Reichert Gábor: Szabó Magda Az őz című regénye és a „hátranézés-vita”

(tanulmány)

Az Élet és Irodalom szerkesztősége által „hátranézés-vitának” elnevezett, a lap hasábjain 1960 júniusa és novembere között zajló polémiát elsősorban nem Szabó Magda Az őz című, az előző évben megjelent regényével,1 hanem az Iskola a határon korai recepciójával kapcsolatban említi a szakirodalom. Emlékezetes, hogy az Ottlik-regényről szóló, az ÉS-ben 1959 decemberében publikált kritikáját Kéry László részben az író megjegyzései, részben a Hermann István fél évvel későbbi cikke nyomán kibontakozó „hátranézés-vita” hatására „visszavonta”, módosított véleményét pedig Hátranézés egy kritikára címmel – mintegy a vitához fűzött kommentárként – ugyancsak közreadta a lapban.

A mából visszatekintve mindez nem fest túl kedvező képet Kéry kritikusi szuverenitásáról. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a különböző külső behatások következtében módosított hozzászólás valóban fontos szempontokat vetett fel nemcsak az Iskola a határonnal, hanem az irodalomértelmezés korabeli általános berögződéseivel kapcsolatban is. Míg az első kritika alapvetően a realizmus kódjai mentén, „a külső eseménysor leple alatt megbúvó valóság”, vagyis a „félfeudális, félfasiszta Horthy-Magyarország”2  bírálataként próbálta olvasni a regényben leírtakat, addig a második Kéry-cikk felhívta a figyelmet az előbbi értelmezési mód leegyszerűsítő voltára:

A regény mondanivalója jellegzetesen aszociális […], mi viszont a társadalomkritikai erényeket magasztaltuk benne, s mint a Hátranézés-vita bizonyítja, kritikusaink ettől a „koncepciótól” továbbra sem hajlandók elszakadni. […] Mindez arra vall, hogy kritikai gondolkozásunk sablonossá, mechanisztikussá vált. Buzog bennünk az igyekezet, hogy minden tehetséges írót beemeljünk az „alkotmány sáncaiba”, s a legkevesebb, amit bebizonyíthatunk róluk az, hogy kritikai realisták, különösen, ha a „kritika” olyan határozott, férfias, kesernyés-bölcs, egészséges – vagy ilyennek tetsző – magatartás formájában jelentkezik, mint Ottlik esetében.3

Annyit mindenképpen meg kell adnunk Kérynek, hogy a „hátranézés-vita” egyik tanulságaként a korabeli hivatalos kritika egyik legnagyobb vakfoltjára mutatott rá. A prózai művek értelmezéséhez – egyébként még évtizedekkel a vitát követően is – az úgynevezett „valóság” úgynevezett „visszatükrözésének” számonkérése jelentette az egyetlen használható kulcsot, amit a korabeli értelmezők jellemzően nem tudtak vagy nem akartak félretenni egy-egy szokatlannak tűnő ábrázolási technikával való találkozás alkalmával sem. Ez persze nem különösebben meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a korszak irodalmi nyelve és elvárásrendszere alapvetően erre az olvasásmódra trenírozta mind a kritikusokat, mind pedig az irodalmi mezőbe betagozódni vágyó írókat. Szabó Magda Az őz című regényéről szóló írásomban egyrészt azt kívánom körüljárni, hogy miként alakították ezek az értelmezési sémák az ugyancsak 1959-ben megjelent, és a „hátranézés-vitában” ugyancsak többször hivatkozott mű fogadtatását, másrészt pedig arra kívánok rámutatni, hogy maga a Szabó Magda-szöveg milyen kölcsönhatásban áll azokkal a preskriptív kategóriákkal, amelyek meghatározták az 1950-es és 1960-as évek fordulójának nyilvános diskurzusát.

A „hátranézés-vitát” elindító szöveg, az előbb már említett Hermann István A hátranézés irodalma című írása Ottlik regénye mellett egyetlen másik kortárs művet, Az őzet nevesíti mint a cikk címében jelzett aggasztó jelenség példáját. Az Orpheusz-mítoszból kölcsönzött hátranézés-metafora mentén levezetett gondolatmenet – a korszak közbeszédében egyáltalán nem kivételes módon – régi és új, múlt és jelen dichotómiája nyomán mutat rá bizonyos, az 1956 utáni korszak hiteles leírásának (Hermann szerint) gátat szabó ábrázolásbeli problémákra. A cikk szerzője egyrészt ideológiai, másrészt ezekkel összefüggő, narratológiai szempontú kifogásokat emel az általa a „hátranézés irodalmának” nevezett tendenciát megtestesítő kortárs művekkel szemben. A probléma szerinte elsősorban abban áll, hogy az 1945 előtti korszak – vagyis a múlt – uralkodó osztályainak képviselői az 1956 utáni korszak – vagyis a jelen – viszonyai között nem jeleníthetőek meg a „belülről való ábrázolás” eszközeivel anélkül, hogy az író „bizonyos nosztalgiát” ébresztene a letűnt kor letűnt társadalma iránt. A „belülről való ábrázolás” Hermann-nál a mikszáthi „dzsentri és dzsentroid” figurák utódainak – ahogy Szabó Magda regényének főhősére is utalva fogalmaz: „az új életre keltett katánghyak, kozsibrovszkyak egészen az encsyekig”4 – túlzottan empatikus ábrázolását jelenti, ez utóbbi pedig szorosan összefügg az énelbeszélés narratológiai sajátosságaival:

addig, amíg az írók […] eljutnak a szatirikus ábrázoláshoz, nagy utat kell megjámiok alakjaik belső szemléletétől ehhez a hangvételhez. Mi az, ami erre lehetőséget ad? Az énforma, mely ezekben az alkotásokban oly sokszor előbukkan, igen nehezen ad lehetőséget az ilyen önleleplezésére. […] Az énforma kereteit leginkább úgy lehet tágítani, ha maga az elbeszélő főszereplő is bizonyos történelmi distanciában áll az elbeszélt kalandokhoz. Ilyen módon egy új történelmi fázisban visszaemlékezve régebbi korokra, valóban lehetséges néhány nemcsak belsőleg ábrázolt, hanem a belső ábrázolás mellett önkritikailag is megragadott részletmegfigyelés.5

Szabó Magda regényére vonatkoztatva Hermann okfejtését mindez azt jelenti, hogy Az őzben alkalmazott énelbeszélés – Hermann szavával: az „énforma” – jellegénél fogva nem alkalmas a főszereplő-elbeszélő Encsy Eszter alakjának „szatirikus ábrázolásához”. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a regény kortárs recepciójában jellemzően nem merült fel, hogy Az őz szerzőjének más szándéka is lehetett a művével Encsy Eszter „leleplezésén” és „szatirikus ábrázolásán” kívül.) Ez az egyszerre ideológiai és regénytechnikai probléma a vita egyéb hozzászólásaiban, sőt már Az őznek a vitát megelőző kritikai visszhangjában is előkerült. Mihályi Gábor szerint például „Encsy Eszter rajzában „[n]em az a baj, hogy az írónő belülről ábrázolta őt, hogy bizonyos részvéttel viseltetik sorsa iránt, hanem az, hogy nem tudja hősnőjét eléggé bírálni, leleplezni” – bár Mihályi Hermann-nal szemben úgy véli, hogy az

„énforma nem feltétlenül jelenti az író teljes azonosulását hősével”.6 Ugyanezzel függ össze Héra Zoltán, a Népszabadság kritikusa szerint, hogy a regényben „nem mindig válik világossá, hogy mi is az, amit az írónő határozottan elítél a hősében, s mi az, amit értéknek tart benne. Sőt – néhol – mintha határozott írói rokonszenv társulna Eszter olyan vonásaihoz is, amelyek nagyon is kétesek a demokratikus szemléletű olvasó előtt.”7 Ugyancsak a regény ábrázolásmódját okolja Csertői Oszkár az Élet és Irodalomban, amikor azt veti fel, hogy

„lehetne talán eszmeileg egyértelműbb is az író mondanivalója, az emlékezés jelenjének és múltjának keverése világosabb is”. Mintegy felmentésként azért hozzáteszi: „de félő, hogy többet kívánnánk ezzel, mint amire ma képes az író.”8

Félreértés ne essék: magam is úgy gondolom, hogy semmilyen osztályszintű „leleplezés” nem történik Az őzben, és végső soron nem alkothatunk egyértelműen elmarasztaló vagy felmentő ítéletet sem a két háború közötti „keresztény középosztályról”, sem Encsy Eszterről a regénybeli konfessziója alapján. Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy a regény ne utalna a kritikák által előtérbe helyezett osztálykérdésre. Inkább arról van szó, hogy az elbeszélés – részben a választott nézőpontból adódóan, Szabó Magda részéről pedig taktikusnak nevezhető módon – nem adja meg az olvasónak azokat a fogódzókat, amelyek alapján vissza lehetne következtetni az életrajzi szerző ezzel kapcsolatos véleményére. Az elbeszélői szólam alapján – a külső nézőpont megjelenítésének hiánya miatt – az olvasó számára sok minden más mellett nem eldönthető, hogy mi motiválja Esztert élettörténete elbeszélésében, illetve hogy mennyire tekinthetők „őszintének” vagy „hitelesnek” az általa elmondottak.

Ehhez az eldönthetetlenséghez az ötvenes és hatvanas évek fordulóján, a Kádár-korszak hivatalos közelmúlt-narratívájának még folyamatban lévő kidolgozása idején azonban ideológiai-politikai mellékjelentés is kapcsolódott. Az 1956 utáni rendszer önlegitimációjának ugyanis fontos szimbolikus eszköze volt az ellenforradalminak nevezett osztályok – mint például a recepcióban Eszterhez társított „keresztény középosztály” – állandóan jelen lévő fenyegetésének érzékeltetése, és a velük való elvi szembehelyezkedés deklarálása. Mindez együtt járt az 1956 előtti rendszerhez képesti önpozicionálással is, vagyis annak a sugalmazásával, hogy az ellenforradalomba torkolló „ötvenes évek” hibáit miként korrigálja az új berendezkedés. Erre utal Hermann is az előbb idézett cikkében:

1956 gyökerében más helyzetet, perspektívát és lélekrajzot is teremtett az ilyen [ti. Eszterhez hasonló] figurák számára. Mindaddig – az elkövetett hibák s torzulások következtében – reménykedtek és reménykedhettek az ő világuk visszatérésében. Az új fejlődés minden belső perspektívát elzárt előlük, reményeiket egyáltalán nem vidáman temették el – tehát sorsuk még a múltban is átértékelendő.9

A regény kortárs értelmezői kivétel nélkül a „keresztény középosztály” általános bírálatát szerették volna belelátni Az őz történetébe. Encsy Eszter – más megközelítésben inkább pszichotikusnak, mint társadalmi közege által determináltnak tűnő – személyisége csak annyiban volt érdekes a hivatalos befogadói közeg számára, amennyiben annak torzulásai a főszereplő teljes osztályára olvashatók. Encsy Eszter azonban távolról sem látszik tipizált alaknak – hogy még egy, a realizmus szakirodalmából ismert fogalmat említsek

–, történetének elbeszélése egyszerűen nem alkalmas a tőle elvárt általános tanulságok megfogalmazására. Még akkor sem, ha a saját pozíciójával nagyon is tisztában lévő Szabó

Magda is ezen elvárás szellemében kívánta láttatni főhősét a regény megjelenését követően: „A 30-as évek Magyarországa, s a kor, mely feldajkálta, szörnyeteget formált belőle, gyilkost, aki számára már minden segítség késő.”10

Az iménti idézet rávilágít egy újabb kérdésre, amely joggal merülhet fel a kései értelmezőben a regényt olvasva: vajon maga Szabó Magda milyen mértékben volt tekintettel a befogadói közeg elvárásaira regénye írása során? Az egy évvel korábban megjelent első regénye, a Freskó a csaknem egy évtizedig félreállított írót rövid időn belül az 1956 utáni „új” irodalom egyik legnagyobb ígéretévé tette. Szabó Magdát 1959 áprilisában, nem sokkal Az őz megjelenése előtt a József Attila-díj II. fokozatával tüntették ki. (Ismét zárójelben, a kontextus árnyalása végett jegyzem meg, hogy ugyanezt a díjat vehette át ugyanekkor Berkesi András is az Októberi vihar című, az 1956-os eseményeket hangsúlyosan hatalompárti nézőpontból elbeszélő regényéért.) Regényei innentől gyors egymásutánban követték egymást, megbecsültsége az aczéli kultúrairányítás évtizedeiben töretlennek mondható. A korszak prominens szereplőihez – így például Aczél Györgyhöz,11 Király Istvánhoz12 vagy Az őzről is elismerő kritikát közlő13 Nagy Péterhez14 – fűződő, a kölcsönös haszonszerzésen alapuló viszonyáról Soltész Márton meggyőző bizonyítékokkal szolgált az elmúlt években, ezek idézésétől most eltekintek. Ugyancsak alaposan és különféle szempontokból elemezték a közelmúltban Az őz narrációs szerkezetének jellegzetességeit is – az utóbbi néhány év szakirodalmából a teljesség igénye nélkül Borbás Andrea,15 Bittner Mónika,16 Fehér Eszter,17 Herédi Rebeka,18  Kosztrabszky Réka19  és Nász Barbara20  dolgozataira hivatkozom –, így most ezekkel sem kívánok bővebben foglalkozni. Ehelyett a továbbiakban a regény azon vonásaira térek ki, amelyek az imént említett kétféle vizsgálati irány metszetében találhatók. Vagyis arra, hogy mit állít – akar-e egyáltalán valamit állítani – a regény arról a korszakról, amelyben keletkezett.

Az őz narrációjának alaprétegét a nemrég elhunyt szeretője, Lőrinc sírjához kilátogató Eszter kommentárjai adják, amelyeket az általa megszólított halott férfihez intéz. Az elbeszélésnek ezen a szintjén – ezt a nyelvtani jelen idő is jelzi – Eszter folyamatosan „közvetíti” a temetőben látottakat és hallottakat Lőrincnek. Ezek az érzéki benyomások, illetve az ezek által keltett asszociációk idézik fel Eszterben a közelebbi vagy távolabbi múlt emlékeit. A regény több értelmezője – legelsőként Rónay György21 – is említette az eljárás mechanisztikusságát: mintha minden, amit Eszter a sír környékén lát, tapint vagy hall, csakis azt a célt szolgálná, hogy rajtuk keresztül elmondhassa az élettörténetét. Egy példa a szövegből: „Dél van, dudál valami gyár itt a közelben. Odahaza hajnalban dudált, ebédtájt meg este, három műszakban dudáltak a bőrgyárban.”22 És máris Eszter gyerekkorában vagyunk, éppen annál az időpontnál, amely az előző oldalakon elbeszélt életesemények után következik. Egy másik példa: „Itt gyík is van” – mondja Eszter az elbeszélés jelen idejében, majd így folytatja: „Az állatokat mindig szerettem, tulajdonképpen még az Ambrus disznóit is, sírtam, mikor levágták őket, holott kaptunk kóstolót […].”23 Innen néhány további állat – kutya, guppik, selyembogarak – szóba hozatala után érkezünk el az asszociációs lánc végéhez, a regénycímben is megjelenő őzhöz – Eszter ugyanis az élettörténetnek ezen a pontján Angéla őzéről akar beszélni, ehhez volt szüksége a temetői gyík említésére. A jelen idejű kerettörténet valójában alibiként szolgál ahhoz, hogy Eszter elmesélhesse egész addigi életútját. Emögött nyilvánvalóan az az elgondolás munkál, amely szerint az ember cselekedetei és motivációi csakis a „teljes kép”, vagyis korábbi döntései és tapasztalatai ismeretében válnak megérthetővé. Eszter az életelbeszélésével egyrészt arra kíván magyarázatot adni, hogy miként alakult ki benne az az engesztelhetetlen gyűlölet Angéla iránt, amely közvetve Lőrinc halálához vezetett.

Az élettörténet elbeszélése azonban nem teljesen lineárisan megy végbe, hiszen már a regény elején megtudjuk Eszterről, hogy ünnepelt színésznő Budapesten, Kossuth-díjas, anyagi helyzete pedig több, mint kielégítő. Közvetett utalásokból az is gyorsan kiderül, hogy a történet jelen ideje az ötvenes évekre tehető, igaz, a pontos dátum (1954) majd csak a regény legvégén válik kikövetkeztethetővé. Nagyon hamar érzékeljük tehát a feszültséget Eszter vidéki, deklasszált polgári közegben leélt gyerekkora, illetve a jelenbeli státusza között. Az élettörténete által felvetett másik implicit kérdés tehát: „problémás” származása ellenére hogyan jutott mégis ilyen magasra? Ehhez kapcsolódik egy másik, az elbeszélés jelen idejében zajló folyamat, Esztert ugyanis éppen várja a színház új személyzeti főnöke:

Bementem a konyhából, leültem az íróasztalhoz, hogy megírjam az életrajzomat. Most kérik kilencedszerre, mióta a színháznál vagyok. […] Az életrajzot ma kellett volna bevinnem, mára kéretett az új személyzeti főnök. Azóta életrajz nélkül is mindent elmondatott már magának rólam. Majd kérdezősködik ez is.24

A személyes sors elbeszélése tehát jelzett módon összefügg azzal a káderezési folyamattal, amelyen Eszter éppen keresztülmegy a kerettörténet jelen idejében. „Életrajzának” újraalkotása tehát egyrészt személyes válsága, másrészt szakmai előmenetele miatt is foglalkoztatja.

A szakaszos életelbeszélésből kiderül, hogy Eszter egy meg nem nevezett – és nem is beazonosítható – vidéki város egyetemének tanárszakos hallgatója volt a második világháború évei alatt. Az egyetem színjátszókörének tagjaként még éppen el tudta játszani a címszerepet Goethe Iphigenia Taurisban című drámájában, mielőtt a front elől Budapestre kellett menekülnie. Ekkor ismerkedett meg egy Pipi becenevű, híres színésszel, aki pártfogásába vette Esztert a fővárosba költözésekor, a férfi segítsége azonban nem volt önzetlen. A színészi előképzettséggel nem rendelkező lány Pipi közreműködésével 1945 szeptemberében szerződött egy ugyancsak meg nem nevezett fővárosi színházhoz – a földrajzi elhelyezkedése egyébként a Nemzetire illik –, törlesztés gyanánt pedig még aznap odaadta magát a férfinak. A Kossuth-díj kiérdemlésének története is hasonlóan ellentmondásos, ugyanis nyilvánvaló, hogy Eszter éppen a sokat emlegetett életrajzának köszönheti az őt övező elismerést, és ezzel ő maga is tisztában van:

„Micsoda utat tett meg!” – mondta elismeréssel a legutolsó káderes. Persze. Nagyot. Attól mindenki olyan boldog lesz, ha elmondom, milyen kényelemben nőttem fel, mennyi gonddal neveltek, hogy vigyáztak rám a kisasszonyok […]. Az életrajzom mindig bővült, végül már kis lovat találtam ki magamnak, azon száguldoztam a szentmartoni pusztán, volt nagyszélű, puha kalapom és fehér ostorkám. Lehetett volna akármim, mióta láttak talicskázni. [Eszterről ugyanis megtudjuk, hogy 1945-ben színésztársaival együtt részt vett a budapesti romeltakarításban – R. G.][…] Kertész dolgozott velem, a párttitkár, éreztem, hogy néha rám néz, nem szóltunk egymáshoz. Ügyes voltam, gyors, szerény, természetes, nem merengő és meghatott, mint Kanizsai Dorottya – még jól is esett az örökös szövegtanulás meg próba után. Kertész csak évekkel később mondta meg Pipinek, hogy emiatt került rá a káderlapomra: sikerült teljesen kitépnem magam a hajdani környezetemből.25

Eszter a regény végén maliciózusan állapítja meg: „A Kossuth-díjat [n]em én kaptam, hanem a tehetségem meg egy fikció: az ügyvéd lánya, aki kilépett korlátai közül, és hozzá édesedett a néphez.”26 Ahogy a külső nézőpont – korábban már említett – hiánya miatt az olvasó számára nem eldönthető, hogy Eszter például tehetséges színésznő-e, hogy megbánt-e bármit is abból, amit az élete során tett, vagy hogy egyáltalán épelméjű-e, úgy azzal kapcsolatban is nehéz állást foglalni, hogy a mondataiból kihallatszó irónia kire vagy mire irányul. Saját magára? Némi áttétellel az életrajzi szerzőre? Vagy általában az „ötvenes évek” közéletére? De ha az utóbbira, akkor azt milyen alapról bírálja? A Kádár-korszak „ötvenes évek”-narratívájának egy korai változatával van dolgunk, avagy – ahogy a „hátranézés”-vita hozzászólói értelmezték

– egy osztálykorlátait meghaladni képtelen polgár nem kellőképpen kiélezett és a tanulságokat nem megfelelően levonó történetéről?

A Hermann-cikk és az arra érkezett hozzászólások láthatóan nem tudtak vagy nem akartak rákérdezni arra a regényben valóban kifejtetlenül maradt problémára, hogy Eszter 1954-ben játszódó története mit mond 1959 Magyarországáról. A magam részéről úgy látom, Szabó Magda a kitűnő arányérzékkel művelt ködösítés taktikáját választotta Az őzzel, amelyen éppen a „hátranézés-vita” szempontrendszerét domináló, osztályalapú olvasat felől található a legkevesebb fogás. Ugyanakkor az is látszik, hogy a szöveg nagyon is mozgósítja azokat a sémákat, amelyek mentén egy – akár valós, akár fiktív – élettörténet elbeszélhető volt a korszakban. Pontosnak tartom, amit Kiss Noémi ír a regényről, miszerint annak „a nevelődés, a származás és a társadalmi szerep az egyik fő témája, »az osztály« és »a tudat« ott lebeg a háttérben.”27 Ott lebeg, mert ott kell lebegnie. De éppen annyira a háttérben, hogy a szerző semmiért ne legyen számonkérhető.

—

1     Első kiadás: Szabó Magda, Az őz, Bp., Szépirodalmi 1959. A dolgozatban az alábbi kiadás oldalszámaira hivatkozom: Szabó Magda, Az őz = Uő, M., Az őz – Disznótor, Bp., Szépirodalmi, 1983.

2    Kéry László, Iskola a határon: Ottlik Géza regénye, Élet és Irodalom, 1959. december 4., 9.

3    Kéry László, Hátranézés egy kritikára, Élet és Irodalom, 1960. augusztus 12., 4.

4    Hermann István, A hátranézés irodalma, Élet és Irodalom, 1960. június 17., 5.

5    Uo., 6. (Kiemelés az eredetiben.)

6    Mihályi Gábor, Nézzünk még egyszer hátra…, Élet és Irodalom, 1960. augusztus 5., 4.

7    Héra  Zoltán, Téma és szemlélet: Jegyzetek Szabó Magda Az őz című regényéről, Népszabadság, 1959. június 2., 8.

8    Csertői Oszkár, Az őz: Szabó Magda regényéről, Élet és Irodalom, 1959. július 10., 8.

9    Hermann, i. m., 5.

10  Idézi: Illés Lajos, Utószó = Szabó Magda, Az őz, Bp., Szépirodalmi, 1965, 267.

11  Soltész  Márton, A semlegesség illúziója: Közelítések az Aczél György–Szabó Magda-vonalhoz, Batthyány Lajos Alapítvány, 2021. Online elérés: https://bla.hu/wp-content/uploads/2021/06/S oltesz-Marton_A-semlegesseg-illuzioja-1.pdf (Utolsó letöltés: 2022. április 28.)

12  Soltész  Márton, Két „szakmabeli”: Adalékok a Király István – Szabó Magda-vonal történetéhez, Tiszatáj, 2017/10, 71–80.

13  Nagy Péter, Irodalmi figyelő: Szabó Magda – Sárközi György – Finn költők, Magyar Nemzet, 1959. április 18., 4.

14  Soltész Márton, Szélkakasok és széplelkek: A Nagy Péter – Szabó Magda-vonal, ItK, 2020/1, 111–120.

15  Borbás Andrea, Az önéletrajz mint arcrongálás: Encsy Eszter kétféle önarcképe = Szabó Magda száz éve, szerk. Soltész Márton, V. Gilbert Edit, Bp., Orpheusz – Széphalom Könyvműhely, 2019, 253–261.

16  Bittner Mónika, Négy temetés és egy esküvő: Az idő szubjektív története Szabó Magda műveiben = Szabó Magda száz éve…, i. m., 229–243.

17  Fehér  Eszter, Élettörténet és idegenségtapasztalat Szabó Magda három regényében, Studia Caroliensia, 2009/4, 179–200.

18  Herédi  Rebeka, Az ént körülvevő kontextushalmaz és az identitás kapcsolata = Kitáruló ajtók: Tanulmányok Szabó Magda műveiről, szerk. Körömi Gabriella, Kusper Judit, Eger, Líceum, 2018, 65–72.

19  Kosztrabszky  Réka, Monológ, élettörténet és  temporalitás Szabó Magda Az őz című regényében, Irodalmi Szemle, 2020/12, 63–77.; ill. Kosztrabszky Réka, A test és tekintet szerepe Szabó Magda Az őz című regényében, Irodalmi Szemle, 2018/7–8, 82–92. A szerző áttekintését a korai Szabó Magda-regények – köztük Az őz – recepciójáról lásd: Kosztrabszky Réka, Az új, vérbeli női epikus születése: Szabó Magda első regényeinek recepciója = Szabó Magda száz éve…, i. m., 30–46.

20  Nász Barbara, Az őz interpretációs lehetőségei az analitikus pszichológia tükrében = Kitáruló ajtók…, 93–102.

21  [Rónay György], Az olvasó naplója, Vigilia, 1959/7, 429–432.

22  Szabó, Az őz, 46.

23  Uo., 33.

24  Uo., 16.

25  Uo., 130–131.

26  Uo., 204.

27  Kiss Noémi, „Nem tudom, mit kezdjek magammal”: Szabó Magda száz éve született, Élet és Irodalom, 2017. október 6., 13.