Kosztrabszky Réka: Véget nem érő történetek. Berta Ádám A kígyó feje című regényéről (kritika)

Kép: Wikipédia, Moly.hu

Berta Ádám új regényének borítója egy olyan klasszikus motívumot idéz fel az olvasóban, mely megelőlegezi a kötet elbeszélési módjában rejlő iróniát. A koponyából előbújó kígyó évszázadok óta a halált is túlélő tudást jelképezi, ám A kígyó feje szereplői éppen a tudás hiányától szenvednek hosszú éveken át. S nincs könnyű helyzetben az olvasó sem, aki sokszor úgy érezheti, hogy a szereplői tudatokra való rálátása ellenére sincs birtokában azoknak a mozaikoknak, melyek révén a történetszálak egységes egésszé állhatnának össze a fejében. Mindez egy olyan tudatos írói koncepciónak tekinthető, mely Berta Ádám eddigi műveit, például a Nem attól vizes a hal című regényét is jellemzi, s melynek célja az irodalmi konvenciókkal, és az olvasói elvárásokkal való játék. Ezek az elvárások már rögtön a fülszöveg elolvasását követően megfogalmazódnak az olvasóban, aki a kilencvenkilenc vámpír- és zombiszörny említésének hatására egy népszerű peremműfajhoz kötődő, annak szabályait valamilyen módon felrúgó, vagy éppen parodizáló művet vár. Ez a várakozás részben teljesül is, hiszen a könyv első nagyobb részében egy rettegésben élő kazah falu közössége által megbízott maffiózó bizarr és abszurd humorral átszőtt „hullaeltüntető” akcióját követhetjük nyomon, melynek szálai Magyarországra vezetnek. A nem várt nehézségeket – a Taldykorganból elszállított vámpírok/ zombik hullái valamilyen okból kifolyólag „újratermelődnek” – követően a feladatot egy Miras nevű csempész veszi át, aki egészen sajátos módon kívánja megoldani a problémát. Amikor azonban az olvasó már beleélné magát a történetbe, a cselekmény egy teljesen más vonalon folytatódik tovább, s a zombitörténet helyett immár az életközepi krízist átélő Talmai Sanyi történetét olvashatja, mely azonban néhány ponton érintkezik az előző szál eseményeivel, szereplőivel, így az olvasó joggal várhatja, hogy ez a két szál valahol összeér majd. Ez majdnem meg is történik, hiszen amikor Sanyi megtalálja az apja telephelyén rejtegetett zombi-koporsókat, nagyon közel jár ahhoz, hogy rájöjjön a ládák rejtélyére, s ahhoz, hogy története e felismerés révén rácsatlakozzon az első rész történetszálára, azonban egy banális fordulat miatt ez mégsem következik be. „Sanyi ezeket a ládákat találta meg a könyvesbolt felszámolása után, végül csak egyet nyitott fel, pont a tizediket, ami üresen állt.” (42.) Ehhez hasonló módon nem jut nyugvópontra például Sanyi eltűnt lányának történetszála sem, amelyet ráadásul fordított időrendben beszél el a narrátor, hiszen a mű második, nagyobb részében ismerjük meg a présházban elrejtett Ágica elrablójával töltött mindennapjait, míg az utolsó rész az elrablása estéjének eseményeivel zárul. Az ismétlődés és a kezdőpontra való visszajutás késleltető motívumai számtalan tekintetben jelen vannak a könyvben, akár az áldozatok után leső, vagy épp saját hulláikat „újratermelő” rejtélyes zombikra, akár a múlton rágódó, de megoldásra soha nem jutó Talmai Sanyira, akár az elkezdődő, de soha le nem záródó történetszálakra gondolunk.

A regény szálait egyébiránt inkább az egyes alakok, mintsem az események kötik össze, hiszen a fokális karakterek folyamatosan feltűnnek egymás nézőpontjában, azonban sohasem jönnek rá a másik titkára, így a kapcsolódási pontjaik ellenére sem mozdítják tovább a cselekményt. Erre a szereplői elszigeteltségre az állandóan töprengő Sanyi is reflektál: „Nem tudta a választ, a hosszabb mérlegeléstől is visszariadt, olyannyira rányomta bélyegét érzékelésére az a benyomás, hogy ő belül van, örökre saját nézőpontjába zárva, a többiek meg együttesen mind a külvilágot alkotják. Nyilván belső nézőpontból élnek át mindent; belső nézőpontjuk talán egészen hasonló Sanyiéhoz, talán gyökeresen eltérő, ennek megismerésére Sanyinak morzsányi esélye sincs, és ez a helyzet a jövőben sem fog megváltozni.” (97–98.) Ezzel a tudáshiánnyal ironikus módon sok esetben az olvasó is küszködik, aki bár számos szereplői nézőpontra rálátással bír, azonban az egyes történések végkifejletével még sincs tisztában. Emellett a regény elbeszélési módja sem teszi mindig lehetővé számára a tisztánlátást, hiszen a narrátor hol előreutal egyes eseményekre – ez a megoldás pedig azt sugallja, hogy a későbbiekben valamiféle összefüggés fog kibontakozni az egyes szálak között –, hol nem biztos azok időpontjában, hol pedig egyenesen kiszelektál egyes mozzanatokat a történet elbeszéléséből, ha épp lényegtelennek találja azokat. „Elmondhatnánk, hogy nézett ki a mostohaanyja, mikor kezdett betegeskedni, végül hogyan halt meg, szinte észrevétlenül, milyen ráncok gyűrődtek apja magas homlokán, amikor gondterheltnek tűnt, de ezekre később kerítünk sort. Ha egyáltalán.” – 93.) Az iróniát a műben használt elbeszéléstechnika – mely éppen arra szolgálna, hogy az olvasót olyan információkkal lássa el, melyekkel a szereplők nem rendelkeznek – mellett a címben és a kötet borítóján szereplő motívum hordozza, hiszen a kígyó többek között éppen a tudás szimbóluma, ám az összefüggések felismeréséhez se a szereplők, se az olvasó tudása nem bizonyul elegendőnek. Sőt, az utóbbi abban sem lehet biztos, hogy egyáltalán van-e valamilyen lényeges összefüggés például a taldykorgani zombihullák, a házassági krízist átélő Sanyi, az elrabolt Ágica vagy a tajvani utazás eseményei között.

A mű ebből adódóan olyan, egymáshoz minimálisan kapcsolódó történetek szövegegyütteseként hat, melyeknek egy-egy fejezete önálló novellaként is megállná a helyét, s melyek a regény végére nem tudnak egy összefüggő nagy egészet alkotni. A kígyó feje tehát két történetmesélési mód elegyítésével kísérletezik; egyrészt a napjainkban sok szerző által használt, egymással lazán összefüggő történetekből álló, ám bizonyos összefüggések miatt akár regényként is összeolvasható novellafüzér-szerű szerkesztéssel, illetve a látszólag különálló történetekből felépülő, ám egy bizonyos ponton összefonódó szálakkal bíró regényével. A kísérletezés eredménye egy olyan mű, mely aláássa a regény műfaji szabályait, s mely ha később vissza is tér valamilyen módon az előző részek történéseire, akkor az utalások válasz helyett csak újabb kérdéseket vetnek fel az olvasóban. Berta Ádám műve tehát hasonló módon játszik az elvárásokkal, mint a Nem attól vizes a hal című kötet, melynek olvasója az egyes motívumok és képek közötti összefüggések keresése során nem tudja elhessegetni azt a gondolatot, hogy a szövegek talán csak játszanak vele, és ő tulajdonít többletértelmet az egyes történéseknek és mozzanatoknak. A kígyó feje olvasása során azonban nemcsak emiatt érezhet frusztráltságot (hiszen például azon töprenghet, hogy vajon a főszereplő becenevének, vagy a kígyószerű alakzatban álló irodai asztaloknak van-e valamilyen jelentősége a cím szempontjából), hanem amiatt is, hogy bár a mű folyamatosan lebegteti a történetszálak összekapcsolásának lehetőségét, a történetek lezáratlansága miatt azonban az olvasó mégsem talál lényeges összefüggéseket a szövegben – ezeket ugyanis vagy magának kell megalkotnia, vagy el kell tekintenie a hiányuktól. Berta Ádám új regénye tehát nem egy könnyen követhető, valahonnan valahová tartó cselekménnyel bíró mű, hanem olyan szövegek együttese, mely az egyes szereplői sorsokba való betekintésnél tovább nem merészkedik, s amelyet egyszerre értelmezhetünk szerzői kísérletezésként és az olvasói elvárásokkal való játékként. A szerző korábbi műveit ismerve mindkét interpretációnak megvan a maga létjogosultsága.

(Budapest, Cser Kiadó, 2020)

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/9-es lapszámában.

Kosztrabszky Réka (1983, Budapest)

Irodalomtörténész, kritikus.