N. Tóth Anikó: Iuvenes dum sumus

Ahogy beléptünk, a tanterem egyszerre volt meglepően idegen (talán a műanyag ablakok miatt) és vonzóan ismerős (a padokat nem cserélték ki, csak minden év végén lecsiszolták a ráfirkált puskákat, szerelmi jeleket, unalomból kanyargó ábrákat, ahogy annak idején mi is tettük). Mintha a tér arányai változtak volna egy kicsit, a fények szokatlan szögben csúsztak be, késő délután ritkán tartózkodtunk itt a gimnáziumi évek alatt. Egyelőre tizenketten voltunk a harmincötből, hárman ígérték, hogy később csatlakoznak.

A lányokon látszott az igyekezet, hogy a legjobb formájukat hozzák: nem túl hangsúlyos smink, világos árnyalatú, decens mintázatú, nőiesen lenge ruhák, illatburkolatok, pazar körmök, gondosan igazgatott frizurák. A fiúk inkább sportosra vették, csak én érkeztem zakóban. Betűrendben tartottunk életbeszámolót, egyetem, munkahelyek, házasság, gyerekek születése, külföldi kiküldetés, álomnyaralások, második házasság, anyagi felemelkedés tárgyi bizonyítékai vetített képeken. Az osztályfőnök finom humora jóvoltából nem fáradtunk bele az ismétlődő, egy idő után összekuszálódó adatok tömegébe. Azokról is elhangzott néhány információ, akik nem tudtak eljönni. Általában olyanok maradtak távol, akiknek nem lett volna különösebb mondanivalójuk.

Nem értünk ugyan a betűrend végére, de Anna szólt, hogy a vacsora miatt mennünk kell. A lépcsőn Tomival váltottunk néhány szót, legalább nyolc éve nem találkoztunk, elég nehéz volt témát találni.

Külön helyiségben terítettek nekünk, az étterem nemrég nyílhatott, kínosan, de nem túl rokonszenves ízléssel ügyeltek valamiféle vélt eleganciára. A pincér nyers türelmetlenséggel vette fel a rendelést, aztán sokára került elő az italokkal. Közben böngésztük az étlapot, élcelődve ajánlgattuk egymásnak a bizarr elnevezésű ételeket. Mivel sokfélét rendeltünk, újabb hosszú várakozásnak nézhettünk elébe, ezért folytatódtak a beszámolók. Közben volt egy tószt, összemosolyogtunk a poharak fölött, oldódott a hangulat.

Amikor a pincér a vacsora első tányérjaival forgott elég esetlenül az asztal körül, megjelent Fülöp. Tengerkék inge, villogó szeme, ápolt körszakálla, hollófekete haja a kipengézett választékkal kisebb ovációt váltott ki. Eddig egyetlen osztálytalálkozóra sem tudott eljönni meglehetősen komoly okokra hivatkozva, de megfogadta, hogy a huszadikat semmiképpen nem hagyhatja ki. Mindenkihez odament, a lányokat körbepuszilta, a fiúkat megölelte és lapockán veregette. Anna végül mellém ültette, s a túlterhelt pincér kihagyásával kerített neki étlapot. Fülöp gyorsan átfutotta, de mintha előre ismerte volna a választékot: bélszín steaket kért vörösboros erdeigomba-mártással, baconös vajbabrőzsével, hercegnőburgonyával.

Pár éve ettem ilyet egy budai kertvendéglőben, hercegnőm, mondta Anna választást jóváhagyó elismerő hümmentésére, remélem, itt és most is olyan elégedett leszek, mint ott és akkor.

Mesélj hát, barátom, mi történt veled, amióta felszívódtál!, kérleltem sürgető kíváncsisággal.

Előbb legurítanék valamit. Ti már túl vagytok az aperitifen, amint az üres poharakról látom. Mit is igyak… Whiskyt például. Nem, az most nem passzol a hangulatomhoz.

Tarthatnak ezek abszintot?

Hát már nem vagy absztinens?, hunyorintott egyet Anna, miközben megpróbálta odainteni a pincért.

Ugyan mikor voltam? Utoljára tán csecsemőkoromban, Fülöp arcán rögtön megjelent az ismerős kaján vigyor.

Nekem pedig bevillant, amint vodkát iszunk a sarki köpködőben tanítás után, aztán a Kriptában sörözünk nap mint nap a délután teljes szélességében, ott biztosan nem lehet számítani egy fia tanárra se. Fülöpnek be nem áll a szája, képtelen történeteivel törzsasztalunk köré gyűjt jó néhány fáradt melóst, búskomor hivatalnokot, olykor egy-egy szajhát. Szájtátva hallgatjuk órákon keresztül. Berti bácsi, a csapos, időnként, bár nem túl gyakran, ingyen korsóval hálálja meg a jelenlétében láthatóan megugró fogyasztást a nagy mesélőnek.

La fée verte, dünnyögte, amikor a pincér letette elé az italt. Sejtettem, hogy nem lesz megfelelő poharuk hozzá. Ráadásul sajnos ez a színezett cseh változat. Nem zöld, hanem kék tündérnek kéne becéznem. Vagy inkább csúfolnom!

Illik az ingedhez, vihogott szemből Móni.

Valóban, kacsintott Fülöp, majd magasra emelte a whiskyspoharat a kék párlattal.

Valamennyiünkre, azokra is, akik most nem lehetnek itt, mondta emelt vagy inkább emelkedett hangon, majd mohón belekortyolt. Hirtelen csend lett, mintha valami fontos bejelentésre várnánk. Hm, annyira nem rossz.

Nos, Fülöpünk, elő a sztoriddal!, szorgalmazta Anna, aki szervezőként igyekezett minden pillanatot és eseményt a kezében tartani.

Ti már túl vagytok az életbeszámolókon is?

Persze, négytől volt időnk bőven.

Ó, mennyire sajnálom, hogy lemaradtam, szabadkozott Fülöp, nem foglalnátok össze dióhéjban?

De nem ám! Te vagy a soron, drágám!, ezt megint Anna mondta, ellentmondást nemigen tűrve.

Na jó, sóhajtott színlelt beletörődéssel Fülöp. Hol is kezdjem?

Csak az érettségiig követtük a sorsod, szóval onnan.

Mielőtt Fülöp mesélni kezdett, ismét belekortyolt az abszintba.

Bizonyára emlékeztek, hogy nem tartoztam a legszorgalmasabb diákok közé négy éven át…

Nagy túlélő voltál, az biztos!, kacagott fel Móni.

Istenadta tehetség puskázásban, mondta elismerően Kata.

Kiválóan olvastál szájról felelés közben, amikor lesúgtam például a relativitáselméletet, bizonygatta Zsóka.

Remek alibiket találtál dolgozatíráskor, fokozta Feri.

Köszönöm a méltán megérdemelt dicséretet, és be kell vallanom, egészen elérzékenyültem, hogy ilyen alaposan bevésődtem emlékeitekbe, szólt csipetnyi iróniával Fülöp. Ha csak tehetem, igyekszem meghálálni gimis jócselekedeteiteket, kitartó falazásotokat, sőt az érettségin nyújtott felbecsülhetetlen értékű támogatást, itt jelentőségteljesen rám nézett, ami nélkül éretlen kamasz maradtam volna mindörökre.

Szóra sem érdemes, erősítettem meg, s intettem, hogy kezdje végre el az igazi mondókáját.

Szóval a minimális befektetéssel megszerzett, a körülményekhez képest egészen csinos jegyeket tartalmazó érettségi bizonyítvány átvétele utáni nagy boldogságomban fejest ugrottam a szabadságba, konkrétan a báti tóba, néhány gimin kívüli haverom ugyanis rávett, hogy ott ünnepeljünk. Veletek alighanem pofátlanság lett volna kirobbanóan örülnöm. Én voltam sajnos az első ugró, és bizony nem ellenőriztem a víz mélységét, ami az ugrás előtt bátorításul elfogyasztott ginek számlájára írható. Még jó, hogy előrenyújtott karral rugaszkodtam el. Meglepődtem, amikor egyszer csak belemarkoltam az apró szemű kavicsba a tó alján, s valami fura roppanást is éreztem a nyakamban.

Nem lehettem épületes látvány, amikor kivánszorogtam a partra, a többieknek el is ment a kedvük a csobbanástól, inkább folytattuk a ginezést. Amúgy végül is nem lett nagyobb baj, csak aztán éveken keresztül elég gyakran fájt a fejem. Volt, hogy hányingerig. Mindig ráfogtam valamire, stresszre, nehéz gyomorra, egyáltalán nem gondoltam, hogy összefüggésbe hozható emlékezetes szaltómmal. Kétszer kórházba is kerültem megmagyarázhatatlan szédülés és ájulás miatt, de nem tudták kideríteni az okát, néhány napon belül hazaengedtek. Lehetett ez valamiféle vezeklés is, hisz rengeteg bűnt követtem el…, itt néhány másodpercnyi hatásszünetet tartott, és elmerengett az abszint fölött.

Aztán elkerültem a szemináriumba.

Elég jól titkoltad előttünk, hogy oda készülsz, jegyezte meg némi szemrehányással Móni.

Bocsássátok meg, drága barátaim, akkoriban, a rendszerváltás körül még megvolt a görcs, hogy ilyen terveket nem forgatunk a fejünkben, s főleg nem hangoztatunk nagy büszkén. Meg hát egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy alkalmasnak találnak erre a nem éppen könnyű hivatásra.

De hát ministráns voltál, tudtuk rólad, hogy minden vasárnap ott tüsténkedsz és ájtatoskodsz az oltár előtt, jegyezte meg Zsóka. A tüsténkedsz szó elég furán fordult ki a száján.

Sőt, sokszor hétköznap is. Nagyjából tízéves koromig nagyon komolyan vettem, aztán egyre fogyó meggyőződéssel öltöztem be. De hát kénytelen voltam. Anyukám, az a drága, szent asszony csak úgy nézte el mindenféle kilengésem, ha ezt a kérését, elvárását rendületlenül teljesítem. Bízott bennem, egyetlen fiacskájában, a sekrestyéből gyönyörködött bennem, vagy éppen szúrós szemmel rótt meg, ha valamit rosszul csináltam. Igazából ő akarta, s nyomott be egészen szelíd erőszakkal a szemináriumba.

A nemes cél érdekében megmozgatott mindent, így igaz támaszra leltem Nándor atyában is persze, az ő kiterjedt kapcsolatrendszere nélkül nemigen lett volna esélyem bejutni.

Bizony elég nagy meglepetést okozott, amikor hírét vettük a pályaválasztási tanácsadótól, mosolygott az osztályfőnök.

Persze, tudom, visszahallottam, akkor nem is esett túl jól ez a megelőlegezett bizalom,ű bár a mai fejemmel azt hiszem, egyáltalán nem csodálkozhatok, de főképp nem akadhatok ki azon, hogy szeretett és nagyra becsült tanáraim erősen csóválták a fejüket, sőt kételkedtek választásom helyességében.

Jókat derültünk ezen a megjegyzésén. Közben mindenki megkapta a vacsoráját, csak Fülöpé nem készült még el, ezért ő engedélyt s egy újabb abszintot kért a folytatáshoz.

Mindkettőt megkapta.

A szemináriumban elég jó dolgom volt. Biztosan nehezen hihető, de – ad maiorem Dei gloriam – rákaptam a tanulásra. A latin kifejezetten megtetszett, a rétorikában egészen szép sikereket értem el, és a gimnáziumi kórusnak köszönhetően az énekórákon is jól teljesítettem. Csak a lelki gyakorlatokat viseltem nehezen, mert azt teljes szilenciumban kellett töltenünk, ami, ugye, nekem fizikai megpróbáltatást és lelki megrázkódtatást egyaránt jelentett. (Itt többen felnevettünk, Lacinak majdnem torkán akadt a falat, hosszasan köhögött.) De nem voltam egyedül ezzel. Hogy enyhítsük kínjainkat és lerövidítsük a rettentő próbatétel idejét, kártyáztunk. Ha szerencsénk volt, nem vették észre. Ha nem volt szerencsénk… Aki nem bírta a szigorú szabályokat, azt egy időre elküldték a seregbe.Hogy hova?, kapta fel a fejét Zsolt.

Jól hallottad. Pontosabban nem küldték, hanem a magával nem bíró szeminarista kérte, hogy egy időre távozhasson. Hogy lélekben megerősödjön. Rendbe tegye a hitét meg ilyesmi. Persze a sereg is egy agyonfegyelmezett intézmény, szóval nem egy wellnesshotel.

No nem katonáskodásról szólt a papnövendékek számára, hanem betegeket ápoltak, többnyire időseket az elfekvőben.

Te is kérted magad?

Igen, kétszer is, ismerte be színlelt szégyenkezéssel. Sic itur per asperam ad astra.
No ne dobd az agyad!, szólt rá Kata.

Ugyan, ezt a mondást mindenki ismeri, legyintett Fülöp. Néhány hónapnyi kemény tapasztalat volt tényleg. De egyáltalán nem bánom. Nagyszerű embereket ismertem meg.

Egy agg ezredest például, aki partizán életének titkaiba avatott be, még a kitüntetéseit is előszedte az éjjeliszekrényéből. Nekem adta utolsó interjúját. Én meg aztán nagy erőkkel terjesztettem sztorijait, még ki is színeztem, meg is toldottam őket, hogy hatékonyabban  megmaradjanak a kollektív emlékezetben. Nélkülem bizonyára nyomtalanul tűnt volna el ebből a kietlen, partizánmentes világból.

Áruld el, végül befejezted a teológiát?, érdeklődött az osztályfőnök.

Hát az úgy volt, hogy harmadév után nyári szünetben megismertem Dórit, aki akkor tizenhat éves volt. Nomen est omen, tényleg isten ajándéka volt nekem, Teodóra, ízlelgettem a nevét, játszottam a kezével, az érzéseivel meg a sajátjaimmal is persze. Életem legszebb nyara volt, és szeptemberre sehogy sem lobbant el a szenvedély.

Hosszú szerelmes leveleket írtam neki, és bizony nem is volt egyszerű postára csempészni őket, akkoriban még nem használtunk mobilt, elektronikus postáról meg elképzelésünk sem volt. Dóri egészségügyi szakközépbe járt, de nemigen tetszett neki az iskola se, a szakma se, biztatgattam, hogy valahogy csak bírja ki, érettségizzen le.

Ő meg engem biztatgatott, hogy hagyjam ott a szemináriumot, ha igazán komolyan gondolom a közös életünket. Hát nem volt egyszerű időszak. Döntenem kellett. A záróvizsgára már úgy mentem, hogy tudtam, nem akarok pap lenni. Azt hiszem, csalódást okoztam Ambrus atyának. Errare humanum est, mondta, amikor beavattam dédelgetett titkomba, még meggondolhatod magad. Hosszú beszélgetés volt, a felvonultatott érvek ismét igazolták rendkívüli műveltségét, s bevallom, pszichikai nyomásnak is kitett, ami bizonyos pontokon megingatott, de aztán keményen ellenálltam, mert Dóri feje körül láttam inkább felragyogni a glóriát. Ráadásul akkor már áldott állapotban volt, nem lehettem szemét vele. Anyukám ideg-összeroppanást kapott, el kellett halasztanunk az esküvőt, Dórit a kilencedik hónapban vezettem oltár elé, bájos volt, mint a gótikus szobrok, domborodó pocakjáról lágyan hullámoztak és csipketajtékot vetettek a hófehér szatén redők.

Amikor megszületett a fiunk, sürgősen kereset után kellett néznem. Egy kocsmai beszélgetést követően hirtelen felindulásból nevelőtiszt lettem a remetemajori büntetés- végrehajtó intézetben.

Börtönőr lettél egyszóval?, vágott közbe Zoli.

Hát igen. Elég jól megfizették.

De hát te olyan törékeny srác voltál, hogy vehettek fel?, csodálkozott Erika.

Addigra azért szépen megférfiasodtam. Mondjuk tettem is érte, mintha tudtam volna, hogy egyszer szükségem lesz nemcsak önvédelemre, hanem munkahelyi macsóságra is. Dóri nagyon értékelte a széles vállam meg a kockahasam. Amint látjátok, most ez az állapot sajnos nem érvényes. Vagy tíz kilóval fölöslegesen több vagyok.

Nekem bejössz így is, hízelgett Móni.

Ne hozz zavarba, kérlek! Szóval százhúsz maffiózót „neveltem”. Brutális tapasztalat volt!

A várakozások ellenére a gyilkosok a legjobban kezelhetők, a legrosszabbak meg az erőszaktevők.

Amikor valaki bekerül, előbb megverik, hogy tudja, hányadán áll. Efölött a nevelők voltaképpen szemet hunynak. Az őrizetesek rögtön felmérik, kicsoda az új fiú, a gyengéknek nincs esélyük. A fegyelmezést a nevelőtisztek úgy oldják meg, hogy kiemelnek egyet, akinek belső hatalmat adnak, aztán ő felel a rendért. Van egy elég élénk cserekereskedelem, bélyeggel, kávéval, cigivel. Annak például értéke van, hányszor öntik le a kávét. Kialakulnak párosok, az erősebb tag a tulajdonaként tekint a gyengébbre, aki szolgálja őt, kávét főz, bonyolítja az ügyeit.

És mi a helyzet a homoszexualitással?, szólt közbe Feri.

Hát rákényszerülnek a szexre egymás közt, és jobb is mindenkinek, mert oldódik a feszültség.

Van, aki kezdetben berzenkedik, de csak baja származik belőle. A test igazából tárgy, ami éjjel-nappal közszemlére van téve. Ezt kénytelenek megszokni.

Szóval gyönyörködtél a pasikban?, élcelődött Kata.

Persze, csupa adoniszi élmény volt, nem tudtam betelni velük! Komoly feladat volt rávenni őket, hogy mosakodjanak rendszeresen. Bár volt egy tisztaságmániás, akit meg arról kellett lebeszélni, hogy óránként a zuhany alá álljon, hihetetlen melegvízpazarlást folytatott, a társai panaszt tettek, jól elagyabugyálták, mégse adta fel. Motozáskor minden testnyílást végig kell vizsgálni, ami csak először ciki nekik is, a vizsgálat-végrehajtónak is, egy idő után olyan, mintha egy zsebbe néznél be. Rendszeresen van nagytakarítás, ami azt jelenti, hogy teljesen kiürítik a cellát, szétcsavarják az ágyakat, leszerelik még a konnektorokat is, nincs-e mögöttük tiltott, veszélyes tárgy, az őrizetesek nagyon találékonyak. A szarbűzhöz is hozzá lehet szokni, az ürüléket ugyanis a nevelőtiszt viszi ki. Ha nem akarja, otthagyja, amivel voltaképpen büntet.

A büntetésnek más módozatai is vannak. Amikor a földeken dolgoznak, és valaki feladja a munkát, azt kikötik egy oszlophoz étlen-szomjan néhány órára. Aki szökni próbál, lelőhetik.

Ha súlyosan megszegi a belső rendet, az úgynevezett lyukba küldik, ami egy magánzárka, nincs benne világítás, elég szűk, és nem fűtik, vékony melegítőben, alsónemű nélkül kell letölteni a büntetést. A cigányok nagyon félnek a sötétben, ezért igyekeznek elkerülni a lyukat, de kevéssé sikerül nekik. A nevelőtisztnek figyelnie kell az őrizetesek lelkivilágára is, ezt a legnehezebb nyomon követni, naprakészen lereagálni. Ha például valamelyiknek a felesége bejelenti, hogy válni akar, a fogvatartott képes öngyilkosságot elkövetni vagy megszökni. A nevelőtiszt az ilyet megszívhatja, mert minimum elveszik tőle a jutalmat, de akár börtönbe is kerülhet.

Kihűl a vacsid, figyelmeztette Anna. Kicsit arra is célzott, hogy talán érdemes lenne témát váltani, bár feszült figyelemmel hallgatta mindenki a börtönsztorit.

Fülöp kellemes baritonját arra az időre, amíg bélszínjét fogyasztotta, előbb halk duruzsolás, majd apró kacajokkal tűzdelt egyre erősödő csevegés váltotta fel. Láthatóan zavarta, hogy kiszorult a figyelem középpontjából, mert néhány perces belefeledkezés után részletesen beavatott gasztronómiai élményébe, olyan ízesen beszélt az alapanyagokról, fűszerekről, összhatásról, hogy meglehetős gusztust csinált, sőt, hogy meggyőződjek szavai hitelességéről, meg is kóstoltatta velem az ételt. Én csak egy salátát ettem, mivel nemigen szoktam vacsorázni, s bizony kissé meg is bántam, hogy ezen a rendkívüli napon nem álltam el a bevett rutintól.

Igyunk valamit, ajánlotta, amikor kiürült a tányérja.

Maradsz a kék tündérnél?

Váltok inkább, nevetett. Mit szólsz egy testesebb, bársonyos vörösborhoz?

Legyen. Bár vannak kétségeim a kínálatot illetően.

Annyi a borász a környéken, csak találunk valami helyi különlegességet!

Sejtésem beigazolódott, helyi nem szerepelt az itallapon, de azért sikerült olyat választanunk, ami megfelelt az ízlésünknek. Az átvodkázott, átsörözött évek után szinte furcsa volt, hogy borozunk.

Mennyi időt is töltöttél a börtönben?, kérdeztem néhány korty után elég hangosan ahhoz, hogy mindenki felröhögjön.

Nagyszerű kérdés, dicsért meg Fülöp. Hét évet.

Hát akkor messze voltál a nyugdíjtól!, csipkelődött Zsolt.

Hogyne, de nem is volt célom kitölteni a tizenöt évet. Hogy könnyű legyen munkahelyet váltani, beszóltam a főnöknek. Abszolút igazam volt, de hát azt tűrik a legkevésbé jól. Másnap mentem melóba, nem teljesen gyanútlanul, s hát nem is kellett csalódnom: ott várt a felmondás, ripsz-ropsz aláírtam, összekaptam a cókmókom, egy pillanatig sem sajnáltam, hogy vége lett a brutál korszaknak, bár anyagilag igazán nem volt okom panaszra, hiszen rövid idő alatt összespóroltunk háromszobás lakásra. Már fél tízkor otthon is voltam. Dóri őszintén megörült nekem, kezembe nyomta Timikét meg a cumisüveget azzal, hogy elég nyűgös, etessem meg, aztán elviharzott, majd bordó hajjal tért vissza, alig ismertem rá. Tempora mutantur, új életet kezdünk, mondtam jelentőségteljesen, ő pedig hitt nekem. Másfél hónap múlva már Londonban éltünk.

A gyerkőcöket is vittétek?, hüledezett Kata.

Már hol hagytuk volna? Anyám, bár sápítozott egy sort a kivándorlás miatt, nem vállalta, volt elég baja apámmal, aki addigra már hülyére itta magát. Dóri szüleinek magánvállalkozásuk volt, abba nem fért volna bele egy virgonc unoka sem, nem még három. Mi se tudtuk volna elképzelni az életünket nélkülük, szerintem Dóri belehalt volna a bánatba. Jöttek szépen velünk, örültek a nagy kalandnak. Dani újrajárta az elsőt, Verocskát óvodába hordtuk, hihetetlen gyorsan tanulták a nyelvet, csak kapkodtuk a fejünket, milyen szavakat használtak, azzal szórakoztak, hogy egymás között angolul beszéltek, ha nem akarták, hogy értsük, miről folyik a társalgásuk. Dóri meg Timivel otthon volt az egyszobás bérleményünkben, szerencsére nem méltatlankodott egy percig se.

És te?

Egy webáruházban helyezkedtem el, elektronikai cikkeket csomagoltam. Nem volt nehéz munka, csak a nyelvtanulás döcögött, mert a kollégáim lengyelek és csehek voltak, így lépéshátrányban maradtam a gyerekeimmel szemben. Aztán egyszer reklamációt kaptunk, méghozzá személyesen jött be a panasztevő, ami elég szokatlan dolog volt, mert az ilyesmit a futárral szoktuk bonyolítani. Én voltam szolgálatban. Szerencsére akkor már bátran és folyékonyan beszéltem, még ha grammatikai szempontból nem is kifogástalanul. Az öregúr korrekt volt, csak a felesége hisztizett, azt jóval nehezebben is értettem. A problémát megoldottuk, de valamiért rokonszenves lettem az öregnek, visszajött másnap is. Nem panaszkodni, pontosabban panaszkodni, de nem az árura, hanem az asszonyra. Fájront után beültünk egy pubba, pedig a bennszülöttek nemigen szoktak keveredni a jöttmentekkel. Estig dumáltunk, Dórinak elfelejtettem szólni, annyira magával ragadott a bácsi széles gesztusokkal és mulatságos grimaszokkal kísért sopánkodása. Volt is kisebb szóváltásunk aztán az asszonnyal, azt hiszem, féltékeny lett, ami azelőtt végképp nem volt rá jellemző, a gyerekek csak bámultak, mert nem ismerték vagy már elfelejtették azokat a cifra kifejezéseket, amelyeket Dóri a fejemhez vágott, illetve amiket én visszadobáltam. Az öreg látogatása egyre gyakoribbá vált, csütörtökönként jött, iszogattunk, egészen szorosra zártuk a barátságunkat. Dóri már nem balhézott, a gyerekektől tanult inkább angolul. Az egyik csütörtökön szokásától eltérően nem sört rendelt a tata, hanem whiskyt, ráadásul mindjárt hármat. Amikor az összeset elusztította, megkérdezte, hogy a temetés után nem költöznék-e hozzá. Mármint milyen temetés, értetlenkedtem. Hát a felesége szenderült jobblétre. Rögtön próbáltam vigasztalni, bár nemigen volt még erre alkalmas szókincsem. Nagyvonalúan leintett kínkeserves igyekezetemben. Szemmel láthatóan örült a veszteségnek, inkább attól esett kétségbe, hogy egyedül marad az állítólag capaciosus házban. Meg kell beszélnem a feleségemmel, mondtam neki, erre ő, hogy természetesen az ll family is jöhet.

Dóri azonnal beleegyezett, nagyon bírom a rugalmasságát. A ház háromszintes volt, igaz, Londontól százötven kilométerre egy kisváros szélén. Az egyik szint a miénk lett.

De miből éltetek?

Az öregnek volt egy ingatlanközvetítő irodája, egész szépen jövedelmezett. Ott alkalmazott engem, már elég választékosan és árnyaltan beszéltem angolul, úgy tudtam lefesteni a felkínált épületeket az ügyfeleknek, hogy rögtön beleszerettek, megkívánták, szinte reszketve rohantak a bankba az adásvételi szerződéssel, nehogy valaki elhappolja előlük.

Fellendítetted a boltot?

Úgy is mondhatnám. Az öreg majd kiugrott a bőréből, amikor egy viharvert kastélyon adtunk túl. Rögtön elcibált az ügyvédjéhez, módosította a végrendeletét, mindent rám hagyott. Nem volt gyereke, csak egy Amerikába szakadt kalandor unokaöccse, az lett volna a kedvezményezett, de igazából évek óta életjelet sem adott magáról.

Én meg nem tiltakoztam, ha egyszer ilyen nagyvonalú, talán meg is sértettem volna, ha nem fogadom el. Dórit is kedvelte egyébként, amikor a házvezetőnő szabadságra ment, Dóri főzött magyaros ételeket, na, azt igen nagyra becsülte. A gyerekeinkre meg úgy tekintett, mint unokáira. Szóval így éldegéltünk vagy négy évig. Akkor aztán az öreg ágynak esett. Jól jött Dóri szakmai tudása az ápoláshoz, bár azelőtt sose gyakorolta. Az öreg nagyon hálás volt, s amíg nem vesztette el az öntudatát, elégedetten hangoztatta, hogy méltó kezekbe kerül a vagyona. Csak azt kötötte ki, hogy ne a felesége mellé temessük. Teljesítettük a kívánságát. Dóri majdnem elájult, amikor kiderült, mekkora összeget örököltünk. Veszünk egy szigetet Indonéziában, csapta össze a kezét. Kivételesen jó ötletnek tartottam, pedig csak viccelt. Addig mindig az én döntéseim határozták életünk irányát, gondoltam, most legyen ő a kormányos.

Ezt tök komolyan mondod? Vettetek egy szigetet?

Persze. Elegünk lett Európából. A Gorong-szigetek egyikén még szegfűszegültetvényt is birtokoltunk. Semmi dolgunk nem volt, lógattuk a lábunkat takaros házunk teraszán, néztük a mangroveerdőt, szívtuk a gyönyörű illatokat. Felidéztünk mindenféle régi szép időt. Néha rászóltunk a gyerekekre, ne hangoskodjanak. Nagyjából fél évig bírtuk. Korán sötétedett, állandóan meleg volt, nem tudtunk sehová kiruccanni, egyszóval agyonuntuk magunkat. Egy reggel összenéztünk Dórival, három nap múlva már a repülőn ültünk. A szigetet sajnos nem tudtuk eladni. Amikor visszatértünk Angliába, kiderült, hogy a fránya unokaöcs mégiscsak előkerült, megtámadta az öreg végrendeletét, sőt egy késő éjjel engem is, de nem volt esélye, a remetemajori szakmai tapasztalataimat vetettem be, egyenlőtlen küzdelem volt, talán három foga és az orrcsontja bánta, kicsit átszabódott az arca, igaz, én is szereztem egy stigmát, hét öltés díszíti a homlokom, ezért fésülöm azóta erre az oldalra a hajam. Testi sértésért nem tett feljelentést, ahogy én sem, férfias szeméremmel hallgattunk az összecsapásról, de hosszú pereskedés kezdődött az anyagi javakért, aminek következtében még a házból is ki kellett költöznünk. Alighanem lefizette az ügyvédet. Nekem sajnos nem jutott eszembe ez a mellékút. Sic transit gloria mundi, mondtam Dórinak, aki kissé kétségbeesett a sarki virágüzlet előtt, mikor végérvényesen kiderült, hogy földönfutók lettünk. Csendes könyhullatásán mélyen megrendülve a virágárus, akinél azelőtt rengeteg pénzt hagytunk, felajánlotta az egyik szobájukat. Úgyhogy lett födél a fejünk fölött. Verocska pedig beleszeretett a virágkötészetbe, iskola után segített Julynak csokrokat kötni, virágkosarakat készíteni, locsolni. Egészen remek ötletei voltak. Julytól zsebpénzt is kapott, amit rendszeresen elszedtünk tőle, hogy kenyeret meg tejet tudjunk venni, mert a segély nem tartott ki hónap végéig.

Időközben elfogyott a borunk, rendeltem még egy palackkal. Fülöp elégedetten nyugtázta, s időnként hatalmasakat kortyolt, hogy bírja szusszal, bár érezhetően a történet vége felé tartott.

Aztán az uszodában megüresedett az úszómesteri hely, rögtön jelentkeztem, bár az érettségi utáni félresikerült ugrásom következtében évekig nem volt kedvem sem medencéhez, sem természetes vizekhez. De hát a szükség nagy úr. Igazán nyugis hely, nincs nagy forgalom, hajnalban egy-két magára valamit adó és unatkozó nőci hajszolja magát, délelőttönként nyugdíjasok tempóznak, délután néhány hiperaktív gyereket hoznak lefáradni, hétvégén a vízipóló-ificsapat tart edzést. Engem nagyon bírnak, úszás után mindig kiül mellém valaki, sokszor egész csoport gyűlik körém, mert jó a dumám. Amúgy Filippó Metellként ismernek, így mutatkozom be, bár a hivatalos irataim hűségesen őrzik a Filip Jánost, ahogy a gimis névsorban is szerepelek.

Félig olasznak hisznek a kreol bőröm, a fekete hajam és szemem, no meg az ugye, nem minden ok nélkül felvett keresztnevem miatt. Az egyik mistress, akiről kiderült, hogy nyugdíjas nyelvész professzor, megállapította, hogy van némi szláv akcentusom, de csak a kifinomult hallásának köszönhetően vette észre, a hétköznapi ember számára mindez abszolút rejtve marad. A Metellt sem véletlenül választottam, ha megfordítom, tell me lesz belőle, ami, ugyebár, felszólítás a mondásra, mesélésre.

Lelkesen sztorizgatok hát, szórakoztatom a népet, főleg gyerekkori élményeket mesélek, rólatok is szólok sokszor.

Na ne!, méltatlankodott Móni.

Miért baj? Úgyse ismernek. Meg csupa szépet mondok. Ötvözöm a mediterrán elandalodást a hegylakók tárgyiasságával. A hallgatóság szentül meg van róla győződve, hogy csupán kitalálom a történeteket. Füllentek. Pedig semmi olyan távol nem áll tőlem, mint a hazudozás. Kitalálom a múltat, de kitálalva az még olyannyira igaznak tűnik, hogy tátott szájjal hallgatják.
Ja, még valami: tavaly megműtöttek, mert annak idején a báti tóban bizony megrepedt a nyakcsigolyám, és az évek során eltolódtak a porcok, mindenféle ideget nyomtak, fejfájásokat, ijesztő zsibbadásokat okoztak. Járt az uszodába egy doki, annak említettem a nyavalyáimat, hát rögtön berángatott a kórházba. Nagyon féltem a beavatkozástól, el is búcsúztam Dóritól meg a gyerekektől, ha nem ébrednék fel, vagy egy kapitális orvosi műhiba következtében lebénulnék, legyen méltó befejezés.

Ne fesd az ördögöt feleslegesen a falra, biztatott Dóri, s igaza lett. Szerencsére jó kezekbe kerültem, az operáció sikerült. Amikor néhány hónap alatt felépültem, kísértésbe estem: meg kéne próbálni a szaltót. Hát megpróbáltam a múlt héten, egy hajnali órán, nyitás előtt, biztos, ami biztos, ne legyen közönségem. Semmi bajom nem lett, amint látjátok, épségben itt vagyok.
Megtapsoltuk a kalandos életbeszámolót.

Vajon milyen lesz a következő húsz év?, kérdezte az osztályfőnök.
Öreges. Üldögélek a medence szélén vagy otthon a kandalló mellett, és képtelen történeteket mesélek, mosolygott Fülöp, majd kiürítette poharát.
De most már szívesen rágyújtanék. Ki tart velem?
Erika meg én álltunk fel. Fülöp a dohányzásra kijelölt helyen szivarral kínált.
Öregem, zseniális vagy, veregettem meg a vállát két slukk között.
Hihetetlen dolgok történtek veled, jegyezte meg elismerően Erika, aki nem kért a szivarból, könnyű cigarettát szívott inkább.
Azt hiszem, hiányzik belőlem a siker végérvényes megfogásának képessége.
Ebben a felismerésben valamelyest kárpótol, hogy elég élénk a fantáziám. Ha nem akarod, nem kell elhinned mindazt, amit ma összehordtam.
Hogyan?
Elképzelhető, hogy az abszint beszélt belőled egész este?, próbáltam
szellemes lenni.
Könnyen meglehet, túrt bele a hajába Fülöp, majd a kékes füstben
felolvadtak markáns arcának körvonalai.