Szászi Zoltán: Télig rege – miért van a szorongást hozó, zöld szemű rém ideje itt megint?

Az én kórtársaim

Mégis milyen boldog idők voltak régen azok még, mikor a geográfusok – kik eltorzított tojásként álmodták meg a földet, vagy teknőcök hátán hordozott hatalmas tálnak, melynek szélén a tenger vize a semmibe hull le – és a valódi írástudók – kik egész estét betöltő, a nézőt hol megríkató, hol megkacagtató színjátékokat körmöltek füstös kanócú lámpák alatt csekély megélhetésért – még úgy tudták, hogy Bohémia és Szicília egymással határosak. Ha ezt így mesélték, akkor a szomszédság miatt könnyen barátokká válhattak ott az uralkodók, kik vendégként palotájukban együtt mulatoztak akár kilenc holdtölte idejéig is, ha egy mese azt úgy kívánta. Úgy kívánta. Barátság és vendégszeretet tiszta jó kapcsát megmérgezte aztán mégis valami. Jó tollú Vilmos milyen parádés darabot írt belőle!

Úgy mondták, a dolgok ott romlottak el, hogy rossz helyen, nem méltó módon táboroztak az uralkodókat kísérő vendéghadak. Oly sok kellemetlenségnek melegágya lehet ez. Hogy kire süt reggel hamarább a nap, vagy kire hull utolsóként annak sugara, ez mind kiváltságok miatti buta béka-egér harcokat gerjesztett egykor. Lakomák ételsorának elsősége, tálak fémjének nemessége, borok ó jellege vagy frissessége, markotányos nők adakozó vagy eltaszító kedve, bizony, mind a pletyka, a vesződség, a gerjedt indulat, az ellenszenv táptalaja lehetett, s onnan, hogy a vendéghadak, az apródok, lovászfiúk, hadnagyok és kapitányok miként heccelték, piszkálták a másik vendéghadat, onnan indulhatott ki minden tragédiának fonala.

Bohémia és Szicília! Királyok, királyné, intrika és pokoli hatalmak, kik megkeverték az érzések és remények irányát. Azok a sötét elemek pontosan tudták, hogy egy rosszkor elindított mosoly, egy félreértelmezett gesztus, egy másképpen hallott, pontatlanul értelmezett szó mekkora kárt okozhat! Birodalmak pusztultak el ilyenek miatt. Télig rege. Tragédiába fordultak életek. Sötét hatalom. Ma is van még elég erőd? Egyre nő s homály, egyre hamarább nyugszik a nap, nincs is más fény, csak sötétség, csak a sűrű éj!

Itt a zimankó kora! Ránk omló sötétségé. Mesével is csak nehezen oldható szorongások ideje kopogtat, majd dacosan benyit, leül a tűz mellé és azzal együtt lobog. A téli regéket meg kell hallgatni, jól meghallgatni, s ha kell, újraálmodni azokat, s tanulni azokból, ne legyen hatalma a gonosznak rajtunk! Lépj ki, hírnök, te ósdi rongyokkal felcicomázott herold, mondd el, mit tudsz a régi időkről! Hadd tanuljunk mások renyheségén, s a dőre buta gőg hulljon le rólunk, tisztuljunk meg tavaszra, sok meséjüket mind mondják el most élénken játszva, majd tartsák meg az igricek, lantosok, énekmondók és csepűrágók a jövőnek. Jó tanítóink ők! Csorba és görbe a tükör, mit elénk tartanak. Minek látszódhatnánk másnak, mint csorbultnak, torzultnak? Lássuk hát, e két királyság viszályát okozó örökkévaló időtől létező fluidumot, mit úgy hívnak, a zöld szemű rém! Féltékenység! Átok a te neved! Mit tettél tönkre? Ugye pontosan tudod? Persze, hát hogyne!

Hogy is volt? Tehát két szomszéd királyság egymással jó barát uralkodója egyikük palotájában mulatozott. Szeretetben tették, s így teltek, múltak napok, hetek, sőt hónapok. Folyt a bor, drága ételek fogytak, táncosok, színészek, bohócok, artisták szórakoztatták a nagyérdeműt. Vendég volt a még agglegény szomszéd, még kicsit ifjabb király, akit esténként lenge lányok is tutujgattak. Míg a másik, a vendégfogadó király meseszép feleséggel bújt ágyba. Lakomák kezdetén még karcsú volt a felséges feleség, ám éppen kilencszer fordult meg a sápadt Hold már az égi pályán, s eljövőnek látszott a szerelem gyümölcsének, királyi sarj világra jöttének áldott ideje. Elfelé készült hát a vendég, nem kívánta zavarni a családi együttlétet, de király szomszédja váltig marasztalta őt. Illedelmesen elutasította egy darabig, de mikor áldott állapotú nőjét bízta meg vendég marasztalásával, a kedves szavaknak ellent állni nem volt benne erő. S a pletyka, az átkozott… Azt súgta a vendéglátó fülébe, hogy a meseszép feleség nem is az ő, hanem a vendég gyermekét hordozza szíve alatt? Honnan vette, vehette ezt? A gyanú lángra lobbant egy pillanat alatt. S az orv és gonosz érzés, a lelket mételyező féltékenység a vád és gyűlölet mérgét adagolta az agyba. Viszály istennői tenyerüket dörzsölték, a béke és család védnökei ijedve futottak messze. Így lett a korábban vidám palotából zord és cudar rideg lyuk, egy virhó, melynek odvaiba rémek, szörnyek lakoztak bele. Vége lett a napsütésnek a birodalomban. Megbolondult a király, elveszejteni kívánt mindenkit, elméjébe csak a zöld szemű rém tudott beférkőzni. Meg is tette, sokáig ott ragadt a király fejében, ostoba gyilkosságra adatott parancsot, ostoba viselkedéssel a sötét érzések birodalmává varázsolta az egykor fényes királyságot. Vészek, járványok, szomorúság, bánat, gond, szegénység, ínség lettek napi vendég ott, hol korábban béke, bőség, egészség, jókedv és vendégszeretet uralkodtak. Mi vég jöhet ezután?

A mese később megbocsájtott a mérgezett szívű és elméjű királynak. Majdnem minden jóra fordult a történetben, egy ifjú halála azonban végérvényes lüktető örök sebként ott maradt minden szereplő emlékében, ki részese volt ennek az oktalan drámának. A királyok évtizedek múltán kibékültek, a téboly elmúlt, de maradt a mardosó érzés, az elmulasztott idő miatt. Amit viszállyal töltött ki a zöld szemű rém, a féltékenység karmai közé keveredett uralkodó. Mennyi boldog szép nap, vidám est és örömteli éjszaka esett áldozatául a féltékenységnek! Oda lett a barátság, melyről úgy mondják, erősebb az ágyúknál is. Elmúlt ugyan a vészkor, újraéledt a béke ideje, de soha nem lehet már semmi olyan, mint korábban volt. Az apróságok, vélt sérelmek, értelmetlen sértődések miatt erősen megsérült a barátság hídja, mely, ha újjá is épült, már nem bírt el annyi terhet, nem bírhatott el annyi terhet, mint alapításakor. Meglazultak pilonjai, megroppantak ívei, gidres-gödrös úttá vált háta nem bírják most sem a terhelést.

Van hát tanulság? Mondják, a mesének mindig is volt, van s lesz tanulsága. Ne hidd, hogy oktalan kis meskete az, csak olyan beszédféle, szórakozás, lenge pillanat! Itt sok tanulság mutatkozik, jó tollú Vilmos játékában. Legelsőbb az, hogy a látszat csal! Mi kacsintásnak látszik jobbról, az balról szembe hullott muslinca, mi innen kacér csábítás, onnan viaszkozó grimasz. Mi egyfelől tény, másfelől gyenge fikciónak is! Ha hallasz valamit, szűrd meg! Ha látsz valamit, kérdezz rá! Ha nem hiszel még magadnak se, kérdezz elfogulatlant!

De sok szerelem, barátság, testvéri kapocs illant, hullott, szakadt el évszázadok alatt! Mert a mesét nem hallgattuk végig. Mert nem ismertük fel a tanulságot. Mert vagy a zöld szemű rém, a féltékenység, vagy az irigység, vagy az intrika, pletyka, a hazugság, a vélt sérelem bújt belénk a valóság helyett. Kiirtva mindazt, mi emberi jó! Haj, igricek, lantosok, bárdok, mesemondók, csepűrágók, bohócok, artisták, színészek, énekes vándor dalnokok! Ti vagytok a mesék utolsó tiszta hordozói! Rátok bízva a feladat: nem hazudni, de mesélni! Értsék, mind a népek, a tél erre jó! Mesére. Okulásra. Bocsássatok meg, hallgatók, a jó tollú Vilmosnak, utódainak, kísérőinek. Csak a gonoszt elűzni szándékoznak. Csak mesélnek. Figyeljetek. Ti vagytok a mesék hőse, írója, szereplője, elszenvedője csapásnak, kiválasztottjai áldásnak, jó szerencsének, boldogságnak. Ha hinni tudtok! Itt a tél. Itt.