Ivana Gibová: Barbora, Ischten és a katarzis (részlet, Mészáros Tünde fordítása)
Vrchovský úr bőröndjei
Barbora fekszik a fűben, kapcsolódna Ischtenhez, de Ischten kussol, Barbora tudatából az a szó lebeg elő, hogy „numinosum”, Barbora bámulja a felhőket. Volt idő, amikor direkt próbált megbutulni, de nem sikerült. Most meg képes rá, hogy bámuljon felfelé az égbe és Ischtennel beszélgessen magában. Tudja, hogy ott van benne, vagyis benne is, akkor meg miért olyan nehéz megtalálni? Barbora vegytiszta pogányok és ischtentelenek családjából származik, sosem került kapcsolatba semmiféle megszentelt hellyel, vagyis de, egyszer, egy barokk templomban, mikor az általánosból osztálykirándultak valami szent faluba, a részletekre nemigen emlékszik, csak arra, hogy amint bement a templomba, feldagadt mindene, és elájult. Onnantól fogva nem tette be a lábát ilyesféle helyre, és öndiagnózissal megállapította, hogy szakralofóbiában szenved. Felnőttkorában aztán rájött, hogy valószínűleg csak a tömjén valamely összetevőjére adott allergiás reakció volt, de így sem vállalt újabb kockázatot, maradt a szentségházakon kívüli ischtenkeresésnél. Persze nem ezzel foglalkozott fulltájmban. Élete túlnyomó részében sokkal banálisabb problémák nyugtalanították – hogy nagy a feneke, hogy ingadozik a testsúlya, hogy nem egyforma a két melle, hogy érzelmileg instabil, hogy dekoncentrált az elméje, plusz a nős szeretők… Ischtent csak akkor kereste, ha már tényleg nagyon szarul volt.
Barbora immár több éve fordításból, fordítások lektorálásából és női regények írásából él. A munkája annyiból áll, hogy naponta, tetszőleges időben felrakja a lábát, és fordít, vagy sablonos dolgokat ír férfi-nő kapcsolatról. Átlagban napi négy órát dolgozik. Szeretne igazi regényt is írni – az anyja írt –, de a kiadója azt mondta, az nem hozná a zsetont. Barbora kedveli az alkoholt, leginkább magában iszik. Hacsak nem kifejezetten elkerülhetetlen, nem találkozik senkivel. Szinte senkivel. Neten kommunikál néha, meg a főnökével telefonon. Munkaügyben ritkán kell találkoznia bárkivel is, de ha mégis, hát találkozik, és közben furán érzi magát. Szocializációs szempontból kivételt képez a nagymamája, akit Barbora időnként meglátogat, valamint kivételt képez Vavro, Viktor és Martin. Vavróval vagy Martinnal és Viktorral gyakran vitatnak meg spirituális kérdéseket, boncolgatják a világegyetem mibenlétét, sőt még ennél nagyobb baromságokról is beszélnek néha.
Barbora időnként nagyon is világosan látja, hogy megvan mindene, mégis elégedetlen az életével. Valamiféle megvilágosodásra vágyik, a boldogság titkának felfedezésére, vagy mi. Szóval meg akarja találni Ischtent, na.
Kiábrándult időszakaiban napokig nem eszik, ettől ideges, bemegy a városba, leginkább egyedül, gyorsan berúg, aztán gyalog megy haza, mert mindig azt hiszi, útközben majd kijózanodik, de sosem józanodik ki.
Az egyik ilyen éjszakán útjába akadt egy éjjel-nappali, ahol megvette a világ legszarabb bundás kenyerét, celofánba csomagolva, hagymával. Egy pillanatra meg is hökkent a hagyma miatt, kinek juthat ilyesmi az eszébe, de aztán hagyta a francba, beleharapott, kiment a boltból, és ugyanazzal a svunggal elindult az út túloldalára, beleharapott megint, baktatott a zebrán, villogott a lámpán a narancssárga emberke, nem nézett se jobbra, se balra, egy pillanatig nem érdekelte, elbassza-e az autó, de aztán jött egy, és majdnem elbaszta, és akkor rádöbbent, hogy tök ciki lenne csak úgy elpatkolni egy zebrán. De hát lehet-e manapság meghalni valami igazán nagy dologért úgy, hogy az látványos, elegáns és impozáns legyen, de ne kínos? Talán a szerelemért. De az meg ugye kit érdekelne. A férfiak manapság pont leszarják, hogy meghal-e miattuk a nő.
Barborának egész életében problémát okozott tulajdon látens bestialitása, amit leginkább önmaga ellen fordított, soha senkivel nem gonoszkodott, legalábbis tudatosan nem, pedig néha nagyon szívesen tette volna. Ilyenkor inkább megvágta a hasát zsilettpengével. Például. Vagy ilyen-olyan képzetekkel gyötörte magát. Mindenfélével. Gyakran erős vágyat érzett, hogy kiugorjon az ablakon, egyszer meg, amikor kikapcsolták az áramot, beült a kádba, és hajszárítóval a kezében várta, hogy visszakapcsolják. Csakhogy aztán megijedt, hogy tényleg visszakapcsolják, és inkább kimászott a vízből.
A szeretőin gondolkodott akkor, hazafelé menet is, amikor a bundás kenyérrel a kezében lelépett a zebrára. Aznap éjjel azt álmodta, hogy a nagyanyja kiesett az ablakon. Csatakosra izzadva, rémülten ébredt. Nem értette, hogy álmodhat ilyesmit, biztos a bundás miatt, nagyanyja kiskorától fogva intette, hogy ne egyen éjszakára semmi nehezet. Visszaaludt, és csak dél körül ébredt újra. Próbált visszaemlékezni, mit művelt az este, mennyit ivott, mi mindent evett össze. Felmérte a károkat, és úgy látta, nem olyan vészes a dolog. Önmagához képest.
Felhívta a nagyanyját, mert aggódott, hogy hátha valami jósálmot látott mégis, és a nagyanyja tényleg meghalt, de nagymami felvette, nem értett semmit az egészből, félig süket volt már, de nevetett, élt. Az alkoholtól és a bundástól való megszabadulással töltött nehéz reggelt követően Barbora elhatározta, kábé milliomodszor, hogy kell egy detox. Barbora világában a detox az alkohol kiiktatását jelentette, egészséges táplálkozást, mozgást és meditációt. Általában néhány hétig bírta, aztán kábé duplaannyi ideig csinálta pont az ellenkezőjét, berúgott, túlzabálta magát, levitált. De nem olyan meditálósan. Ebben hasonlítottak egymásra Vavróval. A detoxos időszakokban kókuszzsíron főztek, tolták a gojit meg chiamagot meg a lenmagot meg a többi ilyen überegészséges szart, és órák hosszat bírtak pofázni róla. Voltaképpen ezzel helyettesítették az Ischtenről és a világegyetemről szóló kocsmai eszmecseréiket. Barbora sokáig úgy gondolta, hogy egyszer eljön az idő, amikor majd stabilizálódik, és teljesen kizárhatja a toxikus időszakokat. De aztán találkozott a nála harminc évvel idősebb Vavróval, és Vavro azt mondta, hogy ez nem lehetséges. Talán ezért is tudtak olyan könnyen egymásra hangolódni. Már a kezdet kezdetén kiderült, hogy ugyanazt a gyógyszert szedik a hülye fejükre, és ez összekötötte őket. Épp egy alkoholos fázisukat élték mindketten, amikor megismerkedtek. Vavro kezet nyújtott Barborának, és így szólt: „Maga a megtestesült perverzió”, mire Sylvia pofátlanul letegezte a férfit. Azonnal felismerték az excentrikus egyéniséget a másikban mindketten. Kicsit tovább tartott, míg Barbora rájött, hogy Vavro milyen jólelkű. Amikor épp a biofázisban van.
Ha Barboránál beütött a detox, fekete helyett zöldkávét ivott, bár sosem hitte el igazán, hogy ugyanannyi koffein van benne; kiskanálnyi zöldárpát oldott fel némi vízben, és betolt valami immunerősítő, szintén zöld gyógynövénykeveréket. Kerülte a kocsmákat, próbált nemdohányozni, reggelente futni járt, este rendes időben lefeküdt. Furcsamód mindig az egészséges fázisban rettegett leginkább a ráktól. Úgy igazából sosem jött rá, hogy miért is.
Barbora távozik a rétről, ritkán fordul ugye elő, hogy munkaügyben feltétlenül személyesen kell találkoznia valakivel, de most pont igen, pénzről van szó, a főnöke pénzéről, a főnöke pedig azt mondta, feltétlenül találkoznia kell Vrchovský úrral, mert Vrchovský úr személyesen is meg óhajtja ismerni és hálálni, hogy megszerkesztette a fordítását, Barbora elindul hát, és közben győzködi magát, hogy egy óra nem tesz benne kárt, bárkivel, bármilyen úrral tölti is el, megy hát az utcán, inkább utcikán, nyugodt egy utca, házas-kutyás, ballag az utcán, egyszer csak hopp, egy kapu, rajta laminált ánégyes, „csengő a tuják mögött”, szól a szöveg rajta, Barbora ezt viccesnek találja, nevet, elbűvöli a felirat, borzasztóan izgatja, milyen helyzet előzhette meg vajon a kihelyezését, és azon gondolkozik, vajon tényleg olyan lehetetlen vállalkozás-e kivágni a tujákat, ha túlnőnek a kapun, hogy tényleg jobb-e kitenni egy ilyen, írójának nyilvánvaló idiotizmusáról árulkodó táblát. Az a szó jut eszébe, hogy motiváció, és rá kell jönnie, hogy egy csomó minden, amit életében csinált, vagy tanúja volt, hogy mások csinálják, híján volt bármiféle motivációnak, vagy csak valami fatális módon nem értette meg, miről is szól a dolog tulajdonképpen.
Vrchovský úr hetvenpluszos, alacsony és törékeny, a hőség ellenére inget, nyakkendőt, mellényt, öltönyt és olyan régimódi sapkát visel, első pillantásra van benne valami, amitől Barbora meghatódik, talán a vastag szemüveglencse, talán az ártatlan arckifejezés, amit Barbora „jóságos tekintetnek” nevez, olyasmi ez, amitől mindig kész van, ha öreg embereken látja. Vrchovský úr egy üveg bort nyújt át Barborának, és megköszöni a precizitását, amit Barbora a halott szerző művével foglalkozva tanúsított, mely művet Vrchovský úr kegyeleti okokból fordított le, Barbora mondaná neki, hogy nem kell a bor, jól van ez így, hiszen ő ezért fizetést kap, ám Vrchovský úr egy másik könyvről kezd el beszélni, már dolgozik rajta, a halott szerző műveit az általuk közvetített értékek miatt tartja fontosnak, és meggyőződése, hogy az ő küldetése ezek hozzáférhetővé tétele mindazon olvasók számára, akik nem beszélik a halott szerző nyelvét. Vrchovský úr szépségről jóságról igazságról szeretetről beszél, a főnök is bekapcsolódik, Barbora torkába gombóc dagad, képtelen megszólalni, úgy érzi, nyomban sírva fakad, amiért Vrchovský úr ilyen lelkes, amiért ennyire hisz abban, amit csinál, amiért hiszi, hogy értelme van a munkájának, és amiért egy kanyit sem kér érte – Barbora is szeretne ennyire hinni ilyesvalamiben, csakhogy nincs miben –, amiért Vrchovský úr úgy néz ki, ahogy kinéz, amiért ilyen jóságos tekintete van, pedig hetvenpluszos, és lehetne nagyon-nagyon nemjóságos tekintete is, meg amiért a szokásos módon feszíti őt magát a posztalkoholos depresszió meg az a komplex fajta boldogtalanság. Meredten bámulja Vrchovský urat, össze van zavarodva, nem is tudja igazán, mitől, talán csak a PMS miatt, Barborát mindig súlyosan megkínozza a premenstruációs szindróma, volt olyan, hogy egy héttel a mensije előtt elbőgte magát egy rajzfilmfigura mondatán a tévében.
Vrchovský úr pénzt vesz elő, és átadja a főnöknek, Barbora nem egészen érti, miről is van szó, mert közben azon agyal, melyik rajzfilmfigura lehetett az, nem érdekli, miről beszél a másik kettő, csak nézi, amint Vrchovský úr elővesz a táskájából egy Temetkezési előtakarékosság™ feliratú irattokot, és azt mondja, ma már eszközölt egy befektetést, tartja kissé remegő kezében a Temetkezési előtakarékosság™-et, mutatja a főnöknek és mosolyog, a főnök is mosolyog, hangosan nevet, vidáman, fogja a telefonját és lefotózza Vrchovský urat a Temetkezési előtakarékosság™-jével, és Vrchovský úr még mindig mosolyog, olyan ártatlanul, hogy Barbora elnézést kérve sprintel kifelé, útközben az orrára szorítja a kezét, de amint beér a vécébe, kész, vége, nem bírja, csak bőg és bőg, folyik szét a sminkje a pofáján, és még csak nem is tudja, mitől van ez, hiába várja épp a mensijét. Visszamegy a szobába, próbál normálisan kinézni, próbálja valahogy kihúzni, míg befejezik, aztán lepattanni, a főnök a részleteket tárgyalja Vrchovský úrral, majd vége a találkozónak, Vrchovský úr pakolászni kezdi a holmiját, van egy aktatáskája, egy hatalmas bőröndje meg egy még hatalmasabb, nálánál is nagyobb, Barbora elképzelni sem tudja, hogy fogja ezt mind elvonszolni, elbúcsúzik tőle és várja, hogy Vrchovský úr kezet nyújtson neki, szeretné megölelni és mondani neki valamit, vagy nem mondani semmit, csak megölelgetni, magához szorítani, mint egy kis állatot, de tudja, hogy ilyesmit nem engedhet meg magának, hogy nyugdíjasok állatkakénti ölelgetése feltehetően nem találna megértésre, így csak annyit ajánl fel Vrchovský úrnak, hogy segít a bőröndjeivel, de Vrchovský úr az ajánlatot udvariasan elutasítja, azt mondja, semmi gond, meg tudja oldani, nézi Barborát azzal a jóságos tekintetével és mosolyog, Barborának muszáj azonnal lelépnie, rohannia kell a buszhoz, mondja, pedig nem indul semmiféle busz, pedig a legszívesebben bevallaná, hogy azért kell elmenekülnie, hogy ne lássa, hogyan küszködik majd Vrchovský úr, hogyan ballag az aktatáska terhe alatt, hogyan húzza közben maga után a bőröndöt és a másik bőröndöt, nem tudja ezt mondani Barbora, szóval csak benyögi azt a buszos izét és elrohan, összeszorult gyomorral, összeszorult torokkal. Végül felszáll egy random, istentuggyahányas buszra, és egész úton bánkódik, hogy nem kérdezte meg Vrchovský urat, hisz-e Ischtenben.
Mészáros Tünde fordítása