Szászi Zoltán: A szabadság szelleme – avagy mindenhonnan van szabadulás (Irodalmi Szemle 60)

Ez az újságpapír, kérem, ez sok mindent kibír! Olykor még azt is, ha bezúzzák, ha begyújtanak vele, ha krumplit pucolnak rá, sőt megváltozott struktúrával ugyan, de az is előfordulhat vele, hogy hátsó ügyekre és nem egészen rendeltetésszerűen használják. Már ugye érthető, ez alatt mire célzok. A nem rendeltetésszerű használat egyik további módja például az is, ha gipszöntvény szobor fejének kezdeményeként gyűrt újságpapír gombócot helyezünk fel egy drótra, mely a szobor vázának hivatott lenni. Így esett egyszer. Itt a mese róla.

Még valamikor 1956 késő őszén történt az eset. Mit ad isten, azaz (a halhatatlan Hofi Gézát idézve), hogy, hogy nem, elvtársak, valahogy bekerült a vasfüggönyön túlról az akkori Csehszlovákiába, annak is Pozsony nevű városába egynéhány olyan újság, mint a New York Times, a Daily Worker, a Life, az Il Tempo, a Die Presse, vagy a Paris Match. Mind 1956-os őszi és téli számok. Meg is riadtak az elvtársak azoktól a hírektől, amelyek valami Szabadság elnevezésű fogalomról szóltak. El is paterolták hát az elvtársak az inkriminált újságokat a papírzúzdába, írmagja se maradjon ilyen bolondságnak, mint a Szabadság. Ám a sors, bizony, nagy konspirátor! Éppen ekkortájt tért be a zúzdába heveny papírhiány miatt egy mester (nevezzük el Bal Manónak), aki a szocialista propaganda és kulturális eszme terjesztése feladatát teljesítő úgynevezett Vörös Sarok helyekre megfelelő elvtársak fejszobrait készítő szocialista vállalat anyagbeszerzője volt.

Az unott arcú raktáros a legfrissebb, koszos barna papírba csomagolt pakkot adta oda neki, majd kölcsönös megelégedéssel elköszöntek egymástól a Tisztelet a munkának! – bevett formulájával. Ily módon kerültek hát a Szabadság szót és fogalmat tartalmazó sajtótermékek egy olyan helyre, ahol Bal Manó gondos, és mondhatni művészi keze munkája nyomán új kiterjedést és szellemi feladatot kaptak. Dolguk lett megőrizni az eszmét, még ha cudar zárt térbe és formába zárva is. Bal Manó, a Vörös Sarok-helyekre megfelelő elvtársak fejszobrait készítő szocialista vállalat anyagbeszerzője, egyben a Lenin-mellszobrok alkotásában is kiváló volt, futószalagszerűen, heti öt darab elkészítésére volt képes, ami – emlékezzenek csak vissza a Vörös Sarokban álló, bő egy méter magas, könyvekre támaszkodó, a szifilisz jegyeit, vastag homlokot és szemöldökcsontot mutató, sárga olajfestékkel lemázolt szoborra – egyáltalán nem kis teljesítmény! Mint azt tudni lehet, a gipszszobor váza drót, és általában üreges, így a fejrésznél újságpapírból keményre gyúrt gombóccal segítették a csirkedrótot, hogy fejformának adjon alapot. Bal Manó, presporki polgár lévén, idegen nyelvet is beszélt párat, természetes tehát, hogy az újságpapírgombócok gyártása közben mindent elolvasott. Nem vált előnyére, sajnos, de egyvalamit ösztönösen elindított benne. A Szabadság szó, az mindig olvasható maradt a bedolgozott lapok oldalain, és nem kis pluszmunkát okozott neki, hogyan rejtse el a legrafináltabban, hogy majd egyszer felfedezze huncutságát valaki, s emiatt a heti teljesítménye háromra csökkent, de feljebbvalói megértették, korával és a külföldi eseményekkel indokolva Bal Manó alkotói és termelési válságát. A kész szobrok központi elosztóba kerültek. Hogy onnan a kijelölt helyükre, minden szellemi és fizikai munkahely Vörös Sarokba állítva az intézményt díszítsék s a dolgozók ideológiai fejlődését segítsék elő.

Így esett, hogy anno, 1957 végén egy alakulófélben lévő irodalmi lap szerkesztőségében a Vörös Sarok számára kijelölt helyén, rögtön a bejárat mellett, a fogasnál, elhelyeztek egy ilyen, jó méteres Lenin-szobrot. Alatta piros vászon, felette aktuális jelszó számára hely. Mit ad isten, azaz, hogy, hogy nem, elvtársak, ezen irodalmi lap szerkesztőségébe éppen az a gipszfej került, amelybe a mester a Life magazin folyó év januári címlapját sodorta bele, ezen a Hungarian Freedom Fighter, azaz magyar szabadságharcos cím volt olvasható, és egy marcona ifjút ábrázolt, kezében Kalasnyikov géppisztollyal. Ezt persze senki nem tudta, a szerkesztőség jóhiszemű, lelkes és elszánt vezetője – fantáziánk és a fiktív meg a valós laptörténet szerint –, Dobos László lapalapító vette a szobrot, aki azt sem tudta elmagyarázni, mégis miért pont ezt a szobrot választotta a boltban. A jeles férfiú később úgy mesélte – mesénk szerint persze –, hogy a szoborboltban a kiválasztáskor ennek az egynek rendkívül erős, sőt megmagyarázhatatlan kisugárzása volt, materialista emberre nem is szokott ilyesmi hatni, de ez mégis! El is hozta, ki is rakták! Ott állt tehát a neki megszentelt helyen a mellszobor, a lap szerkesztőségében, amelyet Irodalmi Szemle névre kereszteltek – azaz bocsánat, névadáskor ezt a nevet kapta, mert keresztelőt csak sutyiban lehetett ekkortájt leszervezni –, s állta a sarat évtizedeken át.

Kezdetben minden nap letörölték a port a sárga olajfestékről, aztán voltak idők, amikor a piros vászonnal leterített asztalra sehová nem férő kéziratok kerültek, sőt, urambocsá, a félkilós, hatszemélyes, ólomüveg hamutartó is itt kapott helyet, amelyet a szerkesztők az egyik kedvenc kávéházukból helyeztek át ideiglenesen a szerkesztőségbe. Szállt a cigaretta füstje, szálltak a metrumok, változtak az idők, berobogtak a Mihály-kapu alá a szovjet tankok, s ekkor az aktuális főszerkesztő – Duba Gyula, bátor író –, megalapozott dühében jól a fal felé fordította a szobrot, majd mikor úgy látta, itt az idő, egy lapos nyaklevest is lehúzott neki. Amitől a gipszfej közepén lógó Life magazin címlap megbillent, a szabadságharcos szabadság szórészéről még a rátapadt csekély gipsz is lepergett, de ettől még akkor semmi nem változott, minden maradt a régiben. Annyit azért mégis fordult a dolog, hogy egyre gyakrabban lett olykor élesen kritikus, komoly beszélgetések fültanúja a gipszfej. Egyszer még az is megesett, hogy bizonyos Zsé enyhén italos állapotában a fogas melletti szoborra rakta fel riporteri utakon edzett vaddisznósörtés kalapját, majd hirtelen felindulásból pertut ivott vele. A sokat látott szobor szemöldökének egy darabja ekkor törhetett le, beleesve a már említett poéta zakójának szivarzsebébe, akinek fejében már formálódott a Csehszlovákiai magyar költő fohásza az úrhoz. De állítom, nem úgy került oda ez a szemöldökrész, mint az Úr névjegye, hanem csak kis piszokdarabként!

Múltak az évek, gyarapodtak a kéziratok, dőlt ki a füst meg be az ideológia is még olykor, de ez utóbbi már egyre gyengébben. Az a bizonyos szó, ott bezárva a szobor fejében egyre érdekesebben kezdett viselkedni. Mit ad isten, azaz még mindig, hogy, hogy nem, elvtársak, egyszer rúzsos is lett a szobor szája. Miként esett ez meg? Nem, semmi fetisizmus, ilyesmi felvilágosult és öntudatos embereknél elő nem fordulhat! A rúzsfolt csak egy szokatlan véletlen eredménye volt. Amikor is egy késő estébe hajló nagy beszélgetés után már akkora volt a füst a fogas mellett, ahol a szobor állt, hogy az aktuális főszerkesztő asszony, Varga Erzsi abban a nagy téli homályban nem az elköszönni kívánó Tóth Lászlónak – a későbbi nehéz időkben vatikáni valutáért dolgozó főszerkesztőnek –, hanem a vele hasonló magasságban álló gipszszobornak nyomott le egy puszit. Már ekkor a szabadság szó igencsak meglepődött, és lassan lázadozni kezdett a bezártság ellen, de hát mit is tehet egy Bal Manó által gondosan besodort és gipszbe mártott magazincímlap? Várt még, mert várnia kellett még egy kicsit, hogy történjen végre valami!

Történt! Egyszer, a rendszerváltozás utáni első években, mikor a Lenin-fej már tényleg, csak és kizárólag kalaptartónak szolgált, megtörtént a csoda! Az 1990-ben főszerkesztői posztra került Grendel Lajos ugyanis egy kézirattól való elragadtatottságában olyan hirtelen dobta a gipszöntet fejére a még Léván, a szocializmus idején vásárolt, kockás sildes sapkáját, hogy a dobás hirtelenségével leborította a szobrot. Amely egy elegáns bukfenccel orra bukott, s a szerkesztőség hóleves padlóján kettéhasadt. Amire Grendel Lajos csak a nagy meglepetését hangsúlyozó nagy Ö-t mondott. De ekkor végre kiszabadult a Szabadság, amely végig ott vigyázta a lapba járókat, a cikkeket, meg úgy az egész szerkesztőséget, meg annak igen tág holdudvarát is! Lerázta magáról a gipszet, és gerjesztette a szellemiséget maga körül. Ez a szellem aztán szívesen támasztotta Tőzsér Árpádot és az ő Mittel úr verseit, míg említett úr főszerkesztőként Irodalmi Szemlét fémjelzett. A kronológia azonban mindig kérlelhetetlen, a történelem pedig ismétli olykor önmagát.

S bár a gipszfej ugyan végleg szemétre került, a Szabadság eszméje megint a mocsárba lépett. Kis híján meg is fulladt, amikor a mečiari idők a szabadság szellemiségét és az emberi kultúrát fojtogató, kifejezetten antihumánus és szellemtelen torzonborzai nyomorították el az irodalmi lapokat, azaz majdnem elpusztították azokat. Se pénz, se posztó, csak a szabadság? Nehéz úgy lapot készíteni, de mégis akadt valaki, a szórakozott tudós formájú, rendkívül komoly szaktekintélynek számító Fónod Zoltán személyében, aki tette dolgát, ha tehette, meg amíg tehette. Mert a sűrű szemöldökű és fejformára is hasonló új Lenin-utódok, ha nem is a Life magazint rakatták volna bele saját gipszpofáik megformálásába, de egy-két magyar irodalmi lapot kéjjel és kedvvel tán! Hol volt, és hol nem volt pénz a kiadásra, hol megjelent, hol meg nem az Irodalmi Szemle! Megmaradt, a cudar idők ellenére is! Hogy a túléléséhez mennyiben járult hozzá az a bizonyos szellem, melyet Grendel a kockás sapka felrakáskor szabadított fel, már ezt utólag megmérni nem egyszerű! Az mégis gyanítható, a szabadság szelleme híján nem születtek volna mások itt a kies kis peremen, csak udvari versek, magasztaló gazsulák, kínrímek és limerickek, s mindez talpnyalásokként, hatalmasoktól ígért tányérnyalásért cserébe.

Eljött a legutóbbi korszak, mire rálátni már. Ez se mesés! Miután remélhetőleg kihunytak bizonyos vörös csillagok – s velük elvesztek a múlt süllyesztőjébe térve meg végleg a légüres koponyájú neohéroszok, totemek és álfélistenek – remény kelt fel a toll végén. Új vezetők dolgoztak az Irodalmi Szemle létezéséért. A már említett és áldozatos munkájú Tóth László, aki még ismerte a szájon csókolt, Vörös Sarokban álló gipszfejet. Neki utódja, Szalay Zoltán, aki formát, külsőt és stílust váltott, nem könnyű, szűkös időkben. Most más helyen, más szellemekkel és mammonokkal kénytelen harcolni megint! A gipszszobor átkával, az elnyomó szándékokkal – egyedül a kiszabadult szabadság szellemére meg némi jó szándékra támaszkodva, abban bízva – Mizser Attila szerepe most a Life magazin Bal Manó által Lenin-fejbe belesodort címlapjából megéledő szabadság szellemének éltetése. Tegye ezt úgy, hogy támogatói – az a bizonyos fenti, olykor só és panaszhivatalnak se jó intézmény – ne a vitam et sanguinem, sed avenam non, azaz életünket és vérünket, de zabot (a lovaknak) nem elvét tartsa szem előtt! Kell a zab is! Vivát, 60 éves Irodalmi Szemle, messze még a nyugdíj!