Svetlana Žuchová: Tolvajok és tanúk / I. Tolvajok (Bécs, 2005)

(részlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Tényleg. Tényleg nem akartam lopni. Csak gondoskodni az asszonyról, ahogy azt minden rendes férfi teszi. Úgy, ahogy a gyerekek azt az iskolában tanulják. Természetesen jobb lenne, ha fizetési szalaggal állíthatnék haza, és átnyújtanék egy csokit. Mercit vagy Lindtet. Vagy valamilyen kedves kis ékszert. Még ha bizsu is. Muránói üveg karkötőt, amit a téren lévő bódékban a turistáknak kínálnak. Nyilván szebb lenne, ha minden hónap ötödikén meghívnám vacsorázni. Ha beülhetnénk az egyik csatornaparti pizzériába, és megennénk egy pizzát. Akár vegetáriánust is, mert Marisia azt szereti. Vagy vennénk egy üveg fehérbort, és útban hazafele a pizzériából beugornánk egy jó filmért a kölcsönzőbe. Mindenki inkább ilyen életet választana magának. Ha tehetné. Egészen hétköznapit. Olyan hétköznapit, amilyen talán nincs is.

Már arra sem emlékszem, mikor kaptam utoljára fizetést. Mikor volt a kezemben legutóbb bankjegyköteg, ami olyan ropogós, mintha valaki kivasalta volna. A bankszámláról már nem is beszélve. A bankszámla a hétköznapi, rendes élet tartozéka, erről észrevétlenül lecsúsztam. Fokozatosan, ahogy a gyerek kinövi a csizmáját. Nem egyik napról a másikra. Nem készakarva. Hanem fokozatosan, mint amikor elkezd sötétedni. És így volt ez a lopással is.

Akkor, amikor Marisia elmondta, hogy nem tud főzni. Rögtön akkor, amikor megismerkedtünk. Amikor először együtt reggeliztünk, és a tükörtojás sárgája szétfolyt a tányéron, mint a víztócsa a kiadós esőzés után. Mint a meleg iszap a termálvizes forrás alján. Ültem a nappaliban, és körbenéztem az idegen szobában. Akkor még Gregor is ebben a lakásban lakott, és mindannyian munkába jártunk. Jó úton haladtunk. Első reggel Marisia elém rakta a szétfolyt sárgájú, cafrangos szélű tükörtojással megrakott tányért. Félmeztelenül. A darabokra szétesett tojásokat. Mint a megfagyott ónos eső, olyan állagú volt. Mint a vékony jég, ami úgy néz ki a napon, mint az ezüst. Fakanállal vakargatta le a rozsdás serpenyő széléről, és kupacra halmozva hordta be a nappaliba, a heverőn ültem, és megkérdeztem, segíthetek-e. De Marisia nem akarta, hogy segítsek. Azt mondta, megtanul főzni. Említette, hogy vegetáriánus. Az óvodában szokott ebédelni, vacsorára pedig vesz egy szelet pizzát. Itt, a sarki büfében, ahol a törökök disznóhúsos bucit és vaslapon sütött kolbászt árulnak. És zöldséges pizzát, minden este olyat vesz, amikor jön haza a munkából. Mert vegetáriánus, és nem ismeri ki magát a húsok között. De most megtanul főzni, nevetett. Aznap, amikor először együtt reggeliztünk. Felvetette, hogy megtanul főzni, és teljesíti majd minden kívánságomat. Mint minden rendes asszony a férje kívánságát.

Azután valóban sokat főzőcskézett. A konyhában égett olajszag terjengett. Gyakran szellőztettünk, mert Gregort zavarta a sűrű füst. Akkoriban még velünk lakott, bár az idő java részét a szobájában töltötte, zárt ajtó mögött. Aztán Marisia megkért, hogy hozzak húst. Mivel ő nem ért hozzá. Bár vegetáriánus, nekem szívesen készít sült húst. Elmesélte, hogy gyerekkorában a nagyanyja elküldte a henteshez. Abban az országban, amelyet most úgy emleget, a hazám. Hogy hozzon karajt vagy oldalast. Elsőt vagy hátsót. Nevetett a hentes szóhasználatán, mert ezek a kifejezések neki nem mondtak semmit. Ezért inkább ugorjak el én a boltba. Válasszak valami jót. Örültem, hogy segíthetek. És vittem pénzt. Mert akkor még volt pénzünk, bár bankszámláról nem is álmodhattam. Tulajdonképpen azóta, hogy idejöttem. Ezzel mindig csak a baj volt. A bankban mindenféle papírt és igazolást kértek. Borko, az akkori főnököm úgyis rögtön zsebbe fizetett. Nem volt szükség bankszámlára. De akkoriban még volt pénzünk. Hiszen jártam dolgozni az építkezésre, és minden pénteken a műszak után Borko kifizetett. Összeszámolta, hány órát dolgoztam azon a héten, és egy vas pénzkazettából előhúzott egy papírszalaggal körbetekert bankjegyköteget. A bankjegyek olyan simák, ropogósak voltak, mintha kivasalták volna. Mintha sablonból vágták volna ki. Amikor a gyerekek boltosat játszanak. Az ujjam csak úgy csúszkált a rugalmatlan papíron. Hiszen Borko a bankban tartotta minden pénzét. Onnan vette ki, és vas pénzkazettában hozta, amit számkód nyitott. Minden pénteken, műszak után, amikor átöltöztünk, és türelmetlenül cigarettáztunk a lakókocsi előtt. Alig bírtuk kivárni, ahogy Borko piros sisakban ellenőrzi az építkezést, és megjelenik a betonkeverők és malteros vödrök között a vas pénzkazettával. Aztán félbehajtva bedugtam a pénzt a farzsebembe.

Mint régen, amikor a csokoládéról megtartottam a sztaniolpapírt, kifényesítettem a körmömmel, a fémes anyag úgy csillogott, mint az arany. Közben mindig Marisiára gondoltam. Otthon szétterítettem az asztalra a papírpénzt, mint a kártyákat. Annyi volt, hogy rá se fért az összes. Egymás takarásában, mint az egzotikus hüllő pikkelyei. Mint a színes cserepek a háztetőn. Marisia így találta meg, amikor bejött a szobába.

Marisia, aki nagyon körültekintően bánt a pénzzel. Mindig megkérdezte, Borko nem lop-e meg. Igazságosan számolja-e össze a ledolgozott óráimat. És felírom-e, hogy ellenőrizhessem. Biztosítottam, hogy Borko minden ledolgozott percet kifizet. Megmutattam a kis naptárt, amibe tényleg feljegyeztem mindennap a ledolgozott óráim számát. Nem mintha nem bíztam volna meg Borkóban. Mivel nem volt bankszámlám, legalább egy naptárra vágytam, ami fenntartja a rendet az életemben. Mert ezek a dolgok igenis fontosak. A naptár hátuljára felírom az ismerősök listáját címmel és telefonszámmal. Minden hónapban megjegyzés, kinek lesz születésnapja. Minden dátumnál ott a ledolgozott órák száma. Minden pénteken fizetés, amit a műszak után Borko mindig kifizet. Bár nem volt bankszámlám, volt legalább naptáram. Rend volt az életemben. És Marisia, aki főzni tanult.

Így volt ez minden pénteken. Ez volt az esti rituálé. A Borkótól kapott pénzköteget szétraktam az asztalon, mint a kártyát, és biztosítottam Marisiát afelől, hogy nem hiányzik egy sem. Nagyon örültünk a pénznek. Simogattuk, csókolgattuk. Többször is átszámoltuk, és kupacokba rendezgettük. Azzal együtt, ami még előző hétről maradt. Mert Marisia ragaszkodott ahhoz, hogy takarékoskodjunk. Hogy a bankjegyeket és az aprópénzt is rakjuk el egy fém teásdobozba. Azt az összeget, ami egyik péntektől a másikig nem fogyott el. A zöld fémdoboz volt a bankunk. Amilyenben a piacon árulják a szálas teát. Amilyet születésnapotokkor kaptok, ha valaki nem tudja, mivel lephetne meg benneteket. Fém, amiről helyenként már lejött a zöld zománc.

Minden pénteken úgy lépett be Marisia a helyiségbe, mint a karácsonyfaégővel kivilágított szobába. Mint a gyermek, amikor szenteste várja, mikor jön a Jézuska. A bankók az asztalon szétrakva, mint a kártyák. Lehajolt, párat kivett közülük. Megfontoltan, mintha azokat a papírpénzeket keresné, amelyekbe beleírták a sorsát. Óvatosan, mintha a kártya felső részéből ki tudná olvasni a jelentést. Mintha arra összpontosítana, a pénz mit súg neki. A pénzt aztán elvitte a bankba. Úgy szoktuk mondani. A teás fémdobozba, ahol hétről hétre gyűlt a megtakarításunk. Kiszedte a dobozból, és hozzárakta az újonnan kapott bankjegyeket. Minden pénteken újra és újra átszámolta. Bár mindig pontosan tudta, mennyi van a dobozban. A papírpénzt egymás mellé rakta és címletek szerint rendszerezte. Vékony rolnikba tekerte, hogy jobban átlássa, és meg tudja különböztetni őket egymástól. Hogy beleférjen az összes pénz a dobozba. Mert akkor még volt elég. Csak nagy ritkán esett meg az, hogy nem jöttünk ki a kiszabott heti keretből. Hogy már szerdán hozzá kellett nyúlnunk a bankhoz. Bár a pénzes fémdobozt a szekrény felső polcára raktuk fel, soha nem nyitottam ki Marisia nélkül. Ha elfogyott az egy hétre szánt pénz, megvártam, míg hazaér, hogy a teásdobozból elővegyen nekem egyet a bankók közül. Marisia ekkor ismét átszámolta a pénzt. Aztán megmondta, hogy jövő héten jobban oda kell majd figyelnünk. Nem kell teljes kiőrlésű kenyeret venni, elég a közönséges pékáru. A tejszín helyett elég a tej. Banán helyett megteszi a hazai alma is.

Marisia nem volt fukar. A bankós játékban igazából nem is a pénzről volt szó. Ezt mindketten jól tudtuk. Ha már egyszer nincs bankszámlánk és feketén lakunk egy idegen lakásban, legalább ilyen rituáléink legyenek. Mert ezeknek köszönhetően élünk normális életet. Vagy legalább annak a látszatát keltjük. Miután Gregor elköltözött, és ketten maradtunk a lakásban. A börtönben, ahol a foglyok rendszeresen borotválkoznak és naponta kétszer fogat mosnak, ott sem a higiéniáról van elsősorban szó. A spórolós játék egy rendes világ csontváza volt, amelyet nem akartunk feladni. Elég volt, ha egy kis időre nem figyeltünk oda. Mint mikor a gyerek kinyitja a tenyerét, amiben a lufizsinórt tartja. Csak egy pillanatra enged a szorításon, és a lufi elrepül, mint a postagalamb. Marisiával ezért ügyeltünk annyira a pénzre. Foggal-körömmel ragaszkodtunk a rendes, hétköznapi élethez. Ezért péntek esténként mindig alig vártam, hogy hazaérjek, mert a farzsebem tele volt még a meleg bankókkal. Amiknek majd szépen gondját viseljük Marisiával, mintha a leendő gyermekeink embriói lennének.

Csakhogy amikor Marisia elküldött a boltba húsért, már nem volt semmim. Teljesen rábízhattam magam Marisiára. Reggel két karéj kenyér közé felszeletelt tojást rakott. Szalvétába és uzsonnás zacskóba csomagolt tízórai. Mint annak idején az iskolában, ahol a második szünet volt a tízórai szünet. Húsz percig tartott, a gyerekek vasalt konyharuhát terítettek a padra abrosz gyanánt. Ezért nem is volt szükségem pénzre. Napközben elég volt a Marisia által csomagolt tízórai, amit a többi holmimmal együtt az építkezésen a vasszekrényem felső polcán tartottam. Marisia úgyis mindig főzött valamit vacsorára. Ahogy aznap is, amikor elküldött a boltba húsért. Csütörtök este lehetett. Akkoriban figyeltem a pénzre. Nem fordult elő gyakran, hogy üres lett volna a zsebem. A fiúk mindig hoztak az építkezésre pár doboz sört, de én Marisia kedvéért minden ilyenről lemondtam. Ez volt a mi világunk. A mi megtakarításunk, és az utunk egy jobb élet felé. Mindig ezt ismételgettük Marisiával. Hogy ha odafigyelünk és gondosan félretesszük a pénzt a bankba, minden jóra fordul. Egyszer majd nekünk is lesz igazi bankszámlánk és takarékbetétkönyvünk. Egyszer mi is olyanok leszünk, mint azok, akik bankkártyával fizetnek a boltban. Aznap délután azért nem volt már semmim. Amikor Marisia elküldött a boltba húsért. Amit csakis az én kedvemért akart megsütni, hiszen ő vegetáriánus. Csütörtök volt, és péntekig kibírtam volna pénz nélkül. Hiszen Marisia rakott tízórait, ami elég volt másnap ebédre a munkahelyemen. Míg a műszak után megkapom Borkótól a fizetésem. De Marisia maga mondta, vegyek ki pénzt a bankból. Kivette a szekrényből a teásdobozt, és kihúzott egyet az összetekert bankjegyek közül. Azt mondta, időnként megengedhetjük magunknak. Hogy húst egyek krumplipüré helyett. A bolt szinte a szomszéd épületben volt, és kint hullott a hó. Vettem a kabátom, és a Marisiától kapott pénzzel elmentem húst venni.

– Nem jó sem a szárnyas, sem a hal – mondta Marisia. – A szárnyas elrepül, a hal meg elúszik. És elviszi a szerencsét. Ezúttal rendes húst akarok. Nem kell csirke. Se szárnyas, se halrudacska nem jöhet számításba.

A boltban álltam egy ideig a húspult előtt. A kampókon véres sertéshúsok, vastag bőrű, fehér szalonnák lógtak. A fagyasztóládában polisztirol tálcán lefóliázott, becsomagolt hússzeletek. A  ötényes elárusítónő leszedte a kampóról a húst, megmutatta a vásár-

lónak. Megpaskolta, és mondott róla pár jó szót. Aztán éles acélkéssel szeleteket vágott belőle, a mérlegre hajította és zsírpapírba csomagolta. Amikor átnyújtotta a csomagot a vevőnek a pult fölött, a csomagból folyt a véres lé. Mint a véres vizelet. Örömet akartam szerezni Marisiának. Szépen becsomagolt hússzeletekkel szerettem volna meglepni. Annak bizonyítékaként, hogy azok közé tartozunk, akik ezt megengedhetik magunknak. Tudtam, mit gondolna, ha a konyhaasztalra egy ízléstelen papírcsomagot raknék le elé. Olyat, amiből folyik a véres húslé, kicsurog a lemosható műanyag abroszra. Hogy soha nem tudunk kilépni ebből a világból. A zsírtól és a megszáradt, nyers húslétől örökre ragacsos marad a kezünk. Mindig is kannibálok maradunk. A vegetáriánus, aki nem szerette a húst. Átfutna a fején: örökre olyanok maradunk, akiknek csirkebelsőségtől bűzlik a konyhájuk. Egy magasabb társadalmi osztályhoz szerettünk volna tartozni. Legalábbis látszólag. Nem volt bankszámlánk, de gusztusos, celofánba csomagolt hússzeleteket fogunk enni. Amit vöröses fénnyel világítottak meg föntről, hogy frissebbnek tűnjön.

Egy ideig ott tébláboltam a fagyasztóládák körül, és kiválasztottam a legolcsóbb tálcás, két szeletes disznóhúst. Csonttal. És ekkor jutott eszembe. A húsos csomag kicsi és tiszta volt, majdnem belefért a tenyerembe. Örömet szerettem volna okozni Marisiának. A pénztárcámban ott volt az összetekert pénz. A húst bedugtam a télikabátom zsebébe, egy darabig még bóklásztam a polcok között az édességeknél, majd kimentem.

Tényleg nem akartam lopni. Csak örömet akartam szerezni Marisiának. Csak azt akartam, amit minden rendes ember, gondoskodni az asszonyról. Ez olyan, mint a gyerekjáték. Én elmegyek vadászni, Marisia pedig megfőzi a zsákmányt, amit hazavittem. És így mi is normális, hétköznapi emberek leszünk. Ügyelve arra, hogy kínos pontossággal betartsuk a szabályokat. Mint az öregember, aki minden reggel elmegy sétálni. Csak azért, hogy ne essen ki a gyakorlatból, bár már fejből tudja a mindennapi útvonalat. Elég, ha egyszer tovább alszik, és soha többé nem képes kikelni az ágyból. Eluralkodik rajta a rosszkedv, és azt mondja, nagyon fúj a szél. És másnap már képtelen kivinni a konténerbe a szemeteszsákot. Ezért sem lazíthattunk. Sem én, sem Marisia. Hogy hétköznapi emberré válhassunk. Olyanokká, akiket a parkban láttunk szombat délután. Anyákat, akik a homokozó mellett cigarettára gyújtottak, mert otthon nem dohányoznak. Olyan emberekké, akiknek normál lakossági számlájuk van a bankban. Olyan családdá, ahol az anya főz, apa pedig újságot olvas. Aznap este, amikor Marisia elkészítette a lopott húst, már csak egy karnyújtásnyira volt tőlünk az az élet.

– Ennek így kellene lennie minden este – mondta Marisia. Csak bugyit és egy lenge blúzt viselt, és azt a reggelt juttatta eszembe, amikor először nála reggeliztem. Akkor még Gregor lakott helyettem ebben a lakásban. Vissza akartam adni Marisiának a pénzt, de aztán meggondoltam magam. Másnap, pénteken belekevertem a többi közé, amit aznap este Borko kifizetett. Így anélkül, hogy Marisia felfigyelt volna rá, a bankjegy visszakerült a körforgásba. Ismét szétterítettem a bankókat az asztalon. Azzal együtt, amelyet tegnap megspóroltam. Rendes sorokba, mindegyiknek ugyanaz az oldala volt felül. Marisia megkérdezte, biztos vagyok-e abban, hogy Borko nem vág át. Mindannyian ismertünk, hallottunk már olyan történeteket, hogyan lopják meg a főnökök a beosztottaikat. Teljesen a markukban tartották őket. De én megbíztam Borkóban. Egy ideig még játszadoztunk és enyelegtünk a pénzzel. Kupacokba rendeztük a bankjegyeket. A különféle értékű kötegeket egyik oldalról a másikra rakosgattuk, derékszögben egymás mellé illesztettük. Aztán kézbe vettem a pénzt, és Marisia elé tartottam. Mint a pincér az előkelő ünnepségen a tálca pezsgőt. A jobb tenyeremben ott volt az egész heti keresetem, a balt pedig a hátam mögé rejtettem, mintha fehér damasztszalvéta lenne benne.

– Madam – mondtam neki.

Marisia felkacagott, és kisorsolta a bankjegyek közül azokat, amelyeket ezen a héten elrakunk a spórolásba. Az összeg az alapján változott, milyen bankjegyek akadtak véletlenül a kezébe. Ezért eshetett meg, hogy valamelyik héten többre tellett, mint máskor. De a rituálét nem lehetett megszegni. Marisia betette oda a pénzt, ahova az való. Hétköznapi emberek voltunk. Voltak terveink és megtakarításunk. Akkoriban még minden úgy volt, ahogy annak lennie kell. Bár nem volt bankszámlám, de kaptam fizetést. Marisiával laktam. Tényleg nem voltam rászorulva arra, hogy lopjak. Észre se vettem, ahogy az a hétköznapi élet lassan elmúlik. Mint a gyerekkor.

Vályi Horváth Erika fordítása