Silvester Lavrík: Vasárnapi sakkpartik Tisóval (regényrészlet, Mészáros Tünde fordítása)

(Regényrészlet)

Attól az időtől fogva napról napra rosszabb lett a helyzet idegenek tekintetében. Megvoltak a bejáratott utaim, a napirendem, és megvoltak az emberek, akiket is- mertem. Balákékat, Martát, a cselédjüket, az unokatestvéreimet, Mathéfyová tanár- nőt. A csúfolódást, hogy Icig lánya Anička, olyan, mint egy talicska, azt is egyre ne- hezebben viseltem. Csak a gyerekek, és azok közül is csak a hofergyerekek kiabáltak rám ilyet, és mondhatott anyám bármit, sőt akár igaza is lehetett, de nem gyerek- eszem volt már nekem akkor, akármilyen elmaradott és lassú fejlődésű voltam is. Tudtam, hogy nem annyira a tompa elmémmel van bajuk, mint azzal, hogy az apám zsidó. Igen, icig volt az apám, zsidó és kommunista, de annyira nem volt tompa az eszem, hogy a kölykök kiabálása ne fájjon helyette is, hiába volt a föld túlfelén, és hiába élt akár Amerika legszebb nőjével is, az apám volt, és kész. És mondhatott anyám meg a patikusné asszony az én észbeli hiányosságomról amit csak akart, én tudtam, hogy addig fog csak élni, míg el nem felejtem.

Azt is egészen pontosan értettem, miért mondta a patikusné asszony a rohamo- mat csehoszlovakista, hungarofil provokációnak. Persze először el kellett valakinek magyaráznia. Hiszen ki gondolná, hogy ha a legeslegnagyobb nemzetfi, vagy ahogy Štúr titulálta magát, Nagy-Magyarország főszlovákja ünnepségét ádáz magyar ká- romkodások tarkítják, az nem szándékos cselekedet, amely az ügyet lejáratni hi- vatott a prágai kormány előtt, segített az eset megértésében a patikus úr; na de láss csodát, ez a nagy szlovák, sőt a legnagyobb, richtig október 28-án született, ami a történelem véletlen összjátékának köszönhetően egyúttal a Csehszlovák Köztársa- ság létrejöttének napja is. Mert hát egy szlováktól bármi kitelik. Az is, hogy magyar költő válik belőle, ahogy a később Petőfi Sándorrá vált Alexander Petrovičról mond- ták, mosolyodott el csúfondárosan a patikus úr.

Ezért tartott olyan sokáig, míg felállíthatták a Štúr-szobrot a Štefánik téren, és ezért keresték a döntés után olyan sokáig a megfelelő dátumot, mert annak sem- milyen szempontból nem volt szabad jelentősnek lennie. Mert az olyan időkben, amikor kezd megint szűkké válni a szlovákok számára az ország, amelyikben élnek, még az első tavaszi nap is rejtett szimbolikával bír. Hol Budapest szemében, hol meg Prága fülében. Az agrárpártiak, szocialisták, ludákok, kommunisták, fasiszták és nemzetiek számára is mind mást jelképez, de mindig valami szent és érinthetetlent, magyarázta a patikus úr az okot, amiért anyám úgy szégyenkezett miattam 1936. au- gusztus 30-án, hogy el se indult a megmentésemre. Ha nem lett volna ott nekem az én magyarul szóló megváltó angyalom és Alica, aki mellettem állt a kórusban, akkor rémületemben, hogy az alkonyati nap ferde sugaraiban örvénylő elhalt bőr-, köröm- és hajdarabkák felfalják, porrá változtatják apámat, talán máig ott üvöltözöm azokat az ocsmányságokat. Hogy mit is jelentenek igazából, máig nem tudom.

Egyetlen igazán jó módja van annak, hogy maga a gyanú is nevetségesnek tűnjön: ha a személyt, aki ilyen elképesztő módon, ép ésszel fel nem foghatón viselkedett, eldugjuk olyan helyre, ahol csehoszlovakista azsan provokatőrt senki se keresne. Tu- dom, hogy hajlok jobbnak látni magam, mint amilyen valójában vagyok, és szívesen mondanám, hogy az én ötletem volt, de az igazság az, hogy a patikusné asszonyé. Hogy mikor jutott eszébe, azt már nem tudjuk meg soha, de a Monsignore fejébe Pozsonyba menet ültette bele. Mégiscsak elegánsabb megoldás lesz, mint bedugni a gyermeket a bolondokházába, még kiszaglászná az ügyet valami túlbuzgó firkász, és az rossz fényt vetne ránk, ezt mondta neki állítólag. Hogy hozzátette azt is: anyám, ily módon a lekötelezettje, kénytelen lesz megtenni a Katolikus Nőegyletben olyasmiket, amitől most még húzódozik, ezt elfelejtette a patikusné asszony elmesélni anyámnak. Csak akkor jutott eszébe, amikor az urának beszélt a dologról. Kis idő után észrevette, hogy bent ülök én is a szobában, és írom tisztába a herbáriumban szereplő növényekhez készült jegyzeteit, de nem zavartatta magát. Az ilyesmi gyakran előfordult.

Csak akkor voltam neki útban, ha veszekedés volt kirobbanóban az ura és őközötte. De előfordult, hogy a diszkusszió hevében teljesen elfeledkezett a jelenlétemről. Az ilyen pillanatokban egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy bútordarab, felesleges és szükségtelen bútordarab, de megnyugtató volt ráébrednem, hogy ez nem is olyan kellemetlen érzés. Ráadásul énrám nem pakoltak semmit, ellentétben a komóddal vagy egy polccal. Nem tudom, miért volt a Mária patikusné asszony olyan háklis ezekre a családi vitákra. Úgyis mindig ugyanazon civódtak: felrótta az urának, hogy csak a munkájával meg az ivással törődik, őt meg elhanyagolja, elsősorban társadalmi élet terén. A patikus úr ilyenkor hallgatott, vagy motyogott valamit arról, hogy nem azért hanyagolja el a feleségét, mert nem tudna kevesebbet dolgozni és ne tudná abbahagyni az ivást, de hogy nem hagyhatja abba se azt, se a munkát, mert így könnyebb elviselnie a méltósága elveszítését. Te magad gondoskodtál az elvesztéséről, zárta le rendszerint a patikusné asszony a rögtönzött vádbeszédet, miután előtte még megkérdezte a pati- kus urat, hogy ugyan ki vette el tőle azt a becses magyardzsentri-méltóságát. Így kellett lezárnia, mert a kérdésére egyetlenegyszer se hallottam a patikus urat felelni, a patikus- né asszony meg nem az a fajta nő volt, aki elviseli, ha nem kap választ.

Mikor a patikusné asszony visszajött Pozsonyból, és az urának is eldicsekedett ké- nyes helyzetemre kielégítő megoldást kereső, bámulatra méltó igyekezetének eredmé- nyével, elfelejtette, hogy Marta csak azt nem hall meg, amit nem akar, és csak azt nem pletykálja szét, amiről nem tud. Anyámnak elmondhattam volna én is, csakhogy mikö- zöttünk ilyen bizalmas beszédek nem voltak sohase. Meg hát anyámnak fogalma se volt, mit kellene csinálnia velem akkor, ott kint a téren, ezrek szeme láttára. Az első és sokáig az egyetlen, aki elszánta magát a cselekvésre, Andrej Hlinka volt. Ő lépett oda hozzám, és bár állítólag rugdalóztam, meg kaszáltam vadul magam körül a karjaimmal, nyugal- mat sugárzó tekintete, csitító szavai hatására lassanként magamhoz tértem, és Alica ki- vezethetett a tömegből. Nem értettem jól, mit beszél neked, mondta, mikor megkérdez- tem, hogy mit. Hogyhogy nem értetted, egészen közel voltál. Azért nem értettem, mert magyarul mondta, felelte Alica ingerülten. Többet aztán nem beszéltünk erről. Bölcs, szívélyes ember lehetett Andrej Hlinka, ha csupán azért, hogy azon a nyelven szóljon hozzám, amelyen szorongásos dührohamom következtében megszentségtelenítettem az ünnepséget, vállalta a kockázatot, hogy egy háborodott, fejletlen elméjű személy mi- att őt is megvádolják azzal, hogy hungarofil, csehoszlovakista ügynök.

A Nupodu meg a Pútnik Svätovojtešský kalendáriumát, anyám kedvenc olvasmányait ki nem állhattam. Ettől még azért lapozgattam bennük néha. Nálunk otthon a Slová- kon kívül sok olvasnivaló nem akadt, így kénytelen voltam újra meg újra ráfanyalodni ezekre az elviselhetetlenül okító jellegű, már első olvasásra is gyötrelmesen unalmas évkönyvekre. A patikus úr mondandója is okító jellegű volt, de ha ő beszélt bármiről is, mindig úgy éreztem, mintha elhúzna egy függönyt, amelyik mögött első pillan- tásra vagy hallásra sok érdekest nem ígérő dolgok izgalmas titkai rejlenek. És ő úgy tudta ezeket megmutatni, hogy mi magunk, Alica meg én jöjjünk rá arra, miben is áll a titkuk.

A szövetkezeti évkönyvben meg a Szent Adalbert Társaság kalendáriumában nem volt semmiféle titok. Ott tukmálás volt minden tanács, és mindenben ott volt a tolakodó tanulság, az udvariasságba burkolt utasítás. Tisztára olyan volt mind- kettő, mintha anyám állította volna őket össze. Voltaképpen csupa rendelkezés és parancs, de anyáméival ellentétben ezek nem félelmetesek, hanem csak unalmasak voltak. Nem tudom, anyám tanult-e a könyvekből, amelyeket minden évben közvet- lenül karácsony előtt hozott vastag papírba csomagolva a postás, vagy a nagyszom- bati és pozsonyi szerkesztőségben nem mertek olyasmit beléjük írni, ami anyámat haragra gerjeszthette volna. Nem esik nehezemre elképzelni, hogy ha valami olyat hoztak volna le, amivel anyám nem ért egyet, nem habozott volna egy percig se, hanem vonatra ül, és a fejükhöz csapkodja a szerkesztőségben az évkönyvet.

Már csak azért is ki nem állhattam a bölcsességnek ezeket a házi kincsestára- it, mert anyám pont úgy állt hozzájuk, mint minden más, általa tévedhetetlennek tartott tekintélyhez. Hogyha a szerző azt a tanácsot adta a gazdasszonyoknak, hogy nem fut ki a tej, ha a lábas széleit megkenegetik vajjal, akkor anyám onnantól fogva kente becsülettel a lábas szélét vajjal attól függetlenül, hogy vaj ide vagy oda, a tej ugyanúgy kifutott. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nekem is kenegetnem kellett. Azonkívül mindig kikérdezett a számomra teljesen feleslegesnek tűnő szá- mokból és adatokból – kinek, és vajon minek lenne szüksége arra a tudásra, hogy például Csehszlovákiában 1938-ban százhétezer automobil volt, és nyolcszáznegy- vennyolcezren hallgattak rádiót? Hát senkinek. Nekem pedig nemcsak hogy be kel- lett vágnom ezeket a teljességgel abszurd adatokat, és felszólításra felmondani őket bárhol és bármikor, hanem nagy bosszúságomra mindmáig emlékszem is az összes- re. Azon az elképzelhetetlenül nagy számon, amely a rádióhallgatók számát határozta meg, csak az tetszett, hogy benne voltunk mi is Alicával. Nyolcszáznegyvennyolcezer, mondtam minden egyes alkalommal, amikor Alica bekapcsolta a rádiót. Nyolcszáz- negyvenhétezer-kilencszázkilencvennyolc, mondtam, amikor kikapcsolta.

Emlékszem arra is, hogy Angliának annak idején a gyarmataival együtt százhétmil- lió-háromszáznegyvenezer  négyzetkilométer volt a területe, Csehszlovákiának pedig csak száznegyvenezer. Miközben Angliában egy négyzetkilométeren tizenöt, Csehszlo- vákiában viszont száznyolc ember élt, és egy angol font száznegyvenegy csehszlovák korona volt. Így hát Angliát mesésen gazdag emberek által ritkán lakott pusztaságnak képzeltem.

A Nupodu 1938-as, Szövetkezeti család nevezetű kalendáriumából megtudtam, hogy az éppen uralkodó bolygó a Parom, latinul Jupiter. Izzó felszíne gyors változások- nak van kitéve, életnek lehetősége nincs rajta semmi, ezért úgy tartják, hogy ez a planéta komoly halálhozó erővel bír. 1938 októberéhez a következő versikét írták a nép szó- rakoztatására, tanítására, szellemének felemelésére: Édesanyánk szelíd Moldva, apánk meg a nagy Duna, dalunktól zeng a Šumava, meg a Tátra magasa.

Pont októberben, amikor Turócszentmártonban az  a végzetes találkozó zajlott, amely gyerekkorom Csehszlovákiáját a történelem archívumába helyezte. De engem Csehszlovákia széthullásánál sokkal jobban érdekelt, hogy miért fuserálta így el a dolgot Milan Rastislav Štefánik tábornok. Szabad volt a madarunk, tágas égben szállott, míg egy nap a sziklák közé zokogva lehullott. Ilyen vers volt a másodikos olvasókönyvünk- ben. Emlékszem az egészre, de fölösleges lenne elmondani, végig az egész csak ilyen bla-bla-bla versszakokból állt. Lelkes-beleérzőn skandáltuk, meghatott mindnyájunkat a kép, ahogy a Nagy Háborúból hazafele tart az édesanyjához, mert az édesapja már nem él. Sírt majdnem az összes lány, és néhány fiú is szipogott, szó szerint vettünk min- dent, ami a versben állt. Nyilván a nemzet hősének szétroncsolt tetemét látták maguk előtt, a kiálló sziklák által darabokra tört végtagjaival valahol fent a magas hegyekben, magára hagyatva haldoklásában.

Nekem nem volt ilyen jó a fantáziám, de Mathéfyová tanárnő megdicsérte az osz- tálytársam, Hanke rajzát. Štefánik volt rajta, éppen ilyen lelkes-beleérzőn ábrázolva. Az arca nem látszott, mert belecsúszott a sapkája, de egészében véve jól eltalálta a Han- ke. Végül is az apja képfestésből élt. A Barón szállóban, és később a Hlavina hotelben is, ami a Rozmajrínován épült fel, egyenesen a Winklerék szalonjával szemben, az ő ecsetjéből származó vadászjelenetek és erdei csendéletek díszítették a falakat. Biztos tőle örökölte a tehetségét a fia, igazán megható volt a kép, amit rajzolt. Bár legfőkép- pen valószínűleg azért, mert a tanító néni részletesen elmagyarázta mellé, mennyire szerette Milan Rastislav Štefánik Szlovenszkót és a szlovákokat. Szenvedéllyel szóno- kolt, többek között arról, hogy mennyi mindent megtett Milan Rastislav azért, hogy saját országunk lehessen. Igaz, közös a csehekkel, de nem baj, mert mi tulajdonképpen egy nemzet vagyunk, és az olyan, mintha egy család lennénk, egy anyától-egy apától, a szlovákok a fiatalabb, a csehek pedig az idősebb testvér. Ezt még meg is értettem vol- na, és az is világos volt, hogy a nagyobb testvér mindig lenézi a kisebbet, hiszen erre a bátyám derekasan mutatta a példát. Az nem fért csak a fejembe, hogy minek ezen folyton veszekedni. Hiszen akinek idősebb testvére van, tudja jól, hogy a dolgoknak úgy kell lenni, ahogyan az mondja. Ha a bátyám azt mondta, hogy én leszek a Ramona, és ez azzal jár, hogy egész napra kikötnek egy fához, hiába nem tetszett nekem a dolog, hiszen nyafogtam is miatta, de ha nem akartam, hogy ánblokk kihagyjon a játékaiból, akkor odaálltam az öreg szilvafához, és hagytam, hogy odakötözzön hozzá. Még úgy is tettem, mintha kibonthatatlan csomó lenne azon a kötélen, és bár tényleg vágott a madzag, nem húztam ki a kezemet belőle, pedig kevés is elég lett volna, hogy szabad legyek, mint a versbéli madár, amelyik a magasban szállt, míg neki nem röppent egy sziklának. Nem szabadítottam ki magam, mert az a szabályok megszegését, és ezzel a játék végét jelentette volna.

Gyakran van úgy, hogy nemcsak az emberek, hanem a nemzetek se tudnak felnőtt módjára viselkedni,

mondta a patikus úr, mikor elmeséltem neki, milyen erős hatást tett rám a Štefánik tábornokról szóló vers. Ingatta a fejét, hogy milyen kár, hogy a tábornok nem hallhatja az eszmefuttatásomat, mert ő találkozott Štefánikkal, s bár nem közvetlenül az ő pa- rancsnoksága alatt harcolt, de hallotta őt beszélni, és biztos benne, hogy ha tudta volna a tábornok, milyen kifogásaim vannak a csehszlovák államiság eszméivel szemben, bizonyos hibák egészen biztosan kiküszöbölhetők lettek volna. Nevetve mondta ezt, és én nem tudtam ugyan, hogy min nevet, de örültem, hogy ezúttal végre nem Alicának, hanem nekem sikerült megkacagtatnom. Ettől annyira fellelkesedtem, hogy elszavaltam neki az egész verset a ma- dárról, amely elhozta számunkra az arany szabadságot, kiegészítve egy nagy sóhajjal, amelyet a következőképpen lehetne összefoglalni: igazán nagy kár, hogy Štefánik tábornok sohase tette be a lábát az ország földjére, amelyért oly nagy áldozatokat hozott, hanem ehelyett csak lezuhant rá.

Anyám, akinek a patikus úrnál aratott sikerem után szintén elmondtam az eszmefuttatá- somat, még csak el se mosolyodott. Mi több, megszidott a tiszteletlen gondolatokért, és talán éppen ez lehet az oka, hogy Štefánik sose nőtt úgy a szívemhez, mint mondjuk Andrej Hlinka vagy a patikus úr. Hiszen miféle történet az, amelyben a főhős legyőzi a sárkányokat mind, a háromfejűt, a hatfejűt meg a kilencfejűt is, megtalálja a királykisasszonyt, varrat magának egy parádés mundért, és elindul haza, ahol haptákban várja mindenki, hogy új országuk új királyához méltón fogadhassák, aztán ahelyett, hogy repülő táltos paripáján elegánsan alá- szállna, mint Perszeusz, mikor megszabadította Andromédát, fogja magát, és rázuhan az ün- neplő tömegre? Benzoni őrgrófnő meg a szlovákok pedig győzték kisírni a szemüket, tettem még hozzá, és ekkor már szinte fuldoklott a nevetéstől a patikus úr. A gondolatmenetemnek ezt a szakaszát nem osztottam meg anyámmal, nem jutottunk el odáig. Már annál a résznél szájon vágott, amikor a szlovákokat az indián Ramonához hasonlítottam.

Igen, Štefánikra is haragudtam. És még mindig haragszom egy kicsit. Ő már a második olyan nemzeti hősünk, aki oly sok reményt ébresztett, és végül oly keveset teljesített be. És teljes joggal haragudtam, mert tudtam rég, tulajdonképpen azóta, hogy hiába vártam apámat a ház előtt, hogy a reménykedés sokkal rosszabb, mint a csalódás. A remény ugyanis nem engedi, hogy fellélegezzünk, arra kényszerít, hogy lábujjhegyen éljük az életünk. És ez nem egy kényelmes élet így. Hanem egy görcsös élet.

Haragudtam rá, haragudtam a nemzeti hősünkre. Nem annyira, mint apámra, de azért haragudtam. Ez a harag nem szomorúságból, hanem bánatból táplálkozott. A szomorúság és a bánat között van különbség. De erről majd máskor. Štefánik tábornokra több minden miatt is mérges voltam. A repülőszerencsétlenség csak az utolsó csepp volt a pohárban. Jártunk fent a Bradlón a síremlékénél, apámmal és anyámmal. Értelmetlen halálának ötödik évfor- dulóján. Emlegették az ünnepségen a Štúrét is, ami milyen is lett volna, szintén értelmetlen.

Ez volt tulajdonképp az egyetlen családi kirándulásunk, amit kisgyermekkorom- ból vissza tudok idézni, hacsak nem veszem annak az Uhrovecben, Dubčekéknál töltött időt is. Benzoni őrgrófnő is ott volt a Bradlón. Meg állítólag Louis Chiron, apám kedvenc autóversenyzője is. És ez igaz lehetett, mert útban odafele láttuk az autóját valahol Stará Turá és Pöstyén között. Apám még le is tudta fényképezni, mert a kirándulásra kölcsönkérte a Hajdyla fotográfus masináját. Drága pénzért, amiért persze megkapta anyámtól a magáét. Pedig akkor még nem is tudta, hogy nemcsak kölcsön-, hanem megvette.

Az őrgrófnő is automobilon érkezett. Nagyon jól állt neki. Ha elgondolom, hogy az a gyönyörű nő a mienk lehetett volna, a tahiti kolóniákkal együtt, ahová Štefá- nik át akarta költöztetni a szlovákokat, és hogy ezt az egészet egyetlen félresikerült leszállási manőver tette tönkre, akkor legszívesebben sírva fakadnék. Igen. Vannak népek és országok, amelyek egyezséget kötöttek a sorssal, ahogy azt Márai Sándor mondja, a patikus úr megboldogult magyar édesanyjának kedvenc írója. De mi nem tartozunk közéjük. Márai Sándor viszont a patikusné asszonynak is a kedvenc írói közé tartozott. Például a Válás Budánt egy szuszra olvasta ki, eldicsekedett vele anyámnak, onnan tudom. Kár, hogy nem írta meg a Válás Bánovcébant is, tette hoz- zá anyám mindig, valahányszor szóba jött a patikusné asszony irodalmi ízlése.

Miután a Monsignore a platán árnyékában álló patikában tett vasárnapi látogatá- sai során nyájasan, ám szigorúan megdorgálta irodalmi ízlése miatt, cseppet szemér- mesebb lett kedvenc szerzőinek megválasztásában. De hát mit volt mit a Monsigno- rénak a patikusné asszony szemére vetni, ha ő maga a bécsi Pázmáneumban végzett, a Monarchia katolikus egyházi kádereinek ebben az elit keltetőjében, és még kilenc- száztizenkilencben is magyarul írta a nevét, hogy Tiszo József ?, kérdezte cinikus mosollyal a patikus úr.

Úgy gondoltam, hogy ez biztos nem egészen így volt, hogy ez csak afféle rossz- indulat a patikus úr részéről. Nem szívesen hagyta magát belerángatni az ilyen gran- diőz témákba, amelyek túllépték a határát annak, amit az ember ésszel felfoghat. És ha mégis beadta a derekát, akkor a lábuknál fogva cibálta le őket a szférák magasságából a földre, nem hagyott meg nekik egy szemernyit se abból a földöntúli ragyo- gásból és magasztosságból, amit olyan jó volt lehunyt szemmel hallgatni a mi plébá- nosunk hangján, mert a Monsignore olyan meggyőző hévvel és elszántsággal adta át a gondolatait, hogy muszáj volt velük egyetérteni az utolsó betűig.

Erősen feltűnő volt, hogy Monsignore Tiso és Balák gyógyszerészmagiszter sze- mélyében micsoda idealizmus és realizmus csapott össze rendszeresen a főtéri ház parádés szobájában a sakktábla fölött, azon a főtéren, mely csupán e két kivételes férfiú városunkbéli ténykedése idején négyszer váltott nevet. 1919-ig Erzsébet tér, ki- lencszázhuszonötig Fő tér, aztán tizenegy évig Štefánik tér, majd attól a naptól fogva, hogy leleplezték rajta a szlovák irodalmi nyelv megalapítójának első, monumentális emlékművét, Štúr tér lett. Vitáztak ezen is, és egyúttal a modern idők eladhatóságán is. Kifulladásig, eredménytelenül. Azon a helyen, ahol a szégyenoszlop állt, hangsúlyozta jó magasba emelt mutatóujjal a patikus úr. Egy emancipálódó modern nemzet ilyen apróságokra nem adhat, replikázott mosolyogva a Monsignore. Sokszor voltam tanú- ja életem e két fontos férfiúja gondolati megosztottságának, a magyar múlt védelme kontra fényes szlovák jövő összecsapásának, ezért nem ment a fejembe ez a Tiszo Jó- zsef. Nem illett ez hozzá, hiszen hallottam a saját fülemmel nemegyszer, hogyan lán- gol a Monsignore a szlovák nemzetért, és mennyire bosszantja, amit velünk a múltban a magyarok, most meg a csehek tesznek. Csakhogy aztán eszembe jutottak a háborús jegyzetei a Nyitramegyei Szemlében, eszembe jutott, hogyan nem ment a fejembe, hogy pont a Tiszo József nevű ifjú káplán eskette a város egyetlen szlovák jegyzőjét. Ráadásul pont egy pánszlávista történész lányával adta össze. Egészen biztosan szlo- vák mise keretén belül, biztosított a patikus úr. Bizonyára nem volt ez olyan nagy bűn, ha meghagyták utána a hivatalában, mert meghagyták, sőt elő is léptették, Nyitrára ment szolgálni. De nem ez volt a legfontosabb, amire a patikus úr rávezetett engem, mikor erről a témáról beszélgettünk.

Hanem az, hogy rájöttem, nem szabad az én fejemet túlságosan megterhelni olyan szavakkal, mint haza meg nemzet, mert még nagyobb zavarodást okoznak benne. És arra aztán tényleg semmi szüksége egy ilyen egzaltált, tompa elméjű gyermeknek. Mert hiszen minek nekem az olyan szerelem, amibe beleszédülök, ami a magasba repít, aztán meg ott hagy azok kénye-kedvére, akik azt hiszik, hogy ezek a szavak az övéik, csak mert ők használják a leg- gyakrabban, ők kiabálják a leghangosabban. És rájöttem arra is, hogy haragudni tudni kell. Ha valaki rendesen akarja csinálni, ahhoz irdatlan erő szükséges. Majdnem annyi, mint egy valódi gyászhoz. De hát honnan szednék én magamban annyi erőt? Ezért maradtam szomorúnak, azt is csak éppen hogy. Vágtá- zott mellettem az élet minden irányba, engem észre se vett. De jól van ez így, mondtam Alicának, legalább nem találnak meg az újabb katasztrófák. Te aztán tényleg bolond egy nőszemély vagy, felelte Alica, és többet erről nem beszéltünk. Minek is? Igaza volt.

De ezt csak most tudom. Vagyis igazából tudom már régen. Csakhogy akkor, abban a rettenetesen izgalmas ezerkilencszáz- harmincnyolcadik évben még csak nem is sejtettem. Az viszont teljesen világos volt számomra, hogy ha Štefánik nem repülőgé- pen, hanem automobilon tért volna vissza a hazájába, akkor egészen másként alakulhatott volna a szlovákok dolga. Szerin- tem Giuliana Benzoni őrgrófnő se bánta volna. De hát, ahogy Marta, a Balákék cselédje mondja – szaros valagat késő ütni.

Mészáros Tünde fordítása