Szászi Zoltán: Arról, hogy miért kellett babot ültetni neked, halandó!

Az én kórtársaim

Van az a negyvennapos, az a zsengeségében sárga húsú bab, melyet jó étvággyal eszel, tejszínesen és friss petrezselyem levelét bőven hintve a tálba, melyben a kolbászkarikákkal együtt tengeri csatát játszanak kanalad csapkodására a szeletek, nos, olyat egyél ilyenkor cézárról elnevezett hó idején. Ilyet is ültess, idejében, ilyenféle babot! Vagy ha másik cézár hóját tiszteled, akkor tégy le a humuszba olyan tarkát is még, mely piros kis papucsvirágokat nyílik, rázümmög messziről a méh, s akár sátrat nevelhetsz, oly fürge és gyorsan az ég felé kúszó, s ősszel meg arasznyi hüvelyét élvezettel téped, ha megérik. Csuprosan zörög benne a termés, mint pénzes zacskóban kis bronzok, piculányi ezüstök, mikor maguk kis olcsó testével takarják az aranyból vert, császár orcájú fényes tetradrachmát. Bizony mondom neked, vándor, ki léted itt éled e földi világban, s van tenyérnyi helyed, kapád, s néha edénnyel ráérsz vizet önteni a sarjadó tőre, ültess babot! Ugye tudod, melyik fajta kell, barátom?

Olyan az, mint a pénz, s olvastam, Menipposz is azzal fizetett a földi útjának végén. Ha láttad volna, mily savanyú képet vágott Kharón, mikor meglátta, obulus helyett kis zsáknyi babját adta neki egy condrákba öltözött filozófus! De hát mondd, mit tehetett volna mást ez a bolondos poéta, ez a gondolkodásban fényes elme, ha nem maradt semmi a hívságos világi vagyonából, mire odaért a Léthe partjára? Mindenki odaér, bizony mondom, mindenki, bármennyi pénz húzza zsebét e világon. Ki hadvezéri páncélban, ki bíbor tógában, ki selymek puhaságát lengedeztetve maga körül, ki meg így, mint ez a Menipposz, mind odaérünk egyszer. Lásd, rajta még ruha sem volt, mikor elkaparták a vacak megromlott emberi testét csupaszon, valami hirtelen ásott gödörbe, mert saját életét elvette bolondságában, hogy nagyobb összeg pénze elúszott csúf uzsorában. A semmit magáénak bíró így, szinte meztelenül ért el a feledést hozó folyó partjára. S nevetett. Magán. Hogy mily buta volt, hogy úgy végezte, ahogy. Hisz aki rabszolgából lett szabaddá, s tanuláshoz az istenek észt, penge figyelmet adtak neki bőven, mi csodának ment az uzsorásnak? Huncut a pénz, nem költőnek való tudomány az, s nem filozófusokból lesz a legjobb bankár. Hát így járt Menipposz. Aztán várja a révészt. Rongyain élesen átfúj a szél, de hát mit számít már akár orkán, vagy tengert égig felcsapó bóra is annak, aki annak a folyónak partján áll. Ó, aki így látja az örök túlparton túl az ismeretlennek sejtelmesen gomolygó homályát, az árnyak birodalmának kapuit, s hallja az örökkön sóhajtozó, a létbe visszavágyó békétlen lelkek susogását, mint sorolják, de jó volt élni, ó istenek, s enni, inni, ölelni mily csudák azok, annak nem fázik már semmije! Csak a lélek didereghet az egyedülléttől, jaj, a nagy magányban fázni, talán az lehet a legrosszabb! Ó hát az istenek miért is ígérnek? Minek mutatják meg a létben jót, s minek mutatják meg az étel ízét, a bor erejét, a víz simaságát, kenyér melegét s a szerelemnek soha ki nem hunyó bizsergését miért teszik a szív s a derék közelébe izzani mindig? Kegyetlenség! Aztán ha ott áll mindenki megszürkülten, fénytelen szemmel bámulva a Léthe habjait, s azon túl a titkok országát, nincs más dolga. nekifekszik a partnak, és iszik, mohón szürcsöli a felejtés vizét, mely kimossa belőle a mindent, hogy már hiába minden emlék. Marad a semmi. Vagy az se.

E parton áll hát Menipposz, s nevet, látja a szenvedő és szenvelgő népek sorát, kik magukkal hozzák idáig mindazt a súlyt, mit a lét jelent. Lám, van itt rabszolga is egy, aki éppen úgy nevet, mint ő, a vagyontalanná vált filozófus, koca uzsorás, neki sincs semmije, csak egy marék babot tart tenyerében, már a poéta is oldja a rongyát, s kimeríti a zsizsikes babot a szákból, mert nincs más, mivel fizethetné a révészt. De legalább ettől a kevéstől könnyen szabadul! Nézd csak! Mások nyögnek, ki ezer aranyának súlyától, kit a hírnév csalfa ígérete csal most meg, ki véres páncéljában a háta mögött súlyos kelevézek csillogásától részeg még mindig. Miközben régen kidőlt már a harctéren mindenki, csak a varjak kövérednek, s hat hó múlva a pipacsok dobnak lángot végig a réten, őrizve a kiontott vér színét hűen. Úgy tapsikolnak az elomló rögök felett gyűrött szirommal, mint kisszoknyás, telt alakú mazsorettek, kik helyben topognak s nevetnek az éhes férfiszemek pásztázását érezve combjuk tövén. Vannak, kik szépségük siratják, s a tudós bosszankodik, hogy éppen most kell elmennie, mikor már csak egy lépésre van talán az aranycsinálás titkától. A csillagász szédülésétől nem képes szabadulni, azt hiszi, ha ellátott a Napon túlra, az már másik világ. Dehogyis! Dőreség ezt gondolni. Hiába minden tudás és emlék, hiába magas síremlék, epitáfium, márvány, arany és ezüst vagy tompán fényes bronzból öntött szobormás, itt mindenki egyenlő. Kharón egész halomnyi koronát seper el éppen az útból, sok diadémot, karperecet, sisakot, fegyvert, mind szemét az itt csak, semmirevalóság! De a bab! Az igen! Az fizetőeszköz, ha nincs obulusod a révésznek. Bár a csúf vénség morog, mikor látja, petyhüdt izmaival egy csapat csórót is át kell vinnie a túlpartra megint, de hát ezek a csórók oly könnyűek, hogy meg se billen a bárka, mikor belelépnek. Ők mindent maguk után hagyva boldogan mennek a semmibe, mert akinek semmije nincs, annak, bármi várja is a túlparton, minden apróság csak többlet lehet. Ha béke, ha nyugalom, ha feloldódás, ha csend, ha egyensúly, végtelen pihenés, hát az mind csak áldás. Nem úgy annak, ki nem képes levetni gönceit, aki ha hátrahagyja is ruháit, aranyát, díszeit, dölyfét, hiúságát, akkor is morzsányi gondolattal visszakívánkozik még, s látni véli a halmot, piramist, boltozott sírját, mit meghagyott építeni kimúlása után. Micsoda buta súlyok ezek! Fél oldalra billen a bárka, Kharón káromkodik, s a víz felbugyborékolja még és még a világi létezés csábjait, nehezen múlik az innen, fájón közelít a túl. Menipposz nevet! Egy szem bab valahogy condrái közt maradt, most azt nézi, s látja vele szemben a világszép hetéra – kinek öléért annyi aranyat áldoztak férfiak, hogy abból Trója háborújában a fél sereg zsoldját kifizethette volna bármely hadvezér – evezőcsapásról evezőcsapásra, mint halványul. Szépsége elenyész. Melle elapad, nyaka fehérje penész lesz, dereka szürke homok, s a combja, mely ügyesen nyílt szét elég aranynak csillogása láttán, lám már csak fehérlő csont, tán csak az mutatja egykori báját, hogy a combcsont feje, a femur, kicsit szebben formált, kecsesebb, de csak mintha, mert azonnal kifog az idő rajta, szétomlik, s elpereg. Lám ez a bab! Meg se ráncosodott, pedig itt e világon már nincs neki más lehetőség, mint… Múlni… Vagy mint a bab. Újjászületni!

Nézd csak! Mostani teste, mint szív, kétfele nyílik, fehér szálak tapadnak a földbe, onnan az élet morzsáit felszívja, s már levele is van! Pár nap, s míg a kihűlt testek elomlanak, addig Menipposz zsebében a bab kihajt, fel a fényre feltolja hajtását, legurítja magáról az álmos göröngyöt, s szebb, mint selyembe öltözött hetéra, szebb, mint királynő, szebb, mint piramisok árnyában fura isteneknek szolgáló papnő, ki kezében áldozatot nyitó obszidián kést tart, s kék a tekintete, mint a múmiáknak. A bab friss tavasz-zöldje átlépi a fagyot, elsepri a köddel és hideggel támadó múltat, s tudja, mi a dolga! Vinni a parancsot, hogy teremni kell! Lesz majd még vándor, poéta, kinek ugyanúgy semmije se lesz, mint Menipposznak, s majd ő is babbal fizeti ki a révészt? Meglehet az!

Hát barátom, nincs más hátra, ültess babot! Meglásd, mellé akad majd más is, mit kiad magából táplálásodra a föld. S míg a bab növekszik, te ne az uzsorával törődj, nem neked való az! Lépj fel a hegyi útra, menj, keresd meg a pásztorokat, tanítsanak meg botot faragni, s abból furulyát! Tudd el tőlük kerek sajtok ízét, gyógyfüvek nevét, fák lombjából megjósolni, esőt vagy szárazságot hoz-e a szél. Menj és táncolj a meredek rétek szélén a sziklákat tartó felhőket is elcsábítani képes mezítlábas nimfákkal, s éld meg, ami szép! Ízt, színt, meleget, fényt, nyugodalmát a jónak! S ha teljes az életed, ne feledd, ültess babot! Jó az! Kedvesed levest főz belőle, vagy sűrűbbre hagyva gyenge húsokat téphetsz hozzá, míg omlik a rost nyelveden. Kupa vizes borral öblítsd le a félelmet, légy bölcs! Semmi nem tiéd örökké, s míg tartod, minden tiéd! Ha úgy érzed, tévedsz, kérdezd az isteneket. Jó válasz mindig akad. Olvass! Verset faragj dallamra! Csak ne uzsorázz! Láttad, mint járt Menipposz! No, hát most eredj! S a babot elültetni ne feledd! Pár nap, s kihajt máris. Benne az élet. Benne van az!