Pavol Rankov: Agyonlőni a kutyákat

(próza, Vályi Horváth Erika fordítása)

„A belépési vízumok eltörlésének és az emigrációs ellenőrzések megerősödésének jelenlegi kombinációja szimbolikus értelmet nyert. Ezt felfoghatjuk egy új keletű társadalmi rétegződés metaforájaként is.”
(Zygmunt Bauman: Globalizáció – A társadalmi következmények)

Együttélésük akkor vette kezdetét, amikor Blanka Pietróhoz költözött Torinóba. Nem Pietro és Blanka együttélése, hanem Blankáé és Antoniettáé. Blanka tulajdonképpen csak sötétedés után lakott együtt Pietróval. A férfi hét körül ért haza a cégből, megvacsorázott – Blanka főleg salátával etette, mert azt nem lehetett szétfőzni, sem odaégetni –, majd ezt követően Pietro agglegény szokásához híven befeküdtek az ágyba, hogy onnan nézzenek valamilyen totalmente stupido tévéműsort, amelyet csak Berlusconi valamelyik tévécsatornája sugározhat, például a sztárok életéről tudósító hírösszefoglalót, ahol a kellékek szerepkörét kötélen lógó, festett hajú, bikinis velinák töltik be. A műsorvezető időnként mutatóujjával megkocogtatja a fejüket, és kijelenti, hogy csinos kis buksijuk kong az ürességtől. A stúdióban jelen lévő emberek ezen felettébb jól szórakoznak. Pietro is. Blanka nem is tudta, hogyan fordítaná le a velina szót.

Pietro korán reggel ébredt, Blanka akkor még aludt, reggelit készített, vagyis kivette a hűtőszekrényből a joghurtot és a gyümölcslevet, és búcsúcsókkal ébresztette a lányt. Sietett, mert mindig ő érkezett elsőként az agenziába, szerette, ha átlátja, mit csinálnak a beosztottai. Blanka eleinte megkérte, ébressze fel azonnal, amint felkel, de Pietro ezt nem akarta. Azon nevetett, hogy amikor annyi idős volt, mint most Blanka, szintén délig bírt aludni, és utált mindenkit, aki ebben meggátolta. És mivel nem szeretné, ha Blanka megutálná, inkább hagyja aludni.

Antonietta tíz óra körül érkezett. Az első napokban megesett, hogy Blankát még pizsamában találta. A lányt nagyon kínosan érintette, amikor Antonietta felmosó moppal vagy porszívóval járkált körülötte, amikor a feje fölött szállt a por abból a különös és értelmetlen eszközből, amely úgy néz ki, mintha pávatollból lenne. Blanka úgy érezte magát, mint egy élősködő, egy kizsákmányoló, aki gyötri a szerencsétlen proletár munkásnőt, aki rászorul arra a pár száz euróra, amelyet Pietro a lakás takarításáért cserébe fizet neki.

Nem akarom, hogy szolgálónk legyen, jelentette ki Blanka azután, hogy először találkozott Antoniettával. Pietro meglepetten nézett Blankára, mintha nem értené, mit mond a lány tökéletlen olaszsággal. Aztán azt kezdte magyarázni, mi a különbség a serva, vagyis a szolgáló és a domestica, vagyis házvezetőnő között. Szolgálók a palotákban és kastélyokban vannak, házvezetőnője meg minden felső középosztálybelinek van, aki csak racionálisan gondolkodik.

– Upper middle class – ismételte meg angolul is Pietro.
– De ez… – Blanka közben elszaladt a szótárért – méltatlan – tette hozzá, amikor megtalálta a megfelelő szót.
Pietro ezen jót szórakozva felvonta a szemöldökét.

– Ez méltánytalan Antonietta számára – folytatta Blanka. – A mi koszunkat takarítja. Egy akárki, egy huszonöt éves szlovák lány rendetlenséget csinál, és ő, az ötvenéves, lestrapált olasz signora pedig kénytelen ezt összetakarítani.

Pietro elnevette magát:

– De hiszen ez a munkája. Ő a kosz szakértője. Ha elromlik a televízióm, szakembert hívok, ha új járólapra vágyom, szólok a szakembernek, ha szeretném, hogy tisztaság legyen idehaza, szintén igénybe veszem a szakember segítségét.

Pietro elgondolkodva hozzáfűzte:

– Ez így működik a kapitalizmusban: mindenki azt csinálja, amihez ért. Így lesz ez egyszer majd Szlovákiában is, meglátod. – És főleg – emelte fel Pietro a mutatóujját –, ezt ne helyezd etnikai alapokra. Nem a fiatal szlovák lány áll itt szemben az öreg olasz asszonysággal. Teljesen biztos lehetsz abban, hogy a takarítónőnk, aki három vagy négy háztartást tart rendben, többet keres, mint a fizikatanár édesanyád Pozsonyban.

Blanka még ellenkezett egy ideig, hogy a vécékagylót ő is ki tudná pucolni, sőt közben még olyan nevetséges rózsaszín gumikesztyűt sem kellene húznia, amilyet Antonietta visel, de akkor Pietro kijelentette, hogy a leendő felesége a gyerekekről fog gondoskodni, nem a háztartás dolgaival bajlódni, így végül beletörődött a dologba.

Blanka párszor kísérletet tett arra, hogy megbarátkozzon Antoniettával. „Gazdasszonykás” témákkal hozakodott elő, megpróbálta elmagyarázni, hogy Szlovákiában túl sok húst esznek az emberek. Antonietta lehangoltan végigmérte, és sajnálkozott, hogy Romániában ilyen rossz a helyzet.

– Nem Romániában – javította ki Blanka. – Szlovákiában.

Antonietta felsóhajtott, megértően bólintott, a főzőlapot gazdagon befújta fehér habbal és folytatta a munkáját. Blanka csak este tudatosította, hogy összekeverte a carne és a cane szavakat. A carne a hús, a cane pedig azt jelenti, kutya.

Azt mondta a takarítónőnek, hogy a szlovákok sok kutyát esznek. Pietro ezen jót szórakozott.

Amikor másnap Blanka megpróbálta elmagyarázni Antoniettának, hogy a hazájában nem esznek kutyát, hanem húst, a domestica egy legyintéssel intézte el a dolgot.

– Az utóbbi pár évben sok ilyenféle költözött a negyedünkbe – Antonietta ujjával csíkalakúra húzta a szemét. – És az emberek azt beszélik, hogy azok még a kutyát is megeszik. Lehet, hogy tényleg egészséges – nevetett.

Blanka és Antonietta beszélgetései azóta új formát öltöttek, mintha nyelvtanfolyamon vettek volna részt.
– Il detersivo per il bucato – mutatott Antonietta a mosószerre.
– Il detersivo per il bucato – ismételte Blanka alázatosan.
– La polvere – simított végig Antonietta a szekrényen lévő porrétegen.
– La polvere – értett egyet Blanka.

Máskor pedig Antonietta gumikesztyűs kézzel megfogta Blanka vállát, majd bevezette a hálószobába. Határozott mozdulattal fellendítette az ágytakarót és rózsaszín ujjaival rámutatott a lepedőn lévő foltra:
– La macchia.

Blanka kifutott a lakásból, s csak délután jött vissza, amikorra Antonietta már rég elment. A hall közepén ott várta Blankát a porszívó, és mellette a padlón odaragasztva egy zöld cetli, amelyen a l´aspirapolvere szón kívül ott díszelgett egy nagy nyíl, amely egyértelműen a porszívó felé mutatott.

Egyik vasárnap, amikor Pietro és Blanka ebédelni mentek egy étterembe, végre volt idejük, hogy hosszabban elbeszélgessenek, kezdetét vette a takarítónő elleni második támadás. Blanka együttélésük különféle helyzeteit ecsetelve megpróbálta szavakba önteni az érzéseit. Pietro többnyire hallgatott, és ez Blankának reményt adott, hogy ezúttal tényleg elgondolkodik azon, amit mond, és valóban komolyan veszi a hallottakat.

Amikor az utolsó falatot is megette, elégedetten bólintott, és azt mondta:

– És most tegyük félre az érzelmeket. Mondj egyetlen ésszerű érvet, és holnap azonnal felbontom vele a szerződést.

Blanka hallgatott, Pietro nemtörődömsége ugyanúgy meglepte, ahogy a tény is, hogy a háziúr szerződéses viszonyban áll a takarítónővel. Az étterem ablakain túl, a Via Pietro Miccán felbőgtek a robogók motorjai, amelyekkel az olaszok oly nagy előszeretettel száguldoznak.

– Vegyél nekem egy vespát – javasolta Blanka. – Míg Antonietta takarít, addig én elmászkálok a városban.

– Ez elég veszélyes. Akármikor megállíthatnak a rendőrök. Míg nem vagyunk házasok, addig nem teljesen legális az itt-tartózkodásod Olaszországban. És emiatt gondjaink támadhatnak. Kérdezősködnének a szomszédoktól, talán bejönnének a cégbe is, hogy érdeklődjenek. Megpróbálnának prostituáltat csinálni belőled.

De aztán Pietro elnevette magát:
– Már tudom, mit fogsz csinálni, hogy ne kelljen otthon lenned, míg Antonietta takarít.
– Grazie! – mondott Blanka félig ironikusan köszönetet.

Ám Pietro nem vette észre az iróniát. Odahajolt hozzá, és korához képest talán túl hevesen is megcsókolta fiatal szeretőjét.

Pietro azok közé a menedzserek közé tartozott, akik csak olyan dolgot ígérnek meg, amelyet be is tartanak. Minél előbb, annál jobb. Ezt a jó szokását a magánéletébe is bevezette. Már hétfőn délután kiugrott az irodából. A menhely felé vette az irányt, és elhozta az első örökbefogadásra váró kutyát, amely megfelelt az igényeinek, hogy kicsi és ragaszkodó legyen. Így mutatta be Blankának:

– Piccolo e affettuoso.

Blanka a dühösen ugató csivava láttán megnémult. Pietro elhadarta az összes etetéssel, higiéniai szokásokkal és oltásokkal kapcsolatos tudnivalót, amelyet a menhelyen mondtak el neki, ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

– Kíváncsi leszek, mit mond majd Antonietta, ha meglátja, hogy holnaptól még a kutya után is takarítania kell.

– Nem mond semmit. Ő egy profi. Meglátod. Inkább azon törd a fejed, milyen nevet adunk a kutyának.
– Antonietta – jelentette ki Blanka.
– Az lehetetlen, ez nem szuka – nevette el magát Pietro.
– Akkor legyen Antonio!
– Toni? Ez jól hangzik. Toni, csönd! Toni, ne ugass!

Blanka a következő reggel még otthon maradt. Várta Antoniettát, hogy elmagyarázza neki, ezt a kutyát, ami ezentúl akármit művelhet a lakásban, Pietro akarta, il padrone, nem ő. Így ezt Antoniettának is elmondta.

– Legalább nem lesz olyan magányos itt egész nap – dicsérte Pietro döntését Antonietta.

Az ezt követő napokban Blanka már Antonietta feltételezett érkezése előtt elhagyta a lakást. Néha ugyan találkoztak a lépcsőházban, de a kutya valóban kitűnően bevált, hogy ne kelljen találkoznia a takarítónővel. Odakint már rosszabb volt a helyzet. Két órát kibírni odakint az utcán Tonival, míg a takarítónő el nem hagyja a lakást, hatalmas erőfeszítést igényelt. Blanka eddig sosem szentelt
figyelmet annak, milyen kutyák élnek a környéken, de most nagyon gyorsan tudatosította, hogy sokkal nagyobbak, határozottan nagyobbak, mint az ő csivavája. Bullterrierek, pitbullok, dobermannok kötöttek bele dühösen a kis betolakodóba.

Gazdáik alig bírták megtartani őket a pórázon, így legalább azzal könnyítettek a helyzeten, hogy szóvá tették Blankának, miért ugat annyit a kutyája, ezzel csak felhergeli a többi ebet. Blanka nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel. Ha idegen kutyával találkozott, Tonit a karjaiba vette, hogy lecsendesítse, és egyúttal megvédje a nagy ellenségtől, akitől ő maga is félt. Toni Blanka kezébe karmolt és hánykolódott a lány kezében, megpróbált kiszabadulni a szorításból, a földön akart lenni. Blanka nem tudta, azért-e, hogy megharcoljon a veszélyes ellenféllel, vagy hogy elfusson előle. Elképzelte, ahogy előbb vagy utóbb találkoznak majd egy szabadon futkározó német juhásszal vagy rottweilerrel, ami nem lesz pórázon. Azután a nagy kutya ráugrik a kis csivavára és cafatokra tépi. Amikor erről beszélt Pietrónak, valamilyen csoda folytán komolyan vette a szavait.

– Tudom már, mit csinálunk – és a folyosón lévő legfelső polcról leemelt egy kis dobozt.

Blanka kíváncsian figyelte, de attól, amit előhúzott a dobozból, teljesen elakadt a lélegzete.

– Pistòla – dicsekedett Pietro.

– Minek ez neked? – kérdezte fojtott hangon Blanka.

– Eddig nem volt jó semmire, de már tudom, mit fogunk csinálni hétvégén.

Elmegyünk Tonival sétálni, és ha valamilyen kutya megtámadja, akkor egyszerűen lelövöm és kész. Ebből majd tanul a többi gazda is, és békén hagynak.

– De hiszen ezért lecsuknak – suttogta Blanka. Mióta meglátta a pisztolyt, félt hangosan megszólalni, hátha valaki lehallgatja, miről beszélgetnek.

– Ne félj, legálisan tartom, van engedélyem. Épp ilyen esetekre, ha veszélyben vagyok. Majd azt mondjuk, hogy az a másik kutya megtámadott bennünket, nem Tonit, hanem minket. Non c´è problema.
– Csakhogy te is mondtad, hogy el kéne kerülnöm a rendőröket – érvelt Blanka, de Pietro ezt egy legyintéssel elintézte.
Természetesen Blanka nem értett egyet ezzel az egész őrült ötlettel, és szombaton, mielőtt kiléptek volna a lakásból, kétszer is ellenőrizte Pietrót, nincs-e nála fegyver.

A problémához tehát, amelyet úgy hívtak, Antonietta, egy másik gond is társult, aminek az volt a neve: Toni. A félelmet, hogy találkozik a takarítónővel, felváltotta a nagy kutyákkal való találkozás felett érzett rettegés. Nyilvánvalóan Toni is stresszes állapotba került, mert egyre többet ugatott. A lakásban szerencsére szinte egyhuzamban aludt, így ott legalább békén hagyta, de odakint szinte megállás nélkül ugatott.

A véletlen szerencsének volt köszönhető, hogy felfedezte a parco del Valentinót. A délelőtti órákban a park üres volt, Blanka csak néha látott a padon üldögélni egy-egy napozó nyugdíjast. A pórázon vezetett ugató kutyával inkább nagy ívben elkerült mindenkit. Sőt kifejlesztette magában a képességet, hogy ne vegyen tudomást Toni ugatásáról, így a parkban tett séták nagyon megnyugtatták. Így a lakásban az élet, amelyet Antonietta takarított, elég elviselhetővé vált.

De ahogy az a nagy boldogság esetén általában lenni szokott, Blankáé se tartott túl sokáig. Egy nap Antoniettával találkozott a parkban. Észre se vette volna, de Toni örömében ugatni kezdett, és szokatlan intenzitással húzni kezdte Blankát át a pázsiton.

– Tonino mio – örvendezett a takarítónő, és azonnal karjaiba vette a kutyát.
– Mit csinál maga errefelé? – kérdezte csodálkozva Blanka.
– Itt lakom nem messze a Via Nizzán. Átmegyek a parkon, és már otthon is vagyok. Itt járok el mindennap, ha ön is rendszeresen ide jár, különös, hogy eddig nem találkoztunk. Ugye, drága Tonikám?

Amikor Antonietta lerakta a kutyát a földre, Blanka gyorsan el akart tőle búcsúzni és továbbmenni.

– Aspetta un momento – tartotta vissza még a takarítónő. – Figyelmeztetnem kell. Az olyan fiatal lánynak, mint ön, ez a park nagyon veszélyes hely. Nem lenne szabad  ide járnia. Itt gyülekeznek a környékbeli bűnözők. Tele van bevándorlókkal – Antonietta a már jól ismert mozdulattal csíkra húzta a szemét. – Csupa román, hiszen azokat maga nagyon is jól ismeri… Gyilkolnak, fosztogatnak, nőket erőszakolnak, drogot árulnak a gyerekeinknek. A carabinieriknek meg kellene büntetniük az összeset, mint a kutyát… Torinóban már semmi sem olyan, mint régen – sóhajtott fel Antonietta.

Természetesen a figyelmeztetés nem szegte Blanka kedvét. Ugyanúgy járt a parkba, mint korábban, csak elkerülte azt az ösvényt, amelyen összefuthatott a nővel, akit annyira gyűlölt.

Tudom, hogy Blanka továbbra is jár majd oda, feltételezem, hogy a találkozásunkat követően inkább a park félreesőbb részein fog kóborolni, ahol nem jár senki.
Most már csak idő kérdése. Ma vagy holnap, legkésőbb holnapután úgyis összefutunk.
Ezek a román prostik annyira kiszámíthatóak.

Csak a mi olasz fiaink, akik a gatyájukban hordják az eszüket, nem látnak át a szitán. Nem értik meg, hogy ezek a szukák csak annyit akarnak, hogy egy legjobb korban lévő férfihoz férjhez menjenek. Amint elérte a célját, utána nem sokkal biztosan megcsalná Pietrót, aztán elválnának, és elperelné a fél vagyonát. A férfi ebbe beleöregedne és egyedül maradna.

Ezeket a szukákat agyon kéne lőni, mindegyiket, egyiket a másik után. Tudom, hogy minden férfit nem menthetek meg, de legalább a szerencsétlen Torinónkat egytől megszabadítom. Az arcához szegezem a pisztoly csövét és lövök. Aztán a kezébe teszem a fegyvert. Este majd bemondják a híradóban, hogy egy kétes hírű illegális bevándorló megölte magát a szeretője pisztolyával.

Veszek egy új gumikesztyűt, és kitisztogatom a ruhámból az összes nyomot. A piszok eltüntetésének szakembere vagyok.

Vályi Horváth Erika fordítása

—

1 Elbeszélés Pavol Rankov szlovák író Na druhej strane (Artforum, 2013) című kötetéből.