Veres Erika prózája

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Eredeti másolat

Szőlő

Becsukott a Five Points. Másodszor mentem arra, másodszor closed. Pedig a ház előtti asztalokat, székeket nem vitték sehova. Bennük van minden reménységem. Hátha kinyit még! Ivankával jártunk ide, amikor még Štúr Cafénak hívták. Ez utóbbi láncolat is tönkrement – legalábbis csak egynéhány helyük maradt meg mostanra. Itt, a Štúr Caféban beszélgettünk, amikor ő Pozsonyban maradt plusz egy évig, én pedig nagy nehezen elindultam az ismeretlen Ankarába. Ivanka kellemes társaság, mindig szlovákul beszélgetünk. Ilyenkorra összeszedem maradék szlovák nyelvtudásomat, és szép csomagban, a minőségért viszont sűrűn elnézést kérve, átadom neki a mondandómat, ami általában az Ahoooj! Čo nového u teba? bevezető mondatokkal indul. Ezt követően közösen merengünk el a legutóbbi találkozásunk óta eltelt idő mennyiségén, s elgondolkodunk, hol is találkoztunk akkor. Az esetek kilencvenöt százalékában természetesen Pozsony-Óváros kerül elő helyszínként, s igen gyakran épp a fönt említett hely, a Five Points. Legtöbbször nyáron találkoztunk az elmúlt évek során. Ő Németországból járt haza, én Törökországból jöttem el ide nyaralni. Ősszel is összefutottunk néhányszor – a récsei szüreti vigadalmak vagy a modori bornapok idején. Télen és tavasszal ritkábban láttuk egymást. Ivankának júniusban van születésnapja. Belföldkülföld. Szóval, ha épp egyszerre tartózkodtunk Szlovákiában, Pozsony tökéletes helyszíne volt a Düsseldorf és Isztambul vagy épp Svidník és Kéménd közötti találkozásoknak. Svidníket és Kéméndet egy kapocs köti össze: mindkettő kataszterében található szovjet emlékmű, egy-egy hátrahagyott tankkal. Ivanka mesélte, hogy idén a szülővárosába irányított ukrán menekültek legelőször ezekkel a szovjet tankokkal találkozhattak a város határában. Utána lokálpatriotizmussal és xenofóbiával. A válság még tart. Ezzel szemben Kéméndre olyan menekültek érkeztek, akik nem feltétlenül legelső útjukon találkoztak a szovjet tankkal, hanem csak később, amikor is épp ennek az emlékműnek a szomszédságában kaptak szállást átmenetileg. A lokálpatriotizmus hatása Kéménden mérsékelt, a xenofóbiáról hivatalos adatok nincsenek. A válság még tart. Ivankával megint közös utazásokat tervezünk.

Csak viszont a Five Points valószínűleg tényleg becsukott. Pedig a spiced cappuccino itt volt a legfinomabb, leglágyabb, leghabosabb, legédesebb, legdíszesebb, leginspirálóbb. Habár miért ne csukott volna be!? Ott telt be a pohár – . Neredeyse tíz év leforgása alatt. Persze, kávéházak Pozsony-szerte várják a kávéfogyasztókat. A jellege viszont mindegyiknek más. A Five Pointsban kint is lehetett ülni, bent is, középen, ablaknál, lépcső mellett… És nem zavart meg indiszkrét pincér vagy harsány háttérzene, volt étel, ital – egy igazi bisztró az Óváros közepén, megannyi turistavendéggel! Közöttük végre külföldön érezhette magát a hazájában rekedt utazó.

A csempék, kerámiák olykor naturalisztikus gyümölcsökkel díszítettek. Az, hogy a levélke, a virág és a geometriai ábrák mellett gyümölcs vagy termés is megjelenik a képen, a fejlődés folyamatát tematizálja. Ismét #apontavonal, #aköracsík. Újra gondolkodhatunk pillanatokban vagy linearitásban – a kettő igazából egy, a folytonosság pontok ismétlődő láncolata. A gyümölcs egyben az elmúlás jelképe is – a valahonnan valahová központi eleme.

A leggyakrabban ábrázolt gyümölcsfajták egyike a szőlő. Kezdetben egyszerűbb, ill. kevésbé természethű módon, csupán jelzésértékűen, egy-egy csavart vonallal utaltak a szőlőre – kapaszkodó kacsokkal vagy néhány szőlőlevéllel töltötték be a fő motívum melletti üres helyeket. Ezek a kínai porcelánipar hatását tükröző kiegészítő elemek főként kerámiatárgyak (elsősorban díszes tányérok) dekorációjaként szolgáltak. Fehér alapon kék minta és fordítva, kék alapon fehér rajz. Baba Nakkaş, Kara Memi iskolái.

Magát a gyümölcsöt, minden egyes szőlőszemet, egész szőlőfürtöt nagy felbontásban, teljes egészében s természethű igyekezettel a Hülya Bilgi által ötödik korszakként meghatározott időszakban, vagyis 1600 és 1718 között ábrázolták. Mert ugyanis a hanyatlás… Az izniki manufaktúra monopolhelyzete a 17. században megingott – a porta kisajátította az izniki műhely működését – kizárólag az állam adhatott le rendeléseket. Amikor azonban a birodalom hatalma gyengülni kezdett, a pompára már nem jutott annyi a költségvetésből. Az izniki céhek kevesebb s könnyebben eladható portékát, tehát kevésbé jó minőségű csempét, kerámiát, hétköznapi használatra szánt háztartási cikket, edényt termeltek. A díszes kompozíció egyszerűbb, méreteiben nagyobb, kidolgozatlanabb, kevésbé részletgazdag lett. Néhány kacskaringó, levél és bogyó – ennyi volt a képen. Azt lehetett látni, amit egy kert kínált, mindenféle túlgondolás nélkül, elvont vallási-esztétikai-technikai összefüggésektől mentesen: A szőlő az szőlő. Ez egy tányér. Bonyolult mintát a mester nem fest háziasszonyok konyhájába dísznek. A mesterember is gyakran megéhezik. A szultánnak fogyóban a pénze. Drága az alapanyag és a festék. Vedd meg a tányért, és vidd haza. Tegyél rá ételt a családodnak.

Aztán mégis rákerült a csempékre a szőlő. Itt némiképp másként mutatott: kinőtte használatitárgy-motívum jellegét s egyfajta genezist jelölt immár. S nem mellesleg átvitt értelemben Dionüszosz karneválitalára utalt. A bor dicséretét isztambuli költők is gyakorolták, a görög, ill. római szőlő- és borkultusz természetesen nem volt ismeretlen sem Bizáncban, sem pedig az Oszmán Birodalomban. Az isztambuli görög lakosság, ill. a görög-keleti egyház székhelye még ma is Fener–Balat. Tőszomszédságukban áll Eyüp szultán (Abu Ayyub al-Ansari) mauzóleuma a nagy mecsettel. Zarándokhely körülbelül a 15. sz. második felétől. Miért ne mentem volna el Eyüp szultánhoz látogatóba?! Nem csak megnézni, hanem átérezni és megélni.

Ferhat vitt el oda legelőször. Tél volt, pulcsi és kabát is kellett. Kebabot ettünk a mecset melletti téren lent, fönt, a kilátóban pedig török kávét ittunk. A mecsetbe nem mentünk be. Ferhat az azeri siíták csoportjához tartozik. Iránban többnyire siíta muzulmán lakosság él. Mármint hivatalosan. A gyakorlatban pedig meghatározhatatlanul sok nő dobja el az egyébként kötelező fátyolviseletet. Szelfiken látom, ahogy puszta hegycsúcsokon kiránduló iráni családok utódai szállnak szembe a rezsimmel: fátyluk, a çarşaf lebeg a szélben, nem a fejükön van, hanem a kezükben tartják. Szabadsááág…! – hallhatnánk kiáltásukat, ha mi lennénk az iráni hegyi pusztaság. De nem vagyunk az. Nem is halljuk kiáltásukat. Ők pedig visszaülnek autójukba, hazautaznak, s ropogtatják tovább a pörkölt sósmandulát, ráharapnak nagy fogukkal egy mazsolaszemre, végigsimítják perzsa macskájuk bundáját a kanapén ülve, fényes szálból szőtt sötétítő függönyük biztonságot nyújtó árnyéka alatt. A rezsimmel szemben. Ferhat kritikus volt, s gyakorlatias egyben. Jól megértettük egymást. Szorgalma, kitartása és józansága inspirált. Hülye megjegyzései idegesítettek. Az eyüpi kirándulás után egy ideig nem beszéltünk.

Luisával egy óra késéssel értünk fel ugyanabba a kilátóba. Pálcikára tekert sült krumplit ettünk, és török kávét ittunk. Neki adtam rózsaízű lokumomat. Hullott a hó, amikor decemberben hazarepült. Hamburgban találkoztunk újra, két év után.

De Eyüp nem csak baráti találkozások és történelmi vonatkozások miatt fontos. Eyüpben egyfajta misztikus hangulat keríti hatalmába az embert. Nyilván ez a barokkos megjelenésű mecsetnek, a számtalan turbános sírkőnek, a domboldalon sétálgató macskáknak, az Aranyszarv-öböl kipárolgásának, a parfümöt és értékes olajokat árusító vándoroknak, a magukat végletekig komolyan vevő vallásgyakorlóknak, a téren összegyűlt galamboknak, a vattacukorárusoknak, a tekkébe igyekvő kalligráfus fiatalembereknek, csónakukat parthoz kötő ladikosoknak s persze a turistáknak s egyéb, Eyüphöz szervesen hozzá tartozó elemeknek is köszönhető. Eyüp egy varázslat. Titkokat tár fel, ugyanakkor soha nem fedi fel őket teljesen. Mindemellett folyamatosan új titkokat épít be saját magába. Emberek vágyait, sóhajait szívja fel, majd ezektől lüktet tovább, szívveréseként egy valaha élt legendás személyiségnek. Eyüp szultán Mohammed próféta közeli barátjaként a próféta tanait követte és hirdette. Arábiából érkezett a mai Isztambul területére a 7. században, az umayyád kalifátus bizánci térhódításának idején. Katonai szolgálatainak és vándorlásainak útja itt ért véget, itt is temették el. Díszes mauzóleumát évente sok ezer ember látogatja. Ottjártamkor, ha tehettem, megnéztem a sírhely csempékkel kirakott falát, amelyen káprázatos színek, minták szinte rendszerezhetetlen mennyiségű változata látható. Levelet vagy szirmot átszúró inda, szegfű és tulipán, cédrusok, rózsák, kelyhek, bogyók, követhetetlen geometriai alakzatok idegesítően tökéletes szimmetriája, ezerféle elrendezés, számtalanszor ismétlődő, mégis eredeti részlet egy kompozícióban. Ragyogó színek, egy-egy megrepedt, sarkanincs, csorba csempedarab. S e kápráztató esztétikai bujaság tövében tetőtől talpig feketébe burkolt asszonyok, buggyos nadrágban, sarka legyúrt spicces félcipőben, bő köpenyben, fejfedős férfiak. Idős asszonyok lassan guruló csoportja rózsafüzért morzsol, szófogadó gyerekek tudják kívülről a Koránt. Az udvaron épp elhaladó imám turbánjának zöld bársonya fénylik fel egy pillanatra – Mohammed próféta nevének arany hímzése tündököl a kelmén. Miközben az imára hívó ezan hangja beúszik az Aranyszarv-öbölbe, szétterül a vízen, ott lebeg, majd fölszáll a környező városnegyedek fölé, betakarja a házakat, aztán visszaereszkedik a müminek fejére. Minekutána köréjük is zavartalanul fátylat von.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/9-es lapszámában.

Veres Erika (1986, Érsekújvár)

Költő, műfordító.