikálisabb művész.
– Szlovákia – javította ki Pal’o, és nem zavartatva magát elvett egy harmadik üveg sört is.
– Jaj, bocsánat, bocsánat – sajnálkozott mindenki, valaki pedig eltökélten dünnyögte:
Szlovákia – ez megjegyzendő.
– Is – big – war – in – Slovakia? – tudakolta a fiatal művésznő teljes szimpátiával.
– No – válaszolta Pal’o röviden.
– But – you – poor – próbálkozott a fiatal tehetség újra.
– Yees – felelte Pal’o valósághűen. Minden művész mélyen felsóhajtott. Egyeseknek Rio favellái jutottak eszébe, mások nádkunyhókat képzeltek el éhező lakókkal.
– Ez egyedülálló lehetőség számunkra hatni a dolgok állására az újjáélesztett művészettel!
A mi régóta vágyott és végre megszületett művészi újpolitikánk a legkisebb igazságtalanságot sem hagyja elsikkadni! – szövegelt egy régi iskola baloldali művésze.
– Készítsünk egy bevándorlás-tematikájú multikulturális multimediális előadást! – javasolta egy fiatal művész tele lelkesedéssel. Mindenkinek jut szerep! Aki se énekelni, se táncolni nem tud, az elütheti a jelenetek közötti időt állatokat és fákat játszva.
– Begyűjtünk mindegyik Finnországban lévő bevándorlócsoportból egy-egy képviselőt, s aztán azokból állítjuk össze az ensemblunkat – álmodozott a fiatal tehetség.
– Hány fajta lehet belőlük? Hogy elférjenek a színpadon – aggodalmaskodott az egyik szkeptikus.
– Pfúj, kommersz jobboldali szar – fejezte ki undorát a legöregebb és legpolitikusabb művész.
– Semmi megashow. Valami sokkal eredetibbet kell csinálni.
– Mit? Mit? Mondd már! – szerették volna tudni a fellelkesült művészek. A régi motoros kiélvezte a pillanatot, és amikor a türelmetlen hallgatói elkezdtek vonaglani a kíváncsiságtól, kimérten válaszolt: – Blues.
– Nem egészen értem – bátorkodott beismerni a fiatal tehetség.
– Bevándorlóblues. Hiteles mondanivaló a sajgó szív mélyéről. Egyedüli fellépőként – itt az új művészeti irányzat guruja megállt, hogy biztosra vegye hősünk nevét: Pal’o Ok-várok. Nincs szükség semmi másra, csak le kell fordítani a szövegeket csehről finnre. Az érthetőség miatt.
– I – Szlovákia. No Cseh – jelezte Pal’o.
– Bocsáánat – sajnálkoztak a művészek, egy korosodó nő még a vállát is megsimogatta Pal’onak, szomorúan motyogva: sorry sorry.
– Bluesmant csinálunk belőled. WE – make – bluesman – from – YOU. Yes? – zsírozta le a régi motoros az együttműködési megállapodást.
– Yes – válaszolta a hatodik sört ivó Pal’o barátságosan.
(Hogy nehogy hibás kép alakuljon ki rólunk, szlovákokról, feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy nem mindenki ugrana csak úgy hűbele valami állítólagos, homályos kommunista művészeti projektbe, ami egy fenyőerdő közepén kínálja fel magát, és Pal’o is csak a könnyű részegség és a mély reménytelenség miatt került ebbe bele.)
– Hujúúúúj – kiáltott fel a fiatal reménység az ünnep tiszteletére, és mások is bátorkodtak ösztönzésképpen vállon veregetni Pal’ot, az egyik félrészeg művésznő pedig még egy nyálas csókot is nyomott az arcára.
– De először azt kell tisztáznunk, hogy miről fogsz énekelni. What – you – sing? – tudakolta a harcos művész.
– Minden kibaszott szar – ismételte Pal’o az egyszer már megadott információt.
– Yees. But – every word. E-VE-RY – unszolta a művész.
Pal’o Oškvarok a legjobb képességei szerint megpróbálta lefordítani dühkitörésének részleteit.
– A kibaszottkurvaanyját az összes húgyagyú faszfejű tökellütöttnek, Finnország, fasz, szúnyogok, drága, sötét, hideg, minden sötét alak itt él.
És a megértő művészek teljes mértékben megértették, mit akart Pal’o kifejezni.
– Az ördögbe! Az istenit! Minden oda, minden! Hogy átvágtak engem, jaj, azok a faszfejek!
Mindenki faszfej, igen, mindenki, és Finnország egy elbaszott faszország, ahol nincs más, csak szúnyogok és túlárazott holmik, ahol az örök sötétségben és hidegben csak kibaszott disznók élnek. A picsába mindennel!
– Hmmm – töprengett a fiatal tehetség. – Nincs benne talán túl sok szitokszó?
– Nem gond. Kibippeljük azokat – javasolta valaki.
– Nem marad akkor abból semmi – protestált egy másik.
– Bíp-Bíp blues – viccelődött egy középkorú haspók.
– De ez az eredetisége! Az egyszerű ember szóhasználata, az egyszerű ember gondolatvilága.
Nem lehet kihagyni – ordította az öreg radikális elszörnyedve.
– Én sem szeretem a megalkuvásokat, ahhoz a burzsoázia ért – ismerte el a fiatal harcra kész művészfiú – csak annyit mondanék, hogy a finnek nem lesznek túl lelkesek, ha valaki, a mi országunk szociális juttatásait kérvényező bevándorló, ugyanannak az országnak az eredeti lakóit faszfejűeknek hívja. Ezen a részen még dolgozni kell, legalábbis ha el akarjuk juttatni ezt a művészeti projektet a Tobozbárénál nagyobb színpadokra.
– Ez igaz, engem is idegesít kicsit, pedig nyitott gondolkodású baloldali művész vagyok, nem pedig valami gyökér paraszt, és nagyon is értem a mi bevándorlóink elleni gyűlölködést
– magyarázta egy berúgott behemót.

A radikális guru nagyon sajnálta a dolgot. Egyfelől megértette, hogy a finnek tűréshatárát nem szabad feszegetni, ha változtatni akarnak a külföldről Finnországba költöző emberekhez való viszonyulásukon. Másfelől Palo Ok-Várok dalainak sajátos művészi ereje számottevően csökkeni fog, ha kihagynak belőle minden szitokszót és ellenséges provokációt.

De ekkor mentő ötlete támadt:
– Van nektek Lengyelországban valamilyen ősi népi hangszeretek? – kiáltotta és ismételte el rögtön angolul is: – You – in Poland – traditional instrument?

Pal’o a saját ágyékára pillantott és úgy zavarba jött, hogy emlékeztetni is elfelejtett szlovák eredetére.
– Instrument. To play. Music – a fiatal tehetség szükségét érezte a kérdés pontosításának.
– Ááá, MUU-ZIK. Ándersztand – vigyorgott Paľo, és elkezdte keményen törni a fejét. – Drumbl’a.
– Mi a fasz? – idegesedett fel egy a mainstreambe pottyant haspók.
– Like wire. Looks like tree. Put to mouth and dangdang with finger – magyarázta Pal’o.
– Jaa. Az az a… az az ukrán hárfa, vagy minek hívják – emlékezett az idősebb művésznő, aki korábban járt a Szovjetúnióban.
– Nem jó. Mindenkinek Ukrajna jut majd az eszébe, nem Szlovénia. Az nem nemzeti hangszer – tiltotta be a drumbl’at a poltikai radikális ellentmondást nem tűrően.
– Gajdy? – javasolta Pal’o kérdően. – Like goat. Kecske. Csővel – mondta Paľo, és megmutatta, hogyan játszanak a kérdéses hangszeren.
– Duda. Skócia. Messze – sóhajtott a fiatal művész.
– Fujara – ragyogott fel Pal’o arca. – Long pipe. Fasíp.
– Furulya? – kérdezte valaki csodálkozva.
– Milyen hosszú? HOW – long? – akarta tudni egy másik.
– Veeery long. Two meter. More – válaszolta Paľo, és kiitta a művészek hátizsákjában (Őszintén be kell vallanom, hogy Pal’o túlzott egy kicsit, a fujara valójában csak plusz-mínusz 1,70 m hosszú, ami azért így is eléggé lehengerlő. A többi információra rá lehet googlizni, ahogy én is tettem.)
– Ez a mi szerszámunk! – kurjantotta a fiatal tehetség.
– Hogyan játszanak rajta? – csodálkozott az a művésznő, aki járt már a Szovjetúnióban, de ott ilyen hangszert nem látott.
– Can – YOU – play? – tudakolta az öreg guru nagyszerű tervekkel teli fejjel.
– No – felelte Pal’o, és elaludt a rönkön.
(Legutóbbi észrevételemkor elfelejtettem mondani, hogy a szlovákok általában nem isznak, legalábbis nem mindenki, és semmi esetre sem annyit, hogy olyan helyzetbe jussanak, hogy kétes együttműködésre lépjenek az erdőben lézengő baloldali entellektüelekkel vagy holtrészegre igyák magukat a fent említett társaság körében. Épp ellenkezőleg, a szlovákok mértéktartó emberek, legalábbis azok, akik az én ismerettségi körömhöz tartoznak. De vissza a történethez:)

Bárhogy is álljon a dolog, egy hónap múlva Pal’o a kaustineni Folk Music Festival picike színpadán, a worldmusic új csillagaként mutatkozott be. A szlovák népviseletén egy I LOVE Finnország – pólót viselt. A ruhaegyüttes azt az üzentet közvetítette a közönségnek, hogy egy ártalmatlan és alkalmazkodóképes bevándorlóról van szó, aki azért szívből tiszteli szülőhazájának a hagyományait. Pal’o siratószámának az élén tompítottak kicsit a művészek, végül pedig úgy döntöttek, hogy felturbózzák exotikus zenével és kirostálnak minden fölösleges, a közönséget feltételezhetően sértő szót. A finnszlovák artista Palo Ok-várok hosszú fujaráját megtámasztva így énekelt szuggesztíven:

Göröngyös út mentén
Sírva jártam én
Ez bevádolóblues.
Ó jeeeeeeee!

Ezután nagyon hosszú fujaraszóló következett. Ok-Várok elvarázsolta a közönséget, amely majdnem fél órán át tapsolt és fütyült, Pal’o fujarajátékának tökéletlenségeit sem vette észre senki.

A mi országunk fia, Pal’o Oškvarok nagy sikert ért el új hazájában – a messzi észak Finnországában. Worldmusic-csillag lett belőle, a világ igazságtalanságát a szíve mélyéről kiéneklő bluesman, exotikus megasípon játszó bevándorló pásztor. Az összes szlovákiai bevándorló nagyon nagyra értékelte, mindenki elment megnézni az előadásait és szurkolt neki a város parkjaiban megrendezett ingyenes kultúrrendezvényeken. Pal’o megbízhatóan játszott fél órán át mindig, aztán egy „köszönt” mondott meglengetve a fujarát, és eltűnt a színpadról. Palo Ok-Várokként vándorolt Pal’o Finnország fesztiváljairól az ország kultúrrendezvényeire egy egész, ha rövid is, de gyönyörű nyáron át. Ősszel még fellépett Helsinkiben, az Esplanade park színpadán. A tél beköszöntével már nem tűnt fel, természetesen, hiszen a parkban csak nyári időszakban szerveznek rendezvényeket. De a következő évben visszatért játszani az Európa-napokon Szlovákiát képviselő pavilon rendezte kultúrblokkba.

Hétfő volt, reggel tíz óra, és szakadt az eső, a híres név mégis odacsalogatta a szívós szurkolótábort, egy nyugdíjas turistapár is megállt hallgatni, és úgy tíz alkesz táncolt és trallázott vadul a kora reggeli óra ellenére. Pal’o olyan részeg volt, mint egy albán szamár, és a népviselet-finnpóló kombináció helyett kopott farmert és egy meglehetősen mocskos steppelt kabátot viselt. A hangja rekedt volt, amikor rázendített az új számára:

Ez a kibaszottszaroskurvaanyjapicsájazistenitapokolba-bevádolóblues, és nektek, mindenkinek
szól – vezette fel saját maga a számát, és folytatta:
A picsába, hogy átvágtak engemet a kibaszott húgyagyú faszfejek
Nincs rajtam semmi bóhócnépviselet
Nem tudok játszani ezen a kibaszott fujaran se/ A hagyományokat se tisztelem/ Ezt az országot se szeretem
Mert gyűlölök mindenkit és mindent
És szarország Finnország/ mindentől akkora a távolság/ hogy ki se kerülsz innen
És ez tehát igazi, hamisítatlan bevádolóblues
Ó jeeeeee!

A fogadtatás feszélyezett volt. Egyesek üvöltöztek a lelkesedéstől, hogy Pal’o visszatért radikális gyökereihez. Mások üvöltöztek az undortól és haragtól, hogy egy ilyen pokolfajzat bevándorló idejön benyújtani a számlát a saját országuk problémáiról és annak lakosainak a személyes dolgairól, amihez többek között az országba furakodó külföldi kritikával szembeni bizalmatlanság is hozzátartozott. Valaki azt motyogta, milyen hihetetlenül nagyot fejlődött Pal’o nyelvtudása az elmúlt alig félév alatt, a nyugdíjasok pedig bámészkodtak és a vállukat vonogatták, semmit nem értve. A hátsó sorok között álló politizáló művészetguru elégedetten mosolygott, mert végre a művészet megszólította az embereket, végre provokálta és aktiválta még a lassú és békés finneket is, végre beindította a társadalmi vitát.

– Most azok a középszerű burzsujok végre valahára láthatják, hogyan él az alacsonyabb sorú nép – gondolta az öreg művész.

A közönség hosszú perceken át háborgott, a lázadó bevándorló Pal’o Oškvarokot az előadása után képen törölték, minek következtében mentőn vitték be a Mária kórházba. (Erről az incidensről, a Százas ingyenes újság számolt be, a Metróba a hír nem fért bele, és a Helsinki Napilap, a város legfontosabb újságja, túlságosan is a kéregetők problémájának elemzésére összpontosítva, mellőzte az egész ügyet. Valaki még úgy mellesleg megemlítette az Erőben, de itt véget is ért a nyilvános vita. Én magam sem tárgyalom Pal’o Oškvarok halálán lévő karrierjének utolsó rúgásait, hanem lényegretörően összesűrítem a mitikus történet végét:)

Amikor Pal’o Oškvarok elhagyta a kórházat, többé már nem hívták meg sem Kaustinen, sem az
Esplanade park színpadára, és az Északi Népzenefesztivál is visszavonta a meghívást. Pal’o művészi
karrierje egyelőre derékba tört, a művész maga pedig névtelenségbe zuhant. Az újpolitika megalapítója
és kulcsszereplője, aki Pal’o Oškvarok menedzselésének feladatát látta el, azért továbbra is
biztos volt abban, hogy az ő titokban érlelt projektje egy kis csiszolódás után sikeres lesz, és mélyre
hatol a politikai művészet után sóvárgó közönségbe. Csak ki kell várni a megfelelő időt…

Beszélgettünk Pal’o esetéről a kismamaklubban, és azon háborogtunk, hogy ez a pokolfajzat Oškvarok azzal, hogy olyan dolgokba ütötte az orrát, amikről gőze sem volt, szégyent hozott a szlovákokra, akik a finnek jelenlétében rögtön visszafogottabban beszélgetnek szlovákul, eltorzítván azt valamiféle ügyefogyott jójó/jaja halandzsanyelvre, hogy véletlenül se higgyen valaki oroszoknak minket. A férfiak ellenben állították, hogy Pal’o vendégmunkásbluesa túlságosan is radikális volt egy elfogadható méretű rajongótábor kialakulásához, a fellépések szervezőinél pedig valamilyen okból kockázatos befektetéssé vált. A fiatalok éppen ellenkezőleg azon a véleményen voltak, hogy az idiótácska Palo Ok-Várok ásta meg a sírját a ragyogó társadalomkritikus és énekes/zeneszerző Pal’o Oškvároknak. A gyerekek sírtak és a bohó Pal’o után sóvárogtak.

Lassanként a mi kicsi bevándorlóközösségünk is elgyötörten beleunt a megkopott élű ellentmondásokba, és Pal’o Oškvarok sikertörténete elveszítette realisztikus jegyeit, a mítoszok és legendák földjén találva magát. A szegény és egyszerű parasztfiú utazásáról Amerikába, ami váratlanul a Csodafinnországban végződött, hősi regéket mesélnek, példának okáért ez az írás is egy a sok közül. Pal’o példája arra ösztönöz minket, hogy higgyünk a saját korlátaink legyőzésében, ugyanakkor a túláradó önbizalom és a túlzott lázadókedv veszélyeire is figyelmeztet egy idegen országban.

Igyekszünk tehát beolvadni az őslakosságba, elsajátítva annak nyelvét nyelvtani szabályostul és helyes kiejtésestül. Szerintem az én nyelvtudásom is észrevehetően fejlődött e történet megírása által, remélhetőleg mások is ezen a véleményen lesznek, mert ez arra sarkallna, hogy még keményebben tanuljak, és ily módon gyorsabban beolvadjak a finn társadalomba, nem felejtve mindemellett saját nemzeti gyökereimet sem.

Balázs Renáta fordítása

* A fordító köszönetét fejezi ki Varga P. Ildikónak, aki nélkül a fordítás nem jöhetett volna létre.