Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek – Az utolsó levél

Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek – Az utolsó levél

urbantristesse felvétele

Csak a nyár tud így, jó Hermanom!

Bizony, csak ez a vakmeleggel fejbekólintó nyár tud így gyászolni, ünnepelni, siratva kacagtatni, és maga is a fájókkal együtt kacagni mindenen. Az a pocsék ebben az egészben, hogy el se mondhatom, s ha leírom is, hiába, se nem hallasz, se nem olvasol. Egy bizonyosság van, a mindörökké. De azt meg mindketten porba szellentő korunktól utáltuk, mindig ezzel jöttek, főleg télen-nyáron helyenként piros szállal hímzett berliner kendőt hordó roskatag dédanyád, hogy majd az örökkévaló mindörökre ráfagyasztja a pofátokra azt a szemtelen mosolyt! Persze, kiröhögtük mindig, egyrészt mert olyan szaga volt, mint a bőrgyári ülepítő kádnak, másrészt meg állandóan koszlott, ám egykor minden bizonnyal elegáns ruhákban járt. Most biztosan összefutottak már, kisztihand a nagyasszonynak, aki báróné volt, mégis szerelemből megszökött a parádés kocsisával. Ami igen nagy felbolydulást okozott anno az úri körökben, az egész néhai elkártyázott vármegyében, meg még a szomszédosokban is. Nem nagyon szerettetek erről beszélni, mert ugye kasztváltást lefelé nem igen tesz ki a pedigrére az emberfia, ám így lettél te mégis kis báró, és ükapád után kaptad a Herman keresztnevet. Ez kerül most föléd. Kis táblácskán, finoman, diszkréten, egyházi szertartással, ahogy illik hozzád, a vasporban szocializálódott, mindig kertre vágyakozó úriemberhez, mert ugye te aztán tudtad, a szertartás szart se ér, vagyis annyit, mint halottnak a csók, s a vaspor adta a kenyeret, ami mozgatta a földet olyan hatalmas szeretettel túró, bumfordi nagy kezeidet, amelyek hamarost eggyé válnak a porral. Mit dumálok itt, hiszen nem is kerül föléd semmilyen tábla, majd ha hamvasztásod után lesz valahol egy hely, ott megjelölik azt, bár te, úgy tudom, ezt se kérted, hanem kedvenc kerti díszfád tövében szeretnél visszakerülni az örökkévalóba, mindörökké. Velem meg megint ki van tolva. Ki. Kurvára. Dezertőr vagy! Amit adtál, azt most. Elásom magamban. Kikel majd bennem. Vagy sem. Mindig mondtad, annyi piával izgattam a szívem, hogy ha feldobom a patkót, ki kéne főzetni engem valami speciális pálinkának. Jó, de ilyen pálinkás talajban kihal minden. Kimarja a szesz az életet. Az emlékek belefulladnak. Most már itt vagyok óhajtott helyemen, az óceánig kerti út  visz, annak végén homokdűnék, mindig kék az ég, még viharkor is, csak akkor ridegebben csillog. Van víz elég, kimosni belőlem mindazt, aminek ki kell mosódnia. Van minek. Mérgek és indulatok sóitól méteres lerakódások vannak bennem, azokon át ásva próbálok meg olykor eljutni egykori önmagamhoz. Te voltál az úton, ezen a mélyfeltáráson az egyetlen biztos pontom, te voltál az egy igaz ember, erre dezertálsz. Jó, persze, igaz, használtam a tudásod, csodás emlékezeted, igyekeztem ellenőriztetni veled magam, nehogy hazugságon kapjam magamat, nehogy túlszépítsem, túlromantizáljam, túl ne toljam, nehogy én maradjak a legényanya. Mi a frászkarikát csinálok mostantól? Erre nem is gondolt az az áldott jó szíved, mikor méltóztatott felrobbanni, és a semmibe, abba rohadt nagy örökkévalóba ellopni az én meg a te közös, egymást kiegészítő emlékezetét? Nem rohadt szív, erre nem gondol, csak rögbe fúl. Hogy lehajoltál egy kósza, szürke szárú dudvát kitépni, de annak beszakadt a gyökere, hát még jobban lehajoltál, és akkor elindult a tavalyi hízó, nehéz szalonnájával, meg a margarinokkal nevelt vérrög, és három másodperc alatt felrobbantotta a bal kamrát. Hogy ülve maradj azon a helyen, hol véged ért, és nézd a tájat, a kora estét, a már lombba szakadt és jégverte kis meggyfát, amit tavaly ültettél, s azt tervezted, majd házi konyakos meggyet gyártasz, és nekem azt küldesz születésnapomra, mert azt én oly nagyon szeretem. Szerettem volna! Biztosan! Egy szemet sem hagyott rajta a jégverés. Vagy éppen egyet. Abban gyönyörködhettél még. Meg a kékben, a sárgából zöldre átváltott repceföldben, a zúgó arany rózsabogárban, a részeg darázsban, amely búzával érő, korai körtétől döng bolondul, s repül neki a pléhkerítés pirosának. Szeretném hinni, hogy ezeket láttad, de nem tudom. A mentőorvos azt mondta a párodnak, nem szenvedtél, egy pillanat volt az egész. Egy pillanat a teremtésben nem sok, hozzászámítva több lehet a minden, leszámítva most már sosem lesz egész. Parány hibája lesz a tökéletesnek. Te hiányod. Jóember!

Még ilyesmit írtál nekem utoljára: „Tempora mutantur et nos mutamur in illis”, vagyis: Az idők változnak, és mi változunk velük. De hát mennyire igaz, csak mostantól nincs már többes szám. Egyedül hallgatom tenger mormolását, mint az a jó Zágoni Mikes Kelemen. Erre is emlékszem: „Tempus omnium explorator”, azaz a legjobb orvosság az idő! Nos, ez majd kilátszik. Ott vagyok, hol óhajtottam lenni, mondhatom, a világ végén, vagy másképpen, a világ kezdetén. Innen minden este megnézem a Dél Keresztjét, amit te sose láthattál, csak a csillagászati térképeken mutattad nekem, milyen szép és fényes égi jelenség ez. Országok zászlaját, karpaszományokat, bélyeget díszít a képe. Hogy jó messze vagyok, ha látom? Mihez képest, Hermanom, mihez képest? Hozzád képest én sehol, hiszen te, ha akarod, meg is kerülöd egy gondolat ideje alatt az egész csillagképet, ami pedig ugyan messzi van. Igazad volt, ha az idő engedi, minden nap megnézem. Ne irigyelj, nem egy nagy buli az eget bámulni, New York-kórod, azaz idült nyakfájásod van tőle egy bizonyos idő után, ami felettébb kellemetlen, ráadásul a helyi lakosság, akik befogadnak, azt véli hinni rólad, holdkóros vagy, esetleg egyéb agybaj kerülget. Szóval nézhetem én nappal ezt a boldog kék eget, a mindig mozgó partot, a vén vizet, amely annyi kalandnak helyszíne, nem ér az egész már semmit. Te dezertőr! Így, hogy már itt hagytál, hogy nincs kivel megosztanom az élményt, nem is érdekes, és már nem is lesz érdekes soha annyira az egész, mint azelőtt. Dél Keresztje, anyám kínja, sárga, mérgezett sajtnak látszó Hold, veres Jupiter, renyhe csillámlású Vénusz, tőlem aztán ragyoghat! Te biztos jobban érezed mindet. Vagy sehogy. Van itt egy vén kalóz, fogatlan, hatvan évet a tengeren élő vadember, aki a mi fővárosunkból származik. Azt hitte, soha nem fog már a saját nyelvén beszélni. Akkor szólított meg, amikor a múlásod hírét hozó üzenetet olvastam éppen, és hangosan szidni kezdtem az örökkévaló, a mindenható és a mindörökké fogalmakat. Barna szájával szívta a csibukját, dőlt belőle a mariska füstje, figyelmesen meghallgatott, majd enyhén röhögött rajtam, és vállon veregetett, megköszönve ízes anyanyelve rég hallott szófordulatait, melyekkel halálhíredet a mozgó partnak, a pillanatnyilag idegesítően békés kék színű égnek, a kókuszháncs papucsomba álladóan belemászó homoknak, meg a morgó víznek a tudtára adtam. Míg csorgó nyálát törölgette, azzal nyugtatott, nincs semmi túlvilág, meg egyéb ilyenek, aki meghal, azt megeszik a halak, és kész. És rögvest megnyugodtam ettől. Mert tudom, míg én vagyok, te is vagy. Lehetsz. Mostantól együtt ülünk majd ki a kis sziget egyetlen kikötőjének sirályszaros mólójára, hogy hetente egyszer megvárjuk a kiránduló- és ellátóhajót. Jönnek a turisták ezek után is, ide, a paradicsomba, ahol én most pálinkát mérek, olykor napolajat permetezek a strandon, meg koktélokat kevergetek tökmodern, amerikai hűtőgépekkel felszerelt bodegámban, amit a húsz év külföldi munka, jól szituált vén német fószerok seggtörlésével, keszonmunkákkal, meg egyéb egészségre igen ártalmas tevékenységekkel szerzett, spórolt pénzemből vettem itt, az isten háta előtt, azaz, a köldökénél. Innen írom utoljára, vigyázz Herman, a gyilkos meleg a mi korunkban nem tesz jót, ne menj a napra azzal a bárói úri képeddel, te!

Jelentem még neked, hogy mint azt kívántam, a part mindig mozog, az ég bolondul kék, az éjjelek pedig rejtelmesen pállott álmokat hoznak, ha éppen sokat iszom. Nem tudok hazamenni, amikor elköszöntik azt a vacak szerkezetet, ami idő előtt felmondta a szolgálatot, és soha többé nem mozgatja már meg a kezed, hogy levelet írj nekem, és nem bolygat meg a fejedben olyan emléket, amire én abszolút másképpen, vagy netán sehogyan nem emlékszem. Egy dolgot megígérek neked, aznap kimegyek az óceánra, és kint is alszom, ha nem lesz vihar éppen. Huncut vagy, képes vagy ezt elintézni, most meg már ráadásul kompetenciád is van hozzá. Szóval kimegyek a vízre, nem messze, jó mérföldre, mint a halászok, ledobom a vasmacskát, és egész éjjel azt a rohadt Dél Keresztje csillagképet fogom bámulni, míg el nem alszom a tőled kapott, hétdecinyi, saját kertedből való szilvapálinkádtól. Sajtot, kenyeret, halat, kókuszt eszek még, meg vizet is iszom, forrásvizet, fogam közt ki- s befolyatva, ahogy azt mindig együtt csináltuk, mikor a hegyekben a jéghideg forrásvizet ittuk. A vidék, ahol éltünk, elfeleződött, Félvidék lesz immár. Félek, én is elfeleződtem. Ha van túloldal, akkor légy szíves, olykor üzenj! Ne szólj be most, jó! Elkapott valami, és most szirupos leszek. Írj a hullámok hátára, a szivárványra, írj a likőrökben lassan úszó buborékokra, írj a pálmák közt suttogó majmok hátára jeleket, hogy mégis van. Hogy legalább elhiggyem, volt. Voltunk. Voltál. Vagyok. Mi frászt lehetne még írni? Félvidéki lettem, általad üdvözlöm az otthoni port. Proszit! Mivel a levegőt nem lehet megölelni, így hát csak gondol Veled Fridolinod.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/7-8-as számában.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.